5kérdés – Rédling Hanna

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Rédling Hanna fotográfust kérdeztük.

1. Mely fotográfusok inspiráltak, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

A portré műfaja állt legközelebb a szívemhez, amikor fotóval kezdtem foglalkozni. Akkoriban Diane Arbus és Helen van Meene varázslatos világteremtése és empatikus hozzáállása nagy hatást gyakorolt rám. Később Juergen Teller Go-Sees című sorozatának nyersességéből és spontaneitásából tanultam sokat, 2016 környékén rengeteg hasonló portrét próbáltam fotózni, kimozdítva magamat az addig gyakorolt kővé dermesztett, megrendezett fotók világából.
Sofia Coppola Virgin Suicides című filmjéhez Corinne Day készített egy naplószerű fotósorozatot, ami a doku-divat-megrendezett fotó határán mozog. A képekből áradó tini melankólia és felszabadultság ambivalens elegyét valamiért nem tudom megunni, mindig visszatérek hozzá.
Az utóbbi néhány évben a legtöbb inspirációt lomtalanításokon és piacokon talált képeslapokból, régi magazinok reklámképeiből és vintage szakácskönyvek ételfotóiból nyertem.
Foglalkoztatnak mostanság Robby Müller operatőr polaroid képei és William Eggleston fotói. Vánszorog rajtuk az idő. Nagyon érdekes, hogy az egyik pillanatban idillien átlagos nap benyomását keltik, egy pillantás múlva meg már a vihar előtti csend lenyomataiként értelmezem őket. Sokat gondolkozom rajtuk.

2. Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életedben?

A fotó és festészet határán alkotó és kísérletező Jean-Francois Lepage munkáit több mint tíz éve fedeztem fel. Máig lenyűgöz az a szabadság és tudatosság, ami egyidejűleg van jelen a projektjeiben. 2015-ben izgatottan vártam, hogy megrendeljem a Moonlight Zoo című könyvét, ami az első fotóalbumom volt és azóta is nagy becsben tartom. Hozzá kapcsolódik egy meghatározó kiállításélményem is, amikor 2020-ban először láttam élőben a munkáit a TOBE Galériában, ahol a 2018 és 2020 között készült Zombie című projektjét mutatták be.
Szeretem azt az érzést, amikor az online világban megismert művészek alkotásaival végre új kontextusban találkozhatok a hosszas képernyőn keresztüli nézegetés után. Harley Weir Boundaries című kiállítására is hasonló élményként tekintetek, ezt 2017-ben láttam az amszterdami Foam Múzeumban.

3. Mikor és hol volt az első egyéni kiállításod?

A legelső egyéni kiállításom 2013-ban egy pécsi kávézóban volt, ahol egy fekete-fehér absztrakt portrésorozatomból állítottam ki képeket.

4. Analóg vagy digitális fényképezőgépet használsz?

Felváltva! Egy 35 mm-es Nikon analóg géppel szeretek a legjobban fotózni, de ha az adott kép vagy anyag úgy kívánja, akkor digitális technikával készítem el. Régebben kísérleteztem gyerekeknek való rózsaszín, tökhintó formájú játék fényképezővel és polaroiddal, az utóbbi években pedig a photogrammetry 3D scannelő módszerét használom sokat egy telefonos applikáción keresztül. A személyes és az alkalmazott munkáimban is szeretek különböző technikákat keverni, izgalmas látni amikor az elsőre furcsának tűnő kombinációk végül jól működnek együtt és vizuálisan kiegészítik egymást.

5. Milyen fényképet készítettél legutóbb?

Legutóbb egy a nyár végén elkezdett – majd félbehagyott – képemmel foglalkoztam. Ez a három összeolvadt cseresznye a Mikor a víz felkavarodik című, 2021 óta készülő sorozatom része lesz, amiben a nosztalgia témakörét és érzelemvilágát járom körül.