Az első magyar fotóalbum készítője – Rosti Pál (1830–1874 ) élete és képei

Rosti Pál rövid, mozgalmas életpályája bővelkedett kalandokban. 1830. november 22. előtti napokban[3] született Pesten a nagy-múltú barkóczi Rosty földbirtokos nemesi család negyedik gyermekeként. Felmenői a gazdálkodás mellett katonai vagy közigazgatási pályán többnyire vezető tisztségeket töltöttek be. Családja nem a ’Pató Pálok’, hanem a haza és a köz javát szem előtt tartó, azért cselekedni, áldozatot vállalni tudó 19. század eleji reformnemesség mentalitását képviselte. Anyja Eckstein Anna, apja Rosty Albert, Békés megye főjegyzője, majd alispánja volt. Művelt, irodalom-, színház- és zeneszerető emberként már Pesten, az 1830-as évek végén a Nemzeti Színház drámabíráló bizottmányának volt tagja, később az operai tagozat vezetőjeként tevékenykedett.

Amikor az országgyűlésben a közteherviselést felvetették, önként mondott le nemesi kiváltságairól, birtokai adómentességéről, s kiállt a magyar nyelv államnyelvvé nyilvánítása mellett. Pestre költözésükkor Pest megye táblabírájává nevezték ki. Otthonuk, a pesti Rosty palota a fiatal liberális demokrata szellemiségű centralista értelmiségi kör társasági összejöveteleinek egyik központja volt. Nem véletlen, hogy a csoport két vezéregyénisége egy-egy Rosty lányt vett feleségül. Ágnes – Eötvös Loránd édesanyja – báró Eötvös József író és politikushoz, az első felelős magyar minisztérium vallás- és közoktatási miniszteréhez, Ilona Trefort Ágostonhoz ment feleségül, aki 1872–1888-ig volt vallás- és közoktatási miniszter.

Több éves, alapos felkészülést követően 1856. augusztus 5-én Le Havre kikötőjében szállt hajóra élete két évét[10] kitöltő nagy kalandjára, az amerikai utazásra. De nem kalandvágyból, szórakoztató időtöltésből utazott, hanem müncheni professzora, a földrajztudós és természetkutató Alexander Humboldt albuma[11] inspirálta, akinek közel 60 évvel korábban megtett útjának mintájára tervezett útvonalán, tanára publikációira is támaszkodva értékes ismereteket akart szerezni. Célja az volt, hogy élményeit útikönyvében és fényrajzain közreadva, messze tájak kultúráját megörökítve hazájának becsületére váljék, s az elnyomott nemzet művelődését szolgálja. Szellemi tőkét gyűjtve, megismeréssel, tudással akarta a reformkor és szabadságharc eszmeiségét továbbvinni. „Kedves hazámban minden nemzeti törekvés, haladás, fejlődés lenyügöztetvén, elnyomatván: a bilincsbe vert irodalom, a tudomány s művészet volt azon egyedüli tér, … azon egyedüli eszköz, melynek rendületlen fejlesztésével remélhettük, … hogy a magyar nemzet gyarapodását, a korszellemmel való haladását, de sőt lételét biztosítani fogjuk.”[12] írta útikönyve előszavában.

Két hónap múlva Venezuelába vitt az útja, a Caracas környéki hegyeket-völgyeket járta.  „Nagy sétákban megjártam Caracas szép hegyeit, völgyeit és a gyö­nyörű fekvésű város legérdekesb pontjait fényképeztem.”[21] – írta. Vasút, vagy postakocsi arrafelé akkoriban nem lévén – tájfelvételei kedvéért tett útjain – nem csekély technikai nehézséggel kellett megbirkóznia. „A fényképi szereimmel igen meg voltam akadva, mert ezeket nem lehetett rendes cargákra osztani, úgy, hogy nagy türelemre volt szükségem, míg négy darab öszvérre felrakhattam azt”[22] – mesélte. A szemközti hegyoldalt megmászva, rálátásból gyönyörű, messze távlatú, a trópusi atmoszférát érzékeltető képet készített a caracasi völgyről. A hegyeken átkelve az élővilág változatossága ragadta meg: „Nagy behatással volt rám a növényzet folytonos változata, új meg új alakokbani dúsgazdagsága. Majd minden völgynek, minden gerincznek megvolt sajátságos növényzete, minden lépten-nyomon új fákra, virágokra s kuszályokra akadtam. Különösen meglepett, gyönyörködtetett egy erdei fa, melyet szép virágai, és törzséből készített pompás tárgyak miatt a bennszülöttek nagyra becsülnek.”[23] Rosti igen fogékony volt a természet szépségei iránt. „Az utak mentében egybefonódott széles leveleikkel oly gyönyörű, árnyékos lugast képeznek, melynek képét csak mesterkéz festheti”[24] – teszi szemléletessé az araguai völgyben a kávéültetvényeket árnyékukkal védő banánfák sorát. Az Orinoco völgye felé tartva, kávé- és cukornádültetvényeken áthaladva Turmeo mellett kissé alulnézetből fényképezte egyik legszebb képét a trópusi ország fa-különlegességéről, az óriás zamangról.[25] Így a terebélyes fa hatalmas, ovális koronája sziluett-szerűen kiemelkedve az ég fehér hátterébe rajzolódik, ága-boga teljesen beszövi az égboltot. Ezáltal Rosti bravúrosan küszöbölte ki a korabeli fotónyersanyag súlyos hátrányát, a színérzéketlenséget, melynek következtében a szemmagasságból készült fényképeken az égbolt túlexponálódva, részlettelenül fehéren jelentkezett volna.

Rosti fényképei nemcsak kompozícióban, képszerkesztésben, kreatív nézőpont választásában, vizuális változatosságában, hanem technikailag is kora legmagasabb színvonalán álltak. Hevesy Iván szerint: „Úti képei, valamennyi az ötvenes évek második feléből, a fotótechnika világviszonylatban is legmagasabb színvonalát árulják el. Tájfelvételeinek, városképeinek gyönyörű sora … művészi intuícióról és meglepő fotoérzékről tanúskodik; … Legmegragadóbbak messzetávlatú, mélylélegzetű panorámái. … Tájfelvételei csodálatosan levegősek, a trópusi atmoszféra fényhatásainak gazdag kifejezésével. Mondhatnánk így is: Rosty (sic!) Pál első megvalósítója volt a plein air fényképezésnek.”[27] Kincses Károly kimutatta, hogy Rosti az utazók számára legalkalmasabbnak bizonyult, a Gustave Le Gray által feltalált, 1850-ben publikált[28] eljárást alkalmazta, „papír,negatívokat  használt, … s a sóspapír másolatoknak csak a felszíne kapott egy albuminos védő-fedő réteget”[29]. A Magyar Nemzeti Múzeumban 2008-ban végzett mikroszkópos vizsgálat megerősítette Kincsesnek a képek technikájáról tett megállapítását.[30] Rosti párizsi tartózkodása idején ezt az eljárást „akkoriban úgy hirdették, mint a tájkép-fényképezés legkorszerűbb, legalkalmatosabb változatát.”[31] Ez a nyersanyag – az általánosabban használt kollódiumos (nedves) eljárással ellentétben – akár két hétig is megőrizte érzékenységét. Így a fotográfusnak nem kellett egész laboratóriumi felszerelését sátrastul minden egyes felvétel helyszínére magával vinnie, hogy közvetlenül a felvétel előtt érzékenyítse nyersanyagát és exponálás után előhívja a lemezt. A viaszpapír érzékenysége viszont a kollódiumos lemezénél alacsonyabb volt, így Rosti a 35x42 cm–es méretű, viasszal áttetszővé tett papírnegatívokra nagy méretük következtében is – a fényviszonyoktól függően – hosszú perceket, negyedórát exponált.

1858. augusztus 8-án Európába visszatérve Angliában készítette el negatívjairól a másolatokat és az eredeti kópiákból albumokat állított össze. A felkasírozott másolatok – eltérő körülvágásuk következtében – különböző méretűek. Rosti mesterségbeli tudását dicséri, hogy kópiái az azóta eltelt több mint 160 év alatt sem fakultak ki, megőrizték színüket, állaguk mit sem romlott. Útban hazafelé Berlin mellett meglátogatta tegeli kastélyában a 90 éves Alexander von Humboldtot és fényképalbuma első példányát az idős tudósnak ajándékozta, akinek útja megtervezésénél a legtöbbet köszönhette, s akitől kapcsolatai megteremtéséhez több ajánlólevelet kapott. Humboldt felismerve a nagy zamang fát, – melyet útján annakidején maga is leírt – meghatódva reagált: „nézd mi lett belőlem, ez a szépséges fa meg ugyanolyan, amilyennek hatvan éve láttam.”

A Fényképi Gyűjtemény[32] elnevezésű, 45-47 fényképet tartalmazó, 47,5x62 cm méretű albumai közül öt példányról van tudomásunk,[33] – melyek között csak kisebb eltérések vannak, – ma közgyűjteményekben találhatók. Kincses Károly feltételezése szerint még legalább két album készülhetett.[34] Egy-egy albumát három nővérének ajándékozta, egyet a hazai tudomány fejlesztése iránti hazafias elkötelezettségét hangsúlyozva a Nemzeti Múzeumnak ajánlott fel. A Nemzeti Múzeum példányát 1859 januárjában a Nemzeti Casino olvasótermében állították ki, ahol „érdemlett figyelemben és méltánylatban részesült.”[35] Az érdeklődők – mint Girókuti Naptára beszámolt róla – Rostinál is megtekinthették az albumot: „Pesten a Magyar utcai szállásán megelőző szívességgel lát mindenkit, ki e valóban érdekes ritkaságokat megszemlélni vágyakodik.”[36] A Fisli Éva és Lengyel Beatrix szerkesztésében készült ROSTI könyv írja: „Rosti Pál albuma hibrid tárgy, egyedi mű, amely ugyanakkor öt példányban létezik, különálló képek gyűjteménye, egyúttal album, amelynek kezdete és vége van …”[37]

Rosti útján nemcsak fotografált és gazdag feljegyzéseket készített, hanem a legkülönbözőbb, jellegzetes közép-amerikai tárgyakból érdekes gyűjteményt is összeállított.  „Rosty (sic!) úr egy egész múzeumot hozott Amerikából, melyek az ottani életet ábrázolják. … Ind cserepek, glassura nélküli vízhordó edények. Kő- és növénygyűjtemény, … Mexicoi aztec istenségek (bálványok), lándzsák, nyilak hegyei, … pipa, tömjénégető. Magok, makkok, … gyöngysorba fűzve, mellyel az indus nők magukat ékesítik. Kígyót ábrázoló sétapálca, … Művészi finomsággal pálmalevelekből és madártollakból készült legyezők, … Mexikói kalap, ottani nevén ’sombrero jarano’…” – sorolta a különlegességeket Girókuti Naptára.[38] Rosti itthon igen aktívan kapcsolódott be a hazai tudományos, művészeti, zenei és sportéletbe. Előadásokat tartott, cikkeket írt útja tapasztalatiról, különleges élményeiről. A következő két évben könyvvé rendezte élményanyagát. Fotói, rajzai, jegyzetei és naplója mellett Humboldt leírásait is felhasználva írta meg könyvét. Munkája nem a szokásos látványosságokra kíváncsi turistáknak készült útikönyv, de nem is adatok felsorolásából álló száraz szakmunka, hanem egyéni élménybeszámolóinak is teret engedő, élvezetes, olvasmányos mű.  A bejárt vidékeket útja kronológiai sorrendjében a legkülönbözőbb szempontok, a különböző tudományágak – földrajz, geológia, történelem, helytörténet, néprajz, művészettörténet, régészet, – szerint ismertető munka. Rostit nemcsak a nagyszerű építészeti, művészeti emlékek, régészeti nevezetességek, a nagyszabású tájképi látványok, természeti jelenségek érdekelték. Néhány dísztelen, szinte dokumentatív hűségű felvételén igénytelen témákat is bemutatott: ipari létesítményeket, a mezőgazdasági és bányászati munka helyszíneit, szegényes falusi utcákat poros földutat szegélyező nádfedeles viskókkal, düledező deszkakerítéssel, bányásztelepülést, ipari üzemeket, műhelyeket, vashámort. Leírásaiban egyaránt nagy figyelmet szentelt az őslakosság történelmének, életmódjának, szokásainak, vallási hagyományainak, viseletének. Foglalkoztatták korának társadalmi problémái, az itt élő emberek, a különböző társadalmi rétegek – gazdagok és szegények, bennszülöttek és bevándoroltak – életkörülményei, elítélően fogalmazott a rabszolgaságról, a fehérek által megvetett indián őslakosok kiszolgáltatottságáról.

A könyv illusztrációit a fényképek alapján Klette Gusztáv[39] grafikus készítette „hűn ragaszkodva a fényrajzokhoz, … így azon helyzetben vagyok, hogy az egyes vidékek, épületek vagy növényzetek, a népviseletek hiányos, vagy nem eléggé élénk leírását élethű s egyúttal kedveltető ábrákkal pótolhatom.”[40] Mivel az 1880-as évek közepéig tónusos képeket még nem tudtak nyomdai eljárásokkal sokszorosítani, kézi másolással vonalas grafikákká kellett a fényképeket átalakítani. Klette az eredeti fényképeket litográfiai kőre rajzolta le, igen gondos, pontos másolatokat készített. Rosti instrukciói és rajzai, valamint kortárs képzőművészek helyszínen készített rajzai alapján figurákkal egészítette ki a képek előterét, mivel nélkülük a hosszú expozíciós idő következtében a képek kihaltnak tűntek, mert a mozgó alakok, fogatok többnyire nem exponálódtak ki, vagy elmosódott árnyként jelentkeztek. Az illusztrációk másik része fametszet és acélmetszet formában került nyomtatásra. A könyv kivitelezése kivételes technikai változatosságot nyújtott. Tudományos ismertetésekkel és színes élménybeszámolókkal fűszerezett, 2 színezett litográfiával, 13 kőnyomattal, 2 acélmetszettel 23 fametszettel illusztrált útirajza Uti emlékezetek Amerikából címmel 1861-ben jelent meg Pesten, Heckenast Gusztáv kiadásában. A gazdag kivitelezésű könyv magas ára ellenére mind a közönség, mind a sajtó részéről igen kedvező fogadtatásban részesült. Dicsérően írt róla a Pesti Napló, a Szépirodalmi Figyelő recenziója egyaránt méltatta Rosti leírásainak és illusztrációinak sokoldalúságát. „Tanulmányozta … a természeti erők megszámlálhatatlan alakulásait, az emberi törekvések minden ágazatát a vallás, politika, tudomány, művészet, ipar, kereskedelem stb. terén, egyaránt, … azon van, hogy saját önálló kutatásaival szerezzen meggyőződést a látottak mibenléte felől.”[41] Életműve ma is több ország és tudományág művelője számára érdekes. „Rostit a venezuelai és a mexikói fényképészettörténet az első olyan fotográfusként tartja számon, aki országaik tájait, nevezetességeit tudományos céllal, leíró jelleggel örökítette meg.”[42] – írta a Közép-amerikai szakirodalmat idézve Papp Júlia. Számunkra is elsősorban koncepciója, szerteágazó érdeklődése érdekes.