„A klasszikus értelemben vett gyűjtés fogalma megváltozott” – beszélgetés Fejér Zoltánnal
23 • 03 • 14Baki Péter
Fejér Zoltán György fotográfus és fototechnika-történész több mint ötven éve kezdte fotográfusi pályafutását. Tizenkét könyve és cikkei megkerülhetetlenek és alapvető források a magyar fényképezőgépek és azok létrehozóinak tekintetében. Pár napja töltötte be 72. életévét, s ma vehette át pályafutásának legnagyobb szakmai elismerését, a Balogh Rudolf-díjat.
0103
Önarckép Linhoffal, 2022
Több mint 30 éve foglalkozol a fényképezőgépek történetével és elsősorban arról ismerni fel az erről szóló írásaidat, hogy megalapozottak, akár levéltári adatokkal is alátámasztott kutatáson alapszanak. Illetve, visszatekintve a több mint 50 éves fotográfusi pályafutásodra, melyiket tekinted inkább sikeresnek, melyikben tudtál jobban kiteljesedni?
Fotóim 55, írásaim 37 éve jelennek meg nyomtatásban. Az 1950-es évek közepén Pesten, a Király utcában laktunk. Az egyik szomszédunk fényképész volt, a másik író. Gyermekként csodálattal tekintettem rájuk. Ma mindkettejük foglalkozását magaménak érzem és boldog vagyok, hogy ez így lehetséges. Ha választani kell, akkor az írásra mondom: azon a területen tudtam úgy kibontakozni, hogy azt érezzem, az ott közzétettek az én szellemi védjegyeimmé váltak.
Neveddel leginkább a magyar fényképezőgépekkel foglalkozó írások forrtak össze, illetve a kiállítások, árverések ismertetésével, értékelésével kapcsolatosak. Miért pont ez a két terület foglalkoztatott leginkább?
Ha lakonikusan röviden akarnék válaszolni, azt mondanám, hézagpótló akartam lenni és találtam is több hézagot, amelyeket pótoltam is. Kicsit komolyabban fogalmazva: anyai nagyapám 1957-ben elvitt a Bizományi Áruház Vállalat első árverésének kiállítására. Amikor ő 1974-ben elhunyt, úgy éreztem, valamilyen formában folytatnom kell az ő gyűjtői hozzáállását. Azidőtájt a már említett BÁV festményárveréseket és az Állami Könyvterjesztő Vállalat pedig könyvárveréseket rendezett. Nagyapám a BÁV rendszeres vevője volt, viszont az én anyagi lehetőségeim sokkal szerényebbek voltak. Feleségem nagybátyja segített a Könyvterjesztő könyvárveréseinek rejtelmeiben elmélyedni. 1982-ben – még az Ofotért égisze alatt – Soós András megrendezte az első régi fényképezőgép aukcióját, amire a BÁV azonnal hasonlóval válaszolt. A vetélkedésből Soós került ki győztesen. Annak ellenére, hogy az aukciók bebizonyították: van érték a műszaki régiségek piacán, a BÁV visszavonulót fújt.
Én minden Soós-árverést izgatottan vártam és gyakran kritizáltam a katalógus hiányos leírásait. Az pedig kifejezetten furcsa volt, hogy az Országos Műszaki Múzeum javaslatára a Minisztérium által védetté nyilvánított tételekről sem jelent meg bővebb ismertetés. Bár ez egyáltalán nem az én feladatom lett volna, elvállaltam, hogy a Soós árverések katalógusába néhány tételhez ismertetést írok.
Horváth Győző Ferenc felesége Németországban élő sógora segítségével megismerkedett Werner Götze stuttgarti könyvkereskedő-kiadóval, aki a nyugat-európai fotográfiai szakirodalmat kedvezményes áron adta át magyarországi értékesítésre. Így látványosan kiderült, hogy a fototechnika-történetnek kiterjedt szakirodalma létezik már külföldön. Egyértelművé vált, hogy a hazai szakíróknak is fel kell nőniük az idegen nyelvű könyvek színvonalához. Horváth Győző Ferenc felajánlotta, hogy bárki is írja meg a hazai gyártású kamerák történetét, ő kiadja. Ez azért volt bátor kijelentés, mert jól tudta; nincs senkinek az íróasztal-fiókjában egy kész kézirat. Talán Dr. Hefelle József lett volna a legesélyesebb, ő viszont a lágyrajzú fényképezés történetére összpontosított. Neki a Műszaki Könyvkiadóval volt kapcsolata, de valamin összekülönböztek és útjaik elváltak.
Dr. Hefelle és Schwanner Endre 1981-ben bizonyos értelemben a főnökeim voltak a Fővárosi Fotónál. Bár az első munkahelyem volt, 12 és fél év után onnan mégis kiléptem és átmentem a Fény-Szövhöz részlegvezetőnek. Ennek ellenére Schwanner Bandi 1982 tavaszán felkért egy TIT előadásra a Leica fényképezőgépek történetéről. Ő a későbbiekben is sokat segített, például 1994-ben beajánlott a Fotóművészet szerkesztőségébe.
Mit a gondolsz a magyar fototechnika-történet fejlődésének további lehetőségeiről, lehet-e ebben a témában egy újabb, átfogóbb kutatást végezni? Mindezt annak a fényében kérdezem, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeum 2019-ben megjelentette az erről szóló kötetedet és immáron az általad megkérdezett volt gyári munkatársak is többnyire elhunytak. Hol vannak még fehér foltok, amelyek a teljesség szempontjából érdekesek lehetnek?
Én a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára két különböző részlegében, a Budapest Főváros Levéltárában, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltárában és a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Levéltárában kutattam. Lehet, hogy ez is kevésnek mondható. Egy hónapja értesített a Budapest Főváros Levéltárának egyik főlevéltárosa ugyanis arról, hogy ő a magyar feltalálókról az enyémnél pontosabban adatolt könyvet ír. Az én általad is említett kötetem 428 oldalas. A levéltáros hölgy közlése szerint ő most a 600. oldalnál tart. Kíváncsian várom kötetét!
Ezen túlmenően lehetséges, hogy X, vagy Y magángyűjtő összegyűjtött olyan adatokat, amelyek nem álltak rendelkezésemre a kéziratom megírásakor. Ha azt bárki közzéteszi, az az ő könyve lesz, nem az enyém. A különböző elektronikus forrásokból előjövő halandzsákkal viszont ne foglalkozzunk, mert azok bár könnyen hozzáférhetőek és olykor zavarba ejtően hihetőek, mégis teljességgel méltatlanok az érintettek munkásságához.
Természetesen külföldön is lehet kutatni. Sajnálom, hogy nem jutottam el Rochesterbe, a George Eastman House-ba, ahol Joe Mihályiról lehetnek adatok.
Jó lenne a most 76 éves Par Rittsel svéd fotótörténész anyagait eredetiben látni Szabad Szilárdról. Lehetséges, hogy Japánban található néhány figyelemre méltó Duflex, de félő, hogy azokat szamuráj harcosok őrzik kivont kardokkal.
A bécsi Westlicht fototechnika-történeti aukcióknak kezdetektől fogva a háttérben lévő szakértője voltál. Mit gondolsz, merre felé megy ezen tárgyaknak a gyűjtése és miért a Leica-gyár termékeinek értéke emelkedett hatványozottan magasabbra a többinél? Mit tanácsolnál egy olyan fiatalnak, aki szeretne egy fényképezőgép-gyűjteményt létrehozni, megtérül–e valaha a most eszközölt befektetése?
1986. február 9-én tartottam a Váci Madách Imre Művelődési Központban előadást arról, hogy régi fényképezőgépekkel – például Leicával – hogyan lehet napjainkban fényképezni. A témáról több kiállítást is rendeztem, az elsőt 1989 szeptemberében a váci MTESz székházban, majd Budapesten, a Goethe Intézetben 1990 áprilisában. Ugyanott német nyelvű előadást tartottam 1990. május 8-án. A kiállítások sora Gödöllőn folytatódott, majd alkotótársaimmal (Fekete István tipográfussal és Orvos András festőművésszel) egy új kiállítással visszatértünk Pestre, a Goethe Intézet új épületébe. Peter Coeln, a bécsi Leicashop, majd a WestLicht tulajdonosa személyemben tehát egy nemzetközi szinten is elfogadható referenciákkal rendelkező fototechnika-történésszel találkozott az 1990-es évek elején. Magától értetődő természetességgel fogadott be az árverései indításakor a nemzetközi szakértői csapatba.
A Leitz gyár termékeinek, így a Leica fényképezőgépeknek és tartozékainak gyűjtése hosszú évtizedekre visszavezethető hagyományon alapul az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és a Távol-Keleten. Ezekben az országokban a nemzeti nyelveken és természetesen angolul, németül is számos vaskos kötet jelent meg, amelyek a Leica gyártásának és forgalmazásának adatait tartalmazták. Ez a kereskedelmi értékesítésre is jó hatással volt, hiszen a vásárló, ha kikeresett egy gyűjtői darabot a szakirodalomból, arról az előállított példányszámon túl más lényeges adatokat is megtudhatott. Nem vett tehát zsákbamacskát, mindössze a vételár kialakítására/elfogadására kellett ügyelnie. Ez ügyben nyomtatott irányárjegyzékek jelentek meg, amelyek orientálták a piaci szereplőket. Ezt a 2000-es évek elejére kialakult helyzetet gyökerestől felforgatta napjainknak a nemzetközi világhálón megjelent globálpiaci értékesítése. Ha ma megnézünk egy osztrák vagy német kereskedelmi oldalt, azon egyesült államokbeli vagy japán eladói kínálatot is találunk. (Ezeknél egy esetleges vétel esetén magas szállítási költség, vám, vámközvetítési díj és áfa megfizetése merül fel.) Ráadásul a tételt nem is mindig fix áron, hanem árverési formában hirdetik meg. Ez a mára teljességgel elfogadott gyakorlat meghatározza a piaci szereplők mozgásterét, a klasszikus értelemben vett „gyűjtés” fogalma megváltozott.
Mindenki szeretne olcsón, piacképes, jó állapotú műtárgyat vásárolni. Aligha mondható, hogy rossz állapotú, piacképtelen és értéktelen tárgyat akarna valaki komoly összegért megvenni. Pedig ennek a helyzetnek a fenyegető réme ott lebeg minden ügylet esetében a fejek felett. Nyilvánvaló, hogy komoly odafigyelést, körültekintést, előzetes tájékozódást igényel minden vétel. Azt javaslom a most kezdőknek, hogy a tágabb értelmű családból, rokonoktól, jó ismerősöktől kérje el (vagy vegye meg) a korábban használt régi fényképezőgépeket és igyekezzen azokat újra „beüzemelni”. Ha ez sikerül, akkor ezen az úton óvatosan tovább haladva lassan szert tehet néhány tetszetős, akár „szerethető” darabra. Nem látom annak lehetőségét, hogy ma valaki egy látványosan ütőképes, a fényképezés történetét átfogó tárgygyűjteményt alakítson ki. Ehhez rengeteg pénz (és ráfordított idő, utánajárás) kell, ami – a befektetési tanácsadók a megmondhatói – talán más területeken eredményesebben mozgatható meg.
