„Fontossá vált, hogy a minket körülvevő hamis világ ellen dolgozzak” – beszélgetés Vizi Andrással

Berlin és Budapest a két meghatározó helyszíne a mostani életednek, hogyan áll ez a kettősség?

2018-ban diplomáztam a MOME-n, és kapcsolódva a diplomamunkámhoz – ami a technó műfajról szóló sorozat volt –, utaztam Berlinbe először, hogy kutatómunkát végezzek. Hamar beleszerettem a városba, majd elhatároztam, hogy ki is költözök. A klubkultúra itthon is érdekelt, de Berlinben ez magasabb színvonalú. A Covid-járvány miatt sokat voltam ott, de most az a terv, hogy ingázni fogok a két város között. Ma már inkább berlini polgárnak tekintem magam, azért is, mert Berlin egy szabadabb város, ahol kevésbé érzem magam feszélyezve.

Berlinhez kötődik a Techno Ekstasis című sorozat, amely igen sokféle technikai és képi megoldást vonultat fel. Mi tartja össze sorozattá ezeket a képeket?

A technó szubkultúra a rendszerváltás utáni identitás kereséséről is szólt, és ezen felül, egy teljesen új zenei stílust, szórakozási formát hozott. A technózenei színtéren tapasztalt szabadságot és az önmagunk keresését megpróbáltam azzal kifejezni, hogy átlendülve az egyetemi dogmákon, szakítva a hagyományokkal, a koncepció részévé teszem, hogy a képeket különböző stílusokban és fotográfiai eljárásokkal készítem el. Erre a munkára úgy is gondoltam, mint egy zenei album, ami különböző hangulatú számokat tartalmaz, és több, eltérő részletet emel ki. A képeket így főleg azok az asszociációk tartják össze, amelyek a technó zenéhez és klubkultúrához kapcsolódnak. Amikor fotóztam, az érdekelt, hogy mik az összetevői a technó szubkultúrának, és milyen érzések kapcsolódnak hozzá.

A Lie Ning-Utopia sorozat egy enigmatikus vízi világba vezet minket. Hogyan készült el ez a sorozat, valahogyan ez is kapcsolódik a zenéhez?

A sorozat egy énekesről – Lie Ning-ről – szól, aki felkért, hogy fotózzunk együtt az Utopia című albuma egyik számához. Csak annyit beszéltük meg, hogy csináljunk együtt valamit, de ez végül olyan jól sikerült, hogy az előadó azt mondta, hogy szeretné, ha az album vizuális részét ezek a képek adnák. Így az album borítója, de a kislemezekhez tartozó egyedi képek is ebből a sorozatból kerültek ki.

Itt használtam először torzító tükröt a fotózáshoz. Ezt a technikát mindenképpen ki akartam próbálni, mert nagyon foglalkoztatott, hogy milyen lehet az embereket eltorzítva fotózni. Ezzel sikerült a vízszerűséget is bevonni a fényképezése. Mivel a víz rengetegféle alakot fel tud venni, ezért nagyon formálható, ezt a fajta formák közötti átjárást és kapcsolatot szerettem volna én is felhasználni, ahogyan az album fő motívuma is ez volt.

Ilyen képi torzításokat hoz a Distortions című sorozatod is. Honnan jött az ötlet, hogy ezt a megoldást alkalmazd, és ne digitálisan érj el hasonló hatást?

Korábban találkoztam egy hasonló megoldással, amelyet André Kertész készített. Kertészt, tisztelem, és kötődőm hozzá, mivel én Dunaharasztin nőttem fel, ahol gyakran fotózott fiatal korában.

Nagyon megtetszettek a képei, mert ezek – bár majdnem száz éve készültek – mai szemmel nézve is frissnek látszanak. Azok a torzítások, amelyeket az ő Distortions sorozatában használt, szinte digitális módosításoknak tűnnek, pedig persze teljesen analóg megoldással készültek. Utána jártam, hogyan készültek ezek a képek, és kiderült, hogy egy tükörfóliát használt. Később sikerült is beszereznem egy ilyen tükröt. Ezt a sorozat egyik képén le is leplezem, ahol egyfajta installációt készítettem belőle. Egy berlini kiállításon is felhasználtam ezt a tükröt, hogy az emberek is tudjanak kísérletezni és fotózni vele, hogy ők is részei legyenek ennek az interakciónak.

Egyszerre dolgozol beállított képekkel, de fényképezel terepen is – például a már említett Techno sorozatban. Melyik munkamód enged közelebb a témádhoz?

Szeretem beállítani a képeimet, de közben úgy érzem, hogy talán fontosabb megmutatni a valóságot is, hogy legyen valamilyen dokumentumértéke is a képeknek. A témától függ, hogy mennyi valóságos és beállított elem kerül bele egy fotómba. A Pécsi József ösztöndíjra készített projektemet például dokumentaristának tartom, annak ellenére, hogy beállított portrékból áll. Ott az embereket a saját környezetükben fotóztam, ami alapvetően egy dokumentáció volt. Próbáltam szakítani a stúdiókörülményekkel, mert azok sokszor kortalanná teszik a képeket. Gyakran gondolok a jövőre, hogy milyen érzés lesz majd ránézni az adott képre, mondjuk ötven év múlva. Szeretem, ha a képek kapcsolódnak a maguk korához, vagyis, hogy megmutatnak valamit abból az időszakból, amikor készültek. Ennek ellenére sok fotómnál a díszletet is én tervezem, amivel gyakorlatilag a kép minden részlete beállított, és mesterséges lesz.

Mit gondolsz arról, hogy a mesterséges intelligencia lassan beléphet a fényképezés terébe is? Használnád ezt a technológiát?

Képminőség feljavítására használtam egy változatát: A nagypapám kilencvenedik születésnapja alkalmából a családi albumból kiválasztottam pár képet egy pop-up kiállításhoz, amik nem csak ütöttek-kopottak voltak, de kis méretűek is. Ezeket nagy méretben installáltam, és meglepődve tapasztaltam, hogy mennyi elveszett részletet és textúrát vissza tud adni ez a technika. Ebben mindenképpen látok lehetőséget, hogy valahogyan beleépítsem a saját alkotásaimba is.

Az AI általi képalkotás egy új ágazat, egy új műfaj, ami szerintem teljesen külön mozog a fotótól. A fotónak éppen az az egyedi tulajdonsága, hogy a valóságból ragad ki egy pillanatot, ami a mesterséges intelligencia esetében sosem fog tudni megvalósulni.

Szeretek kézzel megfogható dolgokat alkotni, sokszor olyankor is, amikor egyszerűbb lenne digitálisan. A Lie Ning – Utopia sorozat egyik képéhez például bébikukoricaszeleteket fűztem fel egy drótra, majd ebből hajtogattam meg azt a szörny-csápot, ami az alanyt körbefonja. Ezt hasonló fényviszonyok mellett fotóztam, mint ahogyan Lie Ning-et, majd összeillesztettem a két felvételt Photoshopban. Ezt meg lehetett volna oldani 3-D grafikával is, de szeretek fizikailag is foglalkozni a képeimmel.

Mi volt a legértékesebb visszajelzés, amit eddig a munkáid kapcsán kaptál?

Azt érzem, hogy minden apró, kedves visszajelzés nagyon fontos. Ami nagyon sokat jelent számomra, az az, hogy a Mai Manó Ház mostani, Mint Te és Én – Fiatal Magyar Fotográfia című tárlatán én is kiállíthattam. Ide olyanok mellé kerülhettem, akikre már egészen a kezdetek óta felnéztem, ez nagy elismerés, és ilyen volt a Pécsi József ösztöndíj elnyerése is a tavalyi évben.

Milyen irányokat látsz magad előtt?

Berlin tökéletes környezetnek bizonyult arra, hogy újra megtaláljam a motivációt a szabad alkotáshoz. Ez részben azért veszett el belőlem korábban, mert túl fontos volt az, hogy ki mit gondol rólam, és emiatt nem tudtam olyan témákkal foglalkozni, amikkel valójában szerettem volna. Abban a heteronormatív környezetben, ami otthon körülvett, sokkal nehezebb volt magamat elfogadni. Ezt persze addig nem is tudtam, amíg nem költöztem el, aztán jött a felismerés, hogy még komoly gátak vannak bennem, amiket fel kell szabadítanom. Alapvetően egy félénk, gyakran szorongó ember vagyok, és a fotózásban most azok a témák érdekelnek a leginkább, amik ennek a gyökerével foglalkoznak, mint a szexualitás, a „másság” és a test-kép. Fontossá vált, hogy a minket körülvevő hamis világ ellen dolgozzak kicsit, és valami olyat mutassak, amivel ezt megkérdőjelezhetem.