Így jönnek – Fiatal Magyar Fotográfia a Mai Manó Házban

Jól oldja meg a szinte lehetetlen feladatot a Mai Manó Házban rendezett Mint Te és Én – Fiatal Magyar Fotográfia című kiállítás, nevezetesen azt, hogy úgy mondjon el valamit a közelmúlttal összeérő jelenről és az ebben alkotó fiatal(abb) fotográfus generációról, hogy az ne legyen se közhelyes, se erőltetett. Ahogyan a kiállítást bevezető falszövegben is olvashatjuk: „A Mint Te és Én című kiállítás a kortárs magyar fotóművészet témáit, technikai kísérleteit, műfaji sajátosságait, valamint a médium különböző határátlépéseit mutatja be 31 fiatal fotográfus 70 korszakalkotó művén keresztül.” A tárlat diverz és egymáshoz sokszor (látszólag) kevéssé kapcsolódó munkái két emeleten, összesen öt szekcióba osztva láthatóak. Ez a – később még előkerülő – fogalmi-tematikus felosztás is arra csábít, hogy ne esztétikai vagy művészettörténeti, hanem kultúratudományi szempontból vizsgáljuk a kiállítást. A művek mögött feszülő társadalmi és ideológiai rendszerek közül véleményem szerint a két legfontosabb, hogy milyen hatással vannak a technológiai változások a fotó médiumát használó alkotókra, illetve, hogy milyen módon jelenik meg a nemzedék és a közérzet fogalma a kiállított alkotások által kirajzolt elbeszélésben. Ismét a kurátori bevezetőt idézve, „(…) levonhatóak-e bizonyos tanulságok, létezik-e nagy Kollektív Generációs Tapasztalat?”

Az utóbbira éppen a hagyomány sokfélesége és a (fotó)művészet mediális meghatározottsága miatt egyszerűbb kiindulópontokat találni. A generációs tapasztalatokat összefoglaló nemzedéki alkotások és a hozzájuk szorosan kapcsolódó coming-of-age, vagyis felnövéstörténetek először – ahogyan általában – a szépirodalomban jelentek meg. A 18. században népszerű fejlődés- vagy nevelődési regények az egyéni felnövéstörténetek társadalmi konvenciókba illesztésének morális tanulságaival szolgáltak, könnyen azonosítható és befogadható kódokkal. Már ekkor kialakul az a ma is érvényes sajátosságuk, hogy a „generációt” nem feltétlenül életkori sajátosságként, hanem a korszakra jellemző vágyak és problémák, tudások és technológiák egyfajta mátrixaként mutatják be. A 20. században a mai értelemben vett ifjúsági kultúra és az ahhoz kapcsolódó tömegkulturális rendszer megszilárdulása hozta el az alműfaj igazi fénykorát, amelynek első számú médiuma a film lett, olyan alkotásokkal, mint a Haragban a világgal vagy az Amerikai Graffiti, de például a könnyűzenében is szép számmal lehet mintákat találni. Mindennek megvolt a régiós és a magyar megfelelője is: ez a cikk a címét az 1960-as években jelentkező magyar újhullám alkotóinak a filmtörténet által „Így jöttem”-filmeknek nevezett alkotásaitól kölcsönzi.  Ezek a filmek – Jancsó Miklós: Így jöttem, Szabó István önéletrajz-trilógiája vagy Gaál István: Sodrásban, hogy a legismertebbeket említsem – egyrészt a francia újhullám társadalmi problémákat érzékenyen bemutató új alkotóihoz, másrészt a kádári konszolidáció eseményeihez és a Fényes szelek-korszak iránti nosztalgiához is kapcsolódtak. A műfaj szimbolikus alkotásai az értelmiségi szereplehetőségek, a különféle politikai rendszerekkel való megalkuvás, a makro- és mikrokörnyezetben való boldogulás alapkérdéseit mutatták be. A Mint Te és Én kiállítás felosztását és a kiállított munkákat végig nézve úgy gondolom, hogy ez a hagyomány a kortárs művészeti szcénában is jelen van, ezek a kérdések pedig ugyanúgy meghatározzák a most kiállított generáció közös tapasztalatát – ha egyáltalán létezik még. A kiállítás öt egysége a következő megfogalmazások szerint épül fel: „Kiterjesztett fotográfia, absztrakció és fototechnikai kísérletek”, „Közösségek, identitás, test- koncepciók”, „Látás és láttatás, új technológiák”, „Gyermeknevelés, gyermeki fantázia, emlékezet, család”, és „A hétköznapi dolgok dicsérete”. Terjedelmi korlátok miatt képtelenség lenne az összes munkát bemutatni, de talán érdemes néhány olyat kiemelni, amely magában hordja a sokféle olvasat lehetőségét és megvalósítja a kategóriák alkotta átmenetek rétegzettségét.