Mohos Zsófia: Amikor senki nem kérdezte, hány óra van (2021–)

A Hemző Károly Alapítvány 2023-ban tizenhárom jelölt közül választotta ki azt az öt finalistát – Melegh Noémi Napsugárt, Mohos Zsófiát, Rostás Biankát, Szajki Bálintot és Zoltai Andrást – akiknek munkáiban többek között a hátrányos helyzetű vidéki fiatalok élete, a palóc hagyományok, a klímaváltozás és a víz problematikája, ritka betegséggel élő ember küzdelme és egy zalai buddhista szerzetes sorsa is fókuszba került. Az idei díjat Melegh Noémi Napsugár nyerte el, akinek munkáit már publikáltuk a Punkton, de a következő hetekben a Galéria rovatunkban bemutatjuk a shortlisteseket is.

„...az ötvenes évek derekán találkoztam egy 80 éves volt uradalmi cselédasszonnyal, Máté Annával, aki nem ismerte az órát. A konyhaasztalon állott egy nagy vekkeróra, és én kiszóltam a szobából, és megkérdeztem tőle hány óra van. Az idős asszony felkelt a vekkeróra mellől és a konyhaajtó szárnyait kezdte hajtogatni, majd beszólt, hogy nemsokára dél lesz. Lányától tudtam meg később, hogy édesanyja az ajtószárnyak árnyékából tudja az időt. A két világháború között házukban még egyáltalán nem volt óra, a vonathoz is csak a nap állása vagy a kakas kukorékolása szerint mentek ki, sohasem késve el. Ebben a környezetben soha senki nem kérdezte meg, hány óra van.”
Részlet: Dobos Ilona - Paraszti szájhagyomány, városi szóbeliség című könyvéből

A munkám során Kupuszinán keresztül bepillantást nyerhettem a Vajdaságba, ahol rengeteg olyan sorsot, személyes történetet ismertem meg, amelyek igazán mély hatással voltak rám. Találkoztam olyan asszonnyal, aki 14 évesen már lovakkal kereskedett, hogy legyen valami jövedelem az árván maradt családnak, de olyannal is, aki nem járt sosem iskolába, úgyhogy a piacon is a kezén számolt ki mindent. Nyolcvan-kilencven évbe sok minden belefér.
Kemény sorsokat látok, hallok, mélyre megyek a huszadik századba, a paraszti világ utolsó generációjának életébe. Miközben a falvak a munkalehetőségek hiánya miatt elnéptelenednek, felmerül bennem a kérdés, mi az, ami marad?
Mesélek egy olyan világról, amiből az értéket talán ki tudjuk még menteni, bepakolni a mi batyunkba, s tovább vinni... és közben ennek a világnak egy részét talán jobb is volna örökre elfelejteni. A következő sorozatot abból a világomból hoztam, amikor senki nem kérdezte meg, hány óra van. Ezek a pillanatok nem feltétlenül a legszebbek voltak, ez a természetes időtlenség nem a gondtalanságot jelenti, sokkal inkább a jelenlétet. A létezést önmagában.