„...a mi történt, ugyanaz, a mi ezután is történik...” – Féner Tamás kiállítása a Mai Manó Házban

Féner Tamás a kortárs magyar fotográfia egyik meghatározó alakja. Tevékenysége történeti korszakokon nyúlik át, hatása a mai napig kimutatható az utána jövő generációk alkotásaiban. A fotóriporter szemlélete jellemezte a rendszerváltásig tartó alkotói periódusát, klasszikus képriportjain generációk nőttek fel. Talán legsikeresebb sorozata ebben a periódusban az „...és beszéld el fiadnak...” című – 1983-ban nyílt – kiállítás, mely mérföldkőnek bizonyult a budapesti zsidó közösség megismerésében a második világháború után. A Néprajzi Múzeumban megrendezett tárlatot előbb betiltották, majd ezt feloldva több nyelven megjelenő album látott napvilágot a képsorozatból. Mindezzel párhuzamosan számos képriport kapcsán volt újító hazánkban a fotóriporteri műfajon belül: az olajbányászokról készült képanyaga, vagy a Cserhalmi bányász brigádot megörökítő fényképei, illetve a színes 1400°, majd Tükörrepülés című sorozata, a döntött táj- és városfotók mind valamilyen fordulatot hozott a hazai fotográfiában.

A négy teremből álló tárlat három sorozatot mutat be (Jelkép-halászat, 2015; Jákob létrája, 2018; S megint elölről (Babits) és Architektúrák, mindkettő 2022–2023), ez utóbbi két fejezetre oszlik, két teremre. A szerző többnyire nem támasztja alá képeit ez esetben az asszociációt megkötő képaláírással. A színes portrék az évekkel vagy akár évtizedekkel előbb keletkezett képek átértelmezései, a konstruktivista kompozíciók pedig a már régebben hordozott motívumok kibontakozásai.

A tárlat ugyanakkor felmutat egy másik értelmezési réteget is, miszerint az elmúlt években készült képek alatti síkban a régebbi sorozatok fekete-fehér és színes nyomokban felbukkannak, érzékeltetve azoknak a sorozatoknak a gondolatiságát, melyek a kiállítás fősodrába tartozó képanyagok gondolati előzményei voltak. – írta Baki Péter, a kiállítás kurátora.

Féner Tamás kiállítása a Mai Manó Házban négy teremből áll – az elsőben a zsidó hagyomány érvényesül leginkább, erre utal címe is; Jelképek erdején át. Itt tűnnek fel először azok a geometrikus elemek, amelyek aztán másutt is érvényesülnek, így a rendkívül hatásos, dinamizmust közvetítő spirál (ami előző életében talán egy használt rugó lehetett). Számomra – egészen személyesen – ez a motívum Moholy-Nagy László 1921-es Nikkelkonstrukció spirállal című szobrát juttatja eszembe – de természetesen még száz-féle asszociációt is felkelthet.
Ugyanez a spirál a rituális zsidó ételekkel – a macesszel és a tojással – is számos fotókompozíción összetalálkozik. Mindenesetre ebben a sajátos környezetben különösen fontossá, sőt, szinte monumentálissá válik.
Mindez a legegyszerűbb, önmagukban nem is túlságosan jelentős tárgyak átértelmezése, monumentálissá válása: ugyancsak „meglepetés” – amitől az egész kiállítás sokkal gazdagabb lesz.
De az igazi meglepetés a második teremben várja a látogatókat. Itt nemcsak betűk és tárgyak, hanem élő és holt emberek portréi egyaránt szerepelnek. Igazi baráti kör bontakozik így ki, egyszerre a múltból és a jelenből bukkannak elő, de szerencsére – még így is – szellemiségükben, összetartoznak. Mintha beszélgetnének is egymással, s talán részben velünk is, még ha személyesen nem is mindig találkoztunk, tudunk egymásról, s valamennyire összetartozunk. – mondta Passuth Krisztina a kiállítás megnyitóján.