„Minél gyorsabban élünk, annál kevesebb érzelem marad a világban”

Stanko Abadžić horvát fotográfus és fotóriporter 1952-ben született Vukovarban, jelenleg Zágrábban él. 15 éves volt, amikor édesapja megvette neki az első fényképezőgépét, egy orosz gyártmányú Smena 8-at. Ezzel a fényképezőgéppel készítette az első fotóit. Ezt követően csatlakozott a Borovo Fotóklubhoz, ahol a médiummal kapcsolatos technikai ismeretein finomított. A klubon keresztül képeit csoportos és egyéni kiállításokon is bemutatták Vukovárban és Borovóban.

Abadžić a horvát Vjesnik napilap fotóriportereként kezdte pályafutását. Ebben az időszakban Tunéziában, Máltán és Törökországban készített fotóriportokat. 1991-ben Abadžić külföldre költözött, és sok évig nem tért vissza Horvátországba. Négy évet élt Németországban, majd utána hét évet töltött Csehországban, Prágában. Több interjúban is megjegyezte, hogy Prága volt az a város, amely a legnagyobb hatással volt művészi kifejezésére. Talán éppen ez inspirálta, hogy a fotóriportokról a művészi fotográfiára váltson. A fényképezés nagy mestereinek hatására – főleg Henri Cartier-Bresson képei után – Abadžić művészfotói szinte kizárólag fekete-fehér filmre készültek.
Csehországban számos csoportos és egyéni kiállításon vett részt, melyek közül a legnagyobb a retrospektív kiállítása volt a prágai Josef Sudek Galériában, ahol megjelent az első monográfiája is, U ogledalu života (In The Mirror of Life) címen.

2002-ben tért vissza Horvátországba és a zágrábi Mimara Múzeumban a leghíresebb prágai sorozatát mutatták be. Abadžić önálló kiállításokon vett részt több európai országban (Csehország, Horvátország, Németország, Portugália, Svájc és Spanyolország), de Európán kívül (Argentínában, az USÁ-ban és Japánban) is láthatóak voltak alkotásai, és fontos szakmai elismeréseket, valamint számos kitüntetést kapott alkotói munkájáért.

„A globalizációs folyamatok általában felgyorsítják az élet ütemét, és elkerülhetetlen változásokat hoznak az életmódban és általában a társadalomban. Elszomorít, hogy sok kellemes városi miliő egyik napról a másikra eltűnik, és helyüket szupermarketek és arctalan építmények veszik át. Minél gyorsabban élünk, annál kevesebb érzelem marad a világban. Ez lehet az oka annak, hogy a fényképeim nem tűnnek kortársnak, és hogy miért tekintek vissza arra az időre, amikor az emberek még közelebb álltak egymáshoz. Minél lassabban élünk, annál mélyebben érezzük a körülöttünk lévő világot. Ez az én általános filozófiám.”