Fél évszázad a Magnum fotográfusaként – Burt Glinn életműve visszarepít a 20. század ikonikus hétköznapjaiba

New York, 1958 szilvesztere. Két órával járunk az újév beköszönte előtt a fekete nyakkendős partin, amikor végigsöpör az előkelő társaságon a hír: a kubai diktátor, Fulgencio Batista tábornok elmenekült Havannából. A társaságban szórakozó Burt Glinn – aki az egyik első amerikaiként ekkor már négy éve teljes jogú tagja a Magnum Photosnak – egy szempillantás alatt dönt úgy, hogy a partiból Kubába repül. Az ekkor harminchárom éves fotóriporter Miami érintésével másnap reggel hétre ér a karibi fővárosba, hogy addigra némileg viseltes szmokingjában a következő felszólítással üljön be egy havannai taxis mögé: „vigyél a forradalomba!”

Glinn a következő kilenc napban Fidel Castro csapataihoz csatlakozva örökíti meg a forradalom idealizmusát és zűrzavarát, egészen a havannai bevonulásig követve az eseményeket. Hangozzék bármennyire romantikusan a történet, annak minden momentuma a valóságot tükrözi, Burt Glinn kubai anyaga pedig a mai napig az egyik legplasztikusabb képet tárja elénk a forradalom közvetlen történéseiről. A fényképek mindeközben arról a kivételes szakmai elköteleződésről is tanúskodnak, amivel készítőjük rendelkezett egész pályafutása alatt.

A generációja egyik legtermékenyebb fotográfusaként ismert Glinn a pennsylvaniai Pittsburgh-ben született, szolgált az amerikai hadseregben, majd irodalmat tanult a Harvardon. Autodidakta fotográfusként a negyvenes évek végén rövid ideig a LIFE magazinnak dolgozott, képességeit pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Eve Arnold és Dennis Stock mellett 1951-ben társult tagként csatlakozhatott a Magnumhoz. Az ügynökségnek Robert Capa halálának évében, 1954-ben lett teljes jogú tagja, sőt két alkalommal, 1972 és 1975 között, majd 1987-ben is betöltötte a Magnum elnöki posztját. A technikailag is nagy tudású Glinn a fekete-fehér mellett akkor karolta fel a színes nyersanyagot, amikor annak használata még nem volt magától értetődő a dokumentarista fotográfiában. Valójában hírnevét is azokkal a színes sorozataival alapozta meg, amelyeket Japánban, a Szovjetunióban, Mexikóban és Kaliforniában készített. Mindamellett tanúja és krónikása volt a 20. század számos történelmi pillanatának, 1956-ban megjárta Szuezt, 1958-ban az amerikaiak libanoni invázióját fotózta, majd az ismert körülmények között dokumentálta a Batista-rendszer bukását. De hozzá köthető a hidegháború egy másik meghatározó eseménye, a berlini fal építésének szívszorító képi ábrázolása is. A riportanyagok mellett ugyanolyan fontos szerepet töltenek be a fél évszázadot átkaroló életmű társadalomábrázolásai, a beat-nemzedék bemutatása, valamint olyan hírességek portréfotói, mint Elizabeth Taylor, Sammy Davis Jr. vagy Andy Warhol.

A Kehrer Verlag Half a Century as a Magnum Photographer című idén megjelent monográfiája ezt az impozáns életművet adja az olvasó kezébe egyetlen kötetbe rendezve, melyben öt gazdagon illusztrált tematikus fejezet (Dressed, Nightlife, Great & Small, Revolition, Due West), valamint tanulmányok, interjúk, családtagok, kollégák – köztük Martin Parr, Larry Towell és Alex Webb – visszaemlékezései idézik meg Burt Glinn alakját és kivételes pályáját. Esszenciális ugyanakkor az a néhány gondolat is, ami a monográfia szerkesztője, Sarah Stacke és az ugyancsak Magnum-fotográfus Susan Meiselas között született interjúban olvasható: