„A kamera egy időgép, amely képes megjeleníteni az idő érzetét.” – Hiroshi Sugimoto eddigi legnagyobb retrospektív kiállítása

Túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a zen buddhizmusból, valamint a nyugati konceptuális művészet hagyományaiból egyaránt táplálkozó Hiroshi Sugimoto gyűjteményes kiállítása szakmai, spirituális és intellektuális értelemben is zarándoklattal felérő utat érdemel Londonba. Az immár fél évszázada életét Tokió és New York között megosztó alkotó korunk talán legenigmatikusabb felvételeit készíti. A londoni kiállítás Sugimoto eddigi legfontosabb sorozatainak kulcsfontosságú alkotásait tárja a látogatók elé, hogy a visszatekintés rávilágítson az idő és az emlékezet megértésének egyszerre filozófiai és játékos vizsgálatára, valamint a fotó médiumában rejlő végtelen lehetőségekre. Feltárva a 19. századi fotográfia klasszikus gyakorlatát, a számtalanszor nagyformátumú fa kamerát használó alkotó vegyszereit zömmel maga keveri, fekete-fehér nagyításait pedig nemegyszer Ansel Adams Zóna-rendszere nyomán készíti. Munkáiban meghatározó a médium szerves részét képező idő-, tér- és fényfogalmak kiterjesztése és átrendezése.

A Time Machine Sugimoto természetrajzi diorámákról készített fekete-fehér, Diorama (1974–) anyagával indít. A sorozat kevésbé a természet világára, mint inkább annak teátrális ábrázolására, valamint a létezés törékenységére hívja fel a figyelmet. Az idő tematikáját a kiállítás két szekciója is reprezentálja. A klasszikus filmszínházakban és autósmozikban készült Theaters és Drive-In Theaters (1976–) sorozatok egész estés filmeket egyetlen hosszú expozícióval rögzítő felvételei ragyogó fehér képpé sűrítik a drámai cselekményt. Az ellenfény rajzolta sejtelmes enteriőrök, valamint az egykori autósmozik fényképei ugyanakkor tisztelettel adóznak a klasszikus mozi előtt is. Az emberi létezés nyomait nélkülöző Seascapes (1980–) tengeri tájképei már időbeli vonatkozásaikat tekintve is lenyűgözőek, miközben az absztrakt festészet közvetlenségét felelevenítve többek közt Mark Rothko élete utolsó, monokróm festményeit is eszünkbe juttatják. Az ikonikus modern épületeket feldolgozó Architecture (1997–) szándékosan életlen tanulmányok sorozata, amely megmutatja azt a kétértelműséget, amely Sugimoto művészetét is megalapozta, miközben fontos kérdéseket vet fel a művek befogadása és értelmezése kapcsán. Későbbi, Portraits (1999–) anyagával az alkotó Madame Tussaud híres történelmi alakjainak viaszfiguráira fókuszál. A fekete-fehér nyersanyag-használattal életszerűbbé tett figurák azt az adottságot hangsúlyozzák, amivel a fényképezőgép saját észlelésünket képes megváltoztatni.

A kiállítás záró szekciója a Sea of Buddha (1995) és a Lightning Fields (2006–) sorozataival olyan fényképekre összpontosít, amelyek az időtlenség különböző rétegeit és jelentéstartalmait idézik meg. A tárlat záró akkordját a Newton prizmája ihlette Opticks (2018) sorozat fémjelzi, amit a speciális prizmában megtört fény intenzíven színezett végtelen számú látványa reprezentál. A fényképek mellett a kiállításon két elegánsan kontúrozott csiszolt alumíniumszobor is látható, amelyek egyszerre utalnak matematikai egyenletekre, valamint a korai modernisták, köztük Constantin Brâncuși által ihletett absztrakt formákra.

A londoni Time Machine kiállítást 216 oldalas reprezentatív katalógus kíséri, amelyben illusztrált kronológia, valamint tanulmányok és esszék avatják be az olvasót Hiroshi Sugimoto enigmatikus életművébe.