„Nézem Shimmel Zohar képeit, és úgy érzem, egy olyan labirintusba csalogatott be, amelynek nincsen kijárata. Fényképek lógnak a falakon, de közben nem hagyományos értelemben vett fényképeket látok, hanem különös jeleneteket, amelyeket talán más technikával is elő lehetett volna varázsolni. Hihetetlen precizitással kivitelezett fotográfiák, de amit látunk, azt nem szűkíteném le a fotóművészetre. Aki készítette őket, művész, aki ez esetben a fotográfia műfajában hozott létre mágikus erejű alkotásokat. Talán ezért is van végig olyan érzésem, mintha az orromnál fogva vezetne ismeretlen irányba. A képei beszippantanak, s már nemcsak a képeket nézem, hanem bizarr történetek kellős közepében találom magam."
– mondta Földényi F. László a megnyitóbeszédében, majd később így folytatta: „Nézem a nagyméretű fényképeket, amelyeket – ki is készített? Shimmel Zohar, ez a 19. századi, rég elfeledett, fényképész? Vagy Stephen Berkman, aki Zohárt előbányászta a feledés homályából, s a nedves kollódium eljárással láthatóvá tette számunkra az ő régen elkallódott felvételeit? (...) Berkman a kilencvenes években a feleségével a New York-i Chelsea bolhapiacon rábukkant egy régi albumra, amelyből egy papírfecni esett ki. Ez a cédula a New Yorki Pearl Streeten működő Zohar Stúdióra utalt, meséli Berkman az író Lawrence Weschlernek, aki egy egész könyvet szentelt Berkman munkásságának. Azután, egy másik New Yorki útja alkalmával – újabb véletlen – egy régiségárusnál egy ládikót vásárolt, amelynek - micsoda véletlen – volt egy titkos rekesze, benne egy jiddis nyelven írott jegyzetfüzettel, amelyet – halmozódnak a véletlenek - maga Zohar vezetett, leírva, milyen képeket készített, milyen technikával, hogyan rendezte el a beállításokat, és így tovább. S immár Berkmanra várt a feladat, hogy a leírások alapján elkészítse a felvételeket, amelyek léteztek és mégsem léteztek."
