„Sokkal fontosabb a képek tartalma, mint a technikai milyenségük” – beszélgetés Martin Wandával és Martin Gáborral

Tehát ezek a fotográfiák saját indíttatásból készültek, nem a riporteri munka részeként.

Riportképek voltak a műfajt illetően, de valóban, saját indíttatásból készültek. Ha jól emlékszem, nem is igen jelent meg a Népújságban ezekből a képekből semmi, mert akkor csak a szépet, a jót és a tiszta dolgokat lehetett publikálni, hiszen minden napilap a párt, a megyei tanács, vagy szakszervezet lapja volt, tehát nagyon szigorúan politikaorientáltan működtek. Egyébként olyannyira megérintett ezeknek a fiataloknak a sorsa, hogy később a munkásszállón szociofotó etűdöket csináltam az ottani életükről.

Wanda, te miért döntöttél úgy, hogy édesapádhoz hasonlóan 35 mm-es kamerát ragadsz, majd alámerülsz a kelet-londoni éjszakai életben?

Nem tudatosan indult, hogy édesapámnak a képeire szeretnék reflektálni. Először 2013-ban érkeztem Londonba a MOME-ról, Erasmus-szal. Aztán 2014-ben mesterszakra mentem divatfotót tanulni a London College of Fashion-re. Ekkor 23–24 éves voltam, tehát természetes módon jártam egy csomót szórakozni, bulizni. Túl azon, hogy személyes indíttatásból alapvetően ezekre a szórakozóhelyekre, illetve koncertekre jártam, ezzel párhuzamosan a munkáimban – a divatfotóimon túl – egy csomó zenekarral is együtt dolgoztam. Mindig visszatérő téma volt számomra a szubkultúrák világa, illetve a youth culture, amely mind a szakdolgozatomban, mind a diplomamunkámban; és azóta mind a mai napig a divatfotóimban, a munkásságom egészében felszínre kerülnek ennek a kultúrának a stílusjegyei, kérdéskörei. Szóval volt egy tudatosabb oldala is az egésznek, de nyilvánvalóan inkább bulizni jártam, viszont mindig volt nálam fényképezőgép. Annak amúgy praktikus okai voltak, hogy nem vittem magammal a hatalmas Canon digitális kamerámat, mivel egy kis gépnek van egy olyan aspektusa is, hogy az emberek nem is igazán veszik komolyan.

Amikor az aktív, intenzív fényképezési életszakaszomon túlestem, akkor döbbentem rá sok-sok keserű tapasztalat után, hogy semmi esélye nincs annak, hogy fennmaradjon ötven évnyi munkám képanyaga, legfeljebb csak akkor, ha veszem a fáradtságot és elkezdem beszkennelni, digitalizálni a filmeket. Szerencsém volt, mert a hat-hét évnyi riporteri munkámat a szerkesztőségek a teljes film- és fotóarchívumokkal együtt konkrétan majdnem a szemétbe dobták. Én viszont időben kapcsoltam és el tudtam kérni tőlük az anyagaimat. Tehát nem csak a saját szabadidőmben készített fotóim vannak meg, hanem annak a hat-hét évnek az összes riportnegatívja is. Egy dolog még nagyon érdekes volt számomra, amikor elkezdtük Wandával elemezni ezeket a képeket. Annak idején, a filmes időszakban nagyon odafigyeltünk a technikai tökéletességre. Most pedig meglepve láttam, hogy azokat a képeket, amelyeken az analóg technika hiányosságait lehet felfedezni – szemcsézettség, karcok, por stb. – azokat meglátva Wanda révületbe esett, hogy Úristen, ezeken látszik, hogy filmre vannak fotózva! Erre mondtam, hogy kislányom, az ilyen képeket mi annak idején vagy kihajítottuk, vagy nagyon sokat kellett retusálni rajtuk. A másik, hogy annak idején miként tanítottak bennünket az újságíróiskolában, hogyan lehet jó fényképeket csinálni. Az egyik recept az volt, hogy vagy banális dolgot különlegesen kell lefotózni, vagy különlegeset banálisan, és akkor ezekből a feszültségekből jöhet létre valami érdekes. A lényeg, hogy azokat a képeket, amiket akkor banálisnak gondoltam – akár az egyszerű információközlő mivoltuk miatt, vagy mert az emlékkép kategóriába soroltam őket –, elment fölöttük harmincöt- negyven év, majd olyan vetületeik váltak érdekessé, amelyek akkor fel sem merültek. Tehát nem csak attól lehet érdekes a kép, hogy banálisat vagy különlegeset fotózok, hanem az eltelt idő, az hogy a világ elfordult körülötte, ugyanúgy izgalmassá teheti. A laikus közönségen kezdtem először meghökkenve észlelni, hogy egyáltalán nem érdekli őket, hogy életlen egy kép, hogy bemozdult, vagy hogy technikailag tökéletlen; a befogadók a képek tartalmával azonosulnak. A kiállításunk ebből a szempontból is tanúbizonyság, hogy sokkal fontosabb a képek tartalma, mint a technikai milyenségük.

Gábor fotóriporterként és fotóművészként számos önálló kiállítást és albumot jegyzett az évtizedek során, Wanda pedig portré- és divatfotográfusként, rendezőként és autonóm művészként sok más mellett olyan klienseknek dolgozik, mint a Vogue, a DAZED, vagy a Louis Vuitton. A bulizó fiatalokról készített anyagaitok akár gondolatilag, akár képi kifejezésformákban hatással voltak és vannak más munkáitokra?

Tudatosan nem, tudat alatt valószínűleg igen. A tanulságait hordoztam, hiszen hirtelen az a példa jut eszembe, amikor 1981–82-től lett egy reklámfotóstúdióm, és azt tapasztaltam egy idő után, hogy a favágássá váló, futószalagon végzett tárgyfotózásnak is megvoltak azok a tanulságai, amiket be lehetett építeni a kreatív fotográfiáimba. Nem csak a felvételi biztonságot, a nyersanyagok, a kamerák ismeretét, hanem például egy sokkal perfektebb világítási gyakorlatot, kompozíciós készséget, illetve gyors átlátóképességet. Ebben az értelemben valószínűleg a bulizós fotografálás is hordozott tudat alatt tanulságokat, de ez nem tudatos elhatározásból fakadt. Mindig szubjektív kíváncsiság vitt a fényképezőgépemmel egy-egy helyszínre, hisz mégiscsak egészen mást kellett egy orosházi kőolajipari gépeket gyártó üzemben fényképezni, mint amikor két nap múlva például paplanreklámot csináltam.

Hozzá kell tenni, hogy azért alapvetően a saját projektjeidben mindig embereket fotóztál, még akkor is, ha a későbbiekben mondjuk női aktokról volt szó. De mindig az emberek érdekeltek a saját projektjeidben. Az a fajta érzékenység, meg kíváncsiság, ami akkor benned volt – akár a fiatalokat lefotózni –, illetve az emberek iránti érdeklődés, a későbbiekben is mindig megjelent.

Az örök fiatalság balladája album formájában már az előkészület fázisában van. Erről el tudnátok árulni néhány részletet?

Én már tavaly tudtam, hogy szeretnék egy fotóalbumot, csak természetesen az utolsó pillanatban kezdtem el vele foglalkozni. Pedig az előző években már úgy mentem el a Paris Photóra, vagy a Photo Londonra, hogy nézegettem a friss fotókönyveket. Hogyan néznek ki vizuálisan, mi az, ami most nagyon megy, például esztétikailag; mi az a vonal, ami nekem tetszik és összeegyeztethető a könyvünkkel. Az egyik inspiráció a Louis Vuitton Foundation Fashion Eye Texas fotókönyve volt, ami gyönyörű, én is valami hasonlót szerettem volna. Bár a mi albumunkban alapvetően fekete-fehér képek lesznek, de azért néhány színes felvételt is becsempésztem. Esztétikailag pedig nagyon hasonló lesz, mint a kiállítás. Június 22-én a Múzeumok Éjszakáján, amikor édesapámmal és a tárlat kurátorával lesz egy tárlatvezetésünk, és aznap tartjuk a könyvbemutatót is.