„Számomra minden kép portré" – Válogatás a Peter Lindbergh kiállítás képeiből

Peter Lindbergh az 1980-as évek óta a divatfotó egyik legtöbbet emlegetett képviselője: A fotográfiában úttörőként, minimalista eszközökkel az időtlen karaktert kívánta megragadni, egyéni látásmódjával újraértelmezte a szépség fogalmát. Portréi pózmentes természetessége, a reklám és a divat világában szokatlan látásmódja ellentétben állt a korszak szigorúan konstruált képstílusával, szembement a divatfényképészet aktuális trendjeivel.

A nemzetközi ismertséget azzal az American Vogue számára 1988-ban készített felvétellel szerezte meg, amelyen hat fotómodell egyszerű fehér ingben, önfeledt baráti közösségként jelenik meg a tengerparton. A „fehér inges” csoportkép az őszinte pillanat és az időtlen szépség ikonikus szimbóluma lett. A divatfotó történetének másikkorszakos képe a British Vogue 1990. januári számának címlapfotója, amelyen Naomi Campbell, Cindy Crawford, Linda Evangelista, Tatjana Patitz és Christy Turlington először szerepeltek együtt. Ez a kép a szupermodell korszak nyitányaként is értelmezhető, a modellek a filmcsillagokéhoz hasonló aurát teremtve maguk körül a divat és a divatfotográfia főszereplőivé váltak. A személyiség elsődlegessége mellett, a női archetípusok, a táncosnő, a femme fatale, a hősnő megjelenítése, azaz a szerepjáték éppúgy lényegi eleme Lindbergh fekete-fehér képeinek, mint a spontaneitás és a dinamizmus.

„Ma a fiatal fotográfusok már azt sem tudják, mit jelent egy analóg fényképezőgép használata. Én jól ismerem a filmet, és sosem kértem digitális gépet – tökéletesen elégedett voltam azzal, ahogyan korábban dolgoztam. Idővel persze rájöttem, hogy a digitális technika sok szempontból fantasztikus – két kivétellel. Először is: a digitális kép túl éles, emiatt elveszíti a lágyságát és az érzelmi mélységét. Éppen ezért Photoshopot használok, hogy enyhítsem ezt a digitális hatást. A másik, és számomra zavaróbb probléma, hogy a fényképezés folyamata mára egyfajta közösségi produkcióvá vált. Ott állok a modell előtt, és minden egyes elkattintott kép párhuzamosan megjelenik egy képernyőn a másik szobában, ahol tízen nézik, véleményezik, tanácsokat osztogatnak. Ez a munkamódszer teljesen szétrombolja a fotográfus és az alany közötti intimitást. Engem épp ez a kapcsolat érdekel, mert a legjobb képek ebből a bensőséges viszonyból születnek – és a digitális fényképezés megakadályozza, hogy ez a különleges kapcsolat kialakuljon.”