„A művészet mindenkié” – Eleanor Macnair és a gyurmából formált fotótörténet

Mi inspirálta arra, hogy belekezdjen a Photographs Rendered in Play-Doh projektbe?

Nem egyetlen konkrét inspiráció állt a kezdetek mögött, inkább események láncolata, vagy egyszerű véletlenek. A MacDonaldStrand nevű művészcsoport gyakran készít játékos alkotásokat, amelyek a fotográfia és a fotótörténet köré épülnek. Részt vettem egy fotó témájú kvízen, amit ők szerveztek, és az egyik fordulóban Play-Doh-val kellett újraalkotni egy fényképet. A csapatom nyert! És „kölcsönvettem” az ötletet.

Nagyjából egy héttel később olcsón láttam Play-Doh-t az egyik közeli szupermarketben. Akkoriban egy múzeumban dolgoztam, ahol úgy éreztem, hogy korlátozva vagyok abban, hogyan kommunikálhatom a gyűjteményt a látogatókkal. Óriási lehetőséget láttam a digitális és közösségi médián keresztüli megosztásban, de a múzeum nem igazán értette ennek a működését vagy lehetőségeit.

Azt is nagyon élesen láttam, hogy a művészet és a fotográfia mennyire elérhetetlen lehet azok számára, akik nem nagyvárosban élnek, ahol galériák vannak, vagy akik nem tudják, hol kezdjenek keresni. Még ha van is galéria a közelben, akkor is létezhetnek olyan akadályok, amelyek miatt valaki nem érzi, hogy ott lenne a helye. Így aztán a projektet kísérletként indítottam el, és az első képeket a Tumblr-re töltöttem fel, kíváncsian vártam, hogy hova jutnak el a világban. Aztán a projekt elkezdett önálló életet élni.

Hogyan választja ki azokat a képeket, amelyeket újraalkot? Milyen szempontokat vesz figyelembe?

A projekt kezdetén elkezdtem gyűjteni azokat a képeket, amelyekbe online vagy véletlenszerűen botlottam bele – akár egy szarka, ami mindent elvisz, ami csillog. A mai napig így teszek. Eleinte azokat választottam, amelyek tetszettek, vagy valamiért megragadták a figyelmemet.

Később tudatosan elkezdtem keresni fotókat fotográfusok weboldalain, illetve múzeumok digitális archívumaiban. Arra törekedtem, hogy időben és földrajzilag is változatos képeket rekonstruáljak, hogy megmutassam a fotográfia sokszínűségét. A híres képek mellett kevésbé ismert fotográfusok munkáit is próbáltam bevonni, vagy olyan fotókat híres alkotóktól, amelyek ritkábban kerülnek előtérbe.

Ahogy a projekt haladt előre, úgy éreztem, szükség van némi struktúrára. Elkezdtem észrevenni mintázatokat a gyűjtött képekben – például gyakran vonzottak a madarakat ábrázoló képek, vagy az emberek, akik kanapén ülnek. Ezt szem előtt tartva különféle tematikák mentén kezdtem el keresni képeket, például lehunyt szemmel szereplőket vagy olyanokat, akik kézben tartott feliratokat mutatnak. Ez lehetőséget adott arra, hogy alternatív fotótörténeteket hozzak létre, és közben felfedezzem, hogy ezekhez a képekhez csak én vonzódom-e, vagy valóban léteznek visszatérő motívumok a fotográfiában.

A gyurma egy rendkívül játékos és átmeneti médium. Mennyire tartja ezt fontosnak a munkáiban? Mit ad hozzá az alkotásaihoz?

Szerintem a Play-Doh használata miatt a munkáim könnyen hozzáférhetőek és ismerősek a széles közönség számára. Ez a projekt mindenkinek szól – gyerekeknek, felnőtteknek, kurátoroknak, fotográfusoknak, tanároknak. Nincsenek akadályok – a művészet mindenkié.

A Play-Doh illata annyira ismerős, hogy ha érezni lehetne, olyan lenne, mint Proustnak a madeleine süteménye.

A modelleket mindig megsemmisítem a fényképezés után – tetszik az a gondolat, hogy ezek az alkotások múlandóak, és általában én vagyok az egyetlen, aki élőben látja őket. A gyurma pedig újrahasznosul: az egyik képen látható fű a következőn már zöld locsolótömlő, aztán pulóver, majd a tenger része. Olyan, mintha ötletek és suttogások utaznának képről képre.

Érdekes számomra az is, hogyan értékeljük és ítéljük meg a művészetet. Ki dönti el, mi jó vagy rossz? Ki készítheti, és hogyan? Tisztelhetjük-e, ha nem szaknyelvbe burkolt, ha minimális a gyártási költsége, és a művész nem végzett művészeti iskolát? Ez kevesebbet jelent? Vagy éppen többet? Egyáltalán: ez művészet?

A projektben művészettörténeti ikonokat is újraalkot. Hogyan látja a kapcsolatot a kortárs popkultúra és a klasszikus fotográfia között?

Úgy gondolom, hogy az időszakok és az úgynevezett magas és alacsony művészet közötti párbeszéd elkerülhetetlen – és nagyon is értékes.

Rengeteg olyan kereskedelmi célra készült munka van a múltból, amelyet ma már nagyra értékelünk. Például a kiállításban szereplő Blumenfeld-kép vagy Man Ray munkája, amely eredetileg a Vogue magazinban jelent meg – széles közönség számára, nem csupán a művészeti világ számára készült.

Idővel ezek a határok elmosódnak, és ez rendben van.

Az újraalkotott képek között megtalálható André Kertész és Tót Endre munkája is. Miért esett rájuk a választása?

Emlékszem, hogy 2011-ben láttam Kertész fényképét az Eyewitness: Hungarian Photography in the 20th Century című kiállításon a Royal Academy of Arts-ban, Londonban. Ez volt az egyik kedvencem az egész kiállításon – nagyon tetszett a három torzó közötti kapcsolat, és az egész kompozíció stílusos hatása.

Amikor az első otthoni képet elkészítettem Play-Doh-ból, egy barátom is jelen volt, és ő választotta ezt a képet újraalkotásra – tehát ez lett a projekt első két képének egyike, de nem én készítettem. Később visszatértem ehhez az alkotáshoz, amikor olyan képekkel dolgoztam, amelyek kanapékat is tartalmaznak.

Tót Endre munkáira akkor bukkantam, amikor olyan fotókat kerestem, amelyeken kézben tartott feliratok szerepelnek. Azonnal beleszerettem ebbe a sorozatba. Néha a barátaim is segítenek képeket keresni számomra – így történt, hogy egy barátom küldött egy galériában készült Instagram-fotót, amin Tót munkája szerepelt. Korábban nem ismertem a munkásságát, így a projekt számomra is lehetőséget ad arra, hogy új művészeket fedezzek fel.

A kiállítás látogatói hogyan közelítsenek a munkáihoz? Van valamilyen ajánlása arra, hogy miként érdemes nézni és értelmezni őket?

Elsősorban azt remélem, hogy az emberek élvezettel nézik majd a képeket, és játékos kedvvel próbálják kitalálni a fotográfust vagy az eredeti fényképet, mielőtt elolvassák a képaláírást.

Lehet, hogy olyan részleteket vesznek észre a fotón, amelyeket korábban figyelmen kívül hagytak, vagy ismerős kép kerül eléjük, amit régóta nem láttak.

Talán felfedeznek egy új fotográfust vagy egy ismeretlen munkát, ami elindítja őket egy új felfedező úton. Remélem, hogy ez a kiállítás egyfajta kapuként működik, amelyen keresztül tanulni és felfedezni lehet.