Moon Sang-wook alkotásai töltik meg a kiállítás nyitótermét. Cianotípia-technikával készült allegóriái, a különféle természeti környezetben nagyobb távlatból fotózott magányos emberalakjai a fotográfus szándékai szerint a természet és ember sérülékeny kapcsolatát tárják elénk. A két sorozat közül a „kék” képek jelenetei kétségkívül enigmatikusak, a fekete-fehér fotográfiák szép, de nem igazán revelatív ábrázolások. Mint megtudtuk, a cianotípiák egy olyan koreai barlangban készültek, ahol igen fontos kőkori leletekre bukkantak, a másik sorozat készítésekor pedig a művészt a természet ki- és túlhasználata foglalkoztatta, ezért szerette volna a természetet hatalmas, élő organizmusként ábrázolni, mellyel ideális esetben az ember szimbiózisban él. A világszemléleti különbségek illusztrálásaként az alkotó a hegynek ütköző út esetét említette: míg nyugaton ilyenkor gyakoribb a hegyek átfúrása mint megoldás, keleten tradicionálisan inkább hajlanak arra, hogy az út inkább kerülje meg.
A következő teremben látható lefojtott színvilágú, ember nélküli, kopár épületeket magányos fák társaságában ábrázoló képeket Dél-Korea legnagyobb szigetén, Jejun készítette Kim Mi-kyoung. A biokémikusként dolgozó fotográfusnő elmondta, hogy a digitális fotók színeinek tompításával az idegenné vált táj, a gyors társadalmi változások következtében szokatlanná és furcsává váló helyek által kiváltott érzések visszaadása volt a célja.
A szimbolikus elemeket is használó, meditatív hangulatú művek után a következő kiállításrészben két remek fekete-fehér dokumentarista anyag várja a látogatót: az egyik egy dél-koreai női bányászokat munka közben megörökítő sorozat, Park Byung-moon munkája, akinek – mint elmondta – korán elhunyt apja is bányászként dolgozott. Az ő emléke után kutatva kezdte el fotózni a bányászfalvakat és talált rá a témára. A képek empatikus és tapintatos módon készültek, nincsenek drámai közeliek, az alanyok terébe nem hatol be a fotográfus durván; élethelyzeteik, sorsuk nehézsége mégis nyilvánvaló.
A szemben lévő falon at 1980-as évek végén szakaszparancsnokként szolgáló Jang Jong-woon fotográfiái láthatók, melyeket a kötelező katonai kiképzésben részt vevő férfiak laktanyai hétköznapjairól készített. A felvételek több mint harminc év után kerültek nyilvánosságra, és lettek bemutathatók. A fotók elkészülte és bemutatása egy fizikailag megosztott, határkonfliktusos, és a független Dél-Korea létrejötte (1948) óta tizenhat alkalommal bevezetett katonai jogrend alatt élő ország esetében különlegességnek számít.
A kiállítás utolsó termében a kísérleti fotográfiáé a terep. Han Hee-joon képei a műanyag átalakulásával foglalkoznak. Ehhez többféle történeti fényképészeti eljárást – gumi-bikromátot és cianotípiát – használ, melyek különféle fekete-fehér, illetve színes absztrakt formákat eredményeznek.
A dél-koreai kultúra képviselőjeként a hetvenes években a koreai monokróm festészeti mozgalom, a Dansaekhwa érkezett meg Nyugatra, a kétezres évektől Kim Ki-duk és több más kiváló dél-koreai filmrendező filmje, illetve a koreai irodalom, később a K-pop, a sorozatok és a képregények. Lehet, hogy a következő a dél-koreai fotográfia lesz? Addig is itt a nunchi, ismerkedjünk vele Mai Manó kiállítótereiben!
