Mary Ellen Mark fotográfus és a női sorsok kíméletlen valósága

Most először nézhetjük végig Mary Ellen Marknak, a női sorsok egyik legnagyobb fotográfusának kiállítását Budapesten, a Mai Manó Ház termeiben. Olyan életművet hagyott maga után, melynek narratívája a reménytelenség, a szenvedés, a kiszolgáltatottság. Képei nyugtalanítók, könyörtelenül kérdeznek és nem engedik, hogy kényelmes távolságból szemlélődjünk. A kiállítás ott kezdődik, ahol elfordítanád a fejedet, mert nem tudod elfogadni azt, amit a valóság mutat.

Mary Ellen Mark a dokumentarista fotográfia elszánt képviselője volt, aki soha nem hátrált meg a nehéz témák elől: a prostitúciótól a mentális betegségeken át a hajléktalan létezésig. Karakteres véleménye volt a fotográfiáról mint médiumról. Eltökélten, idejét és lelkét nem kímélve mindvégig együttérző maradt alanyaival, és gyakran jóval azután is kapcsolatban maradt velük, hogy a munkája befejeződött. Mary Ellen Mark többek között Mumbai szexmunkásait, egy oregoni elmegyógyintézet betegeit, valamint a Seattle utcáin élő tinédzsereket fényképezett, mely munkák csúcspontja a világhírű Streetwise című könyv lett, amelyet később férjével, Martin Bell filmrendezővel és az újságíró Cheryl McCall-lel közösen készített dokumentumfilm követett – Oscar-díjra is jelölték legjobb dokumentumfilm kategóriában. Élete során húsz könyvet publikált, és képeit világszerte számos kiállításon mutatták be. Számtalan elismerést kapott, többek között a World Photography Organisation Outstanding Contribution to Photography díját, egy évvel halála előtt.

„Mary Ellen Mark a látható másik oldalát vizsgálta. Figyelme újra és újra Amerika sötét arcára irányult. Csendben kutatta a világ mély bugyraiban azt, amit Pierre Mac-Orlan »szociális fantasztikumnak« nevez – ezt a fajta különös és szörnyűséges alakzatot, amelyet csak a fotográfia, ez a »napfényből táplálkozó, de az éjszakát szolgáló művészet« képes megragadni. Mary Ellen Mark tudta, hol találja ezt meg: ott bujkál a szegények arcán, a prostituáltak, transzvesztiták és drogfüggők tekintetében. Ott lapul a pokol árnyékában, ahol a neonáci csoportok és a Ku-Klux-Klan okkult erői tanyáznak”

– írja róla Anne Morin, a kiállítás kurátora.

Mary Ellen Mark 1940-ben született Pennsylvaniában, és már fiatalon egyértelművé vált, hogy számára a fényképezés társadalmi küldetés. A hatvanas–hetvenes évek Amerikájában, amikor a dokumentarista fotográfia új aranykorát élte, ő a legnehezebb terepeket választotta: pszichiátriai intézeteket, utcán élő gyerekeket, marginalizált női sorsokat. Egyik legismertebb munkája a Ward 81 című sorozat, amelyet egy oregoni elmegyógyintézet kizárólag nőkből álló, zárt osztályán készített. Mary Ellen Mark 1975-ben éppen Miloš Forman Száll a kakukk fészkére című filmjének forgatásán dolgozott, amelynek helyszíne az Oregon State Hospital volt, Salem városában. Mary Ellen Mark számára a filmforgatás is ugyanaz volt, mint egy elmegyógyintézet vagy egy utcagyerekekkel teli sikátor: zárt világ, ahol az emberek extrém helyzetekben fedik fel valódi arcukat. A különbség csak annyi volt, hogy itt nem a társadalom peremén élők harcoltak a túlélésért, hanem világsztárok a saját határaikkal. Az empátia azonban ugyanaz maradt. A kamerája előtt nem ikonok álltak, hanem emberek, fáradtan, kétségek között, a reflektorfénytől épp elszakadva. Nem a filmsztárok pózolására vadászott, hanem azokra a pillanatokra, amikor a szerep lecsúszik az arcról. Jack Nicholson fáradtan, cigarettával a kezében, egy pillanatra magába roskadva a Száll a kakukk fészkére zárt, feszültséggel telített világában. Vagy Marlon Brando az Apokalipszis most című film forgatásán összetörten, kimerülten, a saját határait feszegetve.

A Száll a kakukk fészkére forgatás alatta az Oregon State Hospital igazgatója, dr. Dean Brooks bevitte Markot a Ward 81-re, a nők számára fenntartott zárt osztályra. Ezeket az asszonyokat ön- vagy közveszélyesnek tartották. Mary Ellen a következő évben visszatért, hogy elkészítse egyik legerősebb sorozatát, és több mint egy hónapot töltött az osztályon. Elkísérte egykori középiskolai barátnője, Karen Folger Jacobs író, szociológus is. Amíg dolgoztak, ott is laktak, és minden reggel egy zárt ajtón át kellett áthaladniuk, hogy a folyosón végigmenve megkezdjék a napot. A nőkkel együtt reggeliztek, és ténylegesen is megismerték őket. 1979-ben jelent meg az eredeti Ward 81 című könyv. 44 évvel később, 2023-ban bemutatták a Ward 81 Voices című, megrendítő dokumentumfilmet is, melyet Mary férje, az Oscar-jelölt Martin Bell rendezett, aki az 1976-os eredeti hangfelvételek, valamint Mary Ellen Mark fotói segítségével kelti életre a kivételes és érzékeny történetet. Feleségét és Karen Folger Jacobs írót követi végig azon a 36 napos időszakon, amelyet a zárt női pszichiátriai osztályán töltöttek és tapasztalataikat magnóra mondták fel. A legizgalmasabb, hogy így első kézből kaptak beszámolót az eredeti Ward 81 könyv születéséről: a nők mindennapjainak drámáiról, a kezelésekhez való hozzáférés nehézségeiről, és arról, hogyan haladt előre a munka napról napra. A hanganyagot később nemcsak a dokumentumfilmben, hanem a Ward 81 című könyv újabb kiadásánál is felhasználták, hiszen a képek történetét is teljessé tette.

A történet, ami legendává vált: Streetwise

Másik munkája, amely örökre beírta Markot a fotótörténetbe, a Streetwise. A nyolcvanas évek közepén Seattle utcáin élő kamaszokról készített sorozat nemcsak világhírű lett, hanem férjével együtt alkotva dokumentumfilmet is készítettek Tinyról. A képek középpontjában egy kamasz lány, Tiny áll, egy gyerek, akinek prostitúcióval, meneküléssel, erőszakkal teli életét fájdalmasan közelről látjuk. „Tiny feltűnő külsejű kislány volt. Mindössze 13 éves, és valóban apró termetű. Felnőttesen öltözködött. Megpróbáltam beszélgetni vele, de azt hitte, rendőr vagyok, és elszaladt. Később megtudtam, hogy időnként az édesanyjánál lakott, de amikor nem, az utcán élt, prostitúcióból tartotta fenn magát. Másnap az anyja házában találtam rá. Tiny azóta is a barátom, és állandó fotográfiai témám. Még mindig megvan benne az a ritka adottság, hogy teljesen természetesen viselkedik, szinte tudomást sem véve a kamera jelenlétéről” – olvashatjuk Mary Ellen emlékezését. Évtizedeken át fotózta a lányt felnőttként, anyaként, sikerekkel és kudarcokkal együtt. Kevés fotográfus mondhatja el magáról, hogy ilyen hosszú, személyes kapcsolatot épített a témájával.

Mark halála után férje, Bell elkezdte egyetlen monumentális műbe rendezni felesége teljes életművét. Több ezer kontaktmásolatot nézett végig, magazinokban megjelent és soha nem publikált képeket. Ennek eredménye lett a The Book of Everything háromkötetes, kronologikus összeállítás, amely nemcsak Mark életét meséli el, hanem azokét a kitaszított emberekét is, akiknek sorsába olyan természetes könnyedséggel lépett be. „Különleges tehetsége volt a kapcsolatteremtéshez, még akkor is, ha nem beszéltek közös nyelvet. Bombaybe érkezve eleinte tárgyakkal dobálták meg. De amikor látták, hogy nem adja fel, egy madám, Saroja, meghívta a bordélyába. Onnantól részévé vált a nők életének. Az egyik fotón egy fiatal lány közvetlenül Mary Ellen szemébe néz, mintha azt mondaná: »Itt vagyok, ez az életem, érted«” – meséli férje, Martin Bell.

Mark egy öt évtizeden átívelő, gazdag és változatos életművet hagyott maga után, mely radikálisan közelíti meg az embereket minden társadalmi rétegből, aprólékosan, árnyaltan és együttérzően.