„Teret teremtek a figyelemnek” – beszélgetés Benedetta Ristorival a The Wall Remembers Twice című sorozatáról
26 • 04 • 02Baki László
A Benedetta Ristori A fal kétszer emlékezik című kiállításának kapcsán készült interjúnkban a fotográfussal a kettős emlékezet fogalmáról, a posztszovjet tér vizuális rétegzettségéről, a hétköznapi, mégis történelmileg terhelt terek jelentéséről, valamint a személyes és kollektív emlékezet fotográfiai megjeleníthetőségéről beszélgettünk. A PaperLab Galériában látható tárlat 2026. május 17-ig ingyenesen látogatható.
A The Wall Remembers Twice cím önmagában is erőteljes metafora. Mit jelent számodra ez a kettős emlékezet?
A kettős emlékezet gondolata központi szerepet játszik a fotográfiai kutatásomban, mert szorosan kapcsolódik az időről alkotott elképzelésemhez. Szociológiai szempontból a terek soha nem semlegesek: történeteket, társadalmi dinamikákat és kollektív tapasztalatokat halmoznak fel. Az emberi jelenlét, konfliktus, átalakulás és hiány néma tanúivá válnak. A fal ebben az értelemben nem pusztán építészeti elem, hanem társadalmi felület, egy olyan hordozó, amely gesztusokat, eltörléseket és egymásra rétegződő narratívákat őriz.
Arra törekszem, hogy ugyanazon a képen többféle időréteg együttélését sugalljam, hogy a látható jelen és a láthatatlan múlt egymásra rezonálhasson. A kettős emlékezet így egyrészt a térben rejlő emlékezetet, másrészt a fotográfiai aktus által aktivált emlékezetet jelenti. Párbeszéd ez aközött, ami volt, ami megmaradt, és aközött, amit mi, nézők vetítünk bele.
Korábbi projekted, az East a posztszocialista identitást vizsgálta az egykori Jugoszlávia területén. Milyen módon folytatja vagy alakítja át ezt a kutatást a grúziai és örményországi munka?
Bár az East elsősorban az egykori Jugoszlávia régiójára fókuszált, már akkor is szerepeltek benne a volt Szovjetunióhoz tartozó területek, például Moldova és Transznisztria. A posztszovjet tér iránti érdeklődésem már abban a projektben elkezdődött. Grúzia és Örményország felé fordulni nem irányváltást jelentett, inkább egy meglévő kutatási vonal természetes földrajzi kiterjesztését.
Ami a két munkát összeköti, az elsősorban a megközelítés. A módszertanom változatlan: emlékművekre és emlékezethelyekre fókuszálok, figyelek a tájba íródott politikai és történelmi rétegekre, és tudatosan mellőzöm a személyes narratívákat és portrékat. Az egyéni történetek a képen kívül maradnak, ugyanakkor a kutatási folyamat elengedhetetlen részei. A munkám párbeszéden alapul: helyi emberekkel beszélgetek, akik megosztják velem nézőpontjaikat. Ezek a találkozások formálják a kontextusról alkotott megértésemet és a projekt koncepcionális irányát, még ha közvetlenül nem is jelennek meg a képeken.
A kutatás tehát területileg bővül, de ugyanazt a kérdést követi: hogyan él tovább a történelem a térben és miként tárgyalják csendben a tájak a múlt súlyát a jelenben.
Gyakran nemcsak monumentális emlékműveket, hanem ma is használt hétköznapi tereket – lakótelepeket, uszodákat, benzinkutakat – is fényképezel. Miért fontos számodra, hogy ilyen „aktív” terekben keresd a történelem nyomait?
Amit mindenképpen el szeretnék kerülni, az egy nosztalgikus képeslap létrehozása egy olyan valóságról, amelyhez nem kötődöm személyesen. Ez kulcskérdés a gyakorlatomban, hiszen azok a helyek, amelyeket felfedezek és ábrázolok, nem az én helyeim. Nem az én történelmem, nem az én kultúrám. A tekintetem szükségszerűen külső, gyakran távoli.
Ezért fontos számomra, hogy a realizmus talaján maradjak, a tér jelen idejű működésében, aktuális használatában. Ha kizárólag monumentális emlékműveket fotóznék, fennállna a veszélye, hogy a történelmet lezárt, monumentalizált, a mindennapi tapasztalattól elszakított jelenségként ábrázolom. A hétköznapi környezet bevonásával azt hangsúlyozom, hogy a történelem nem korlátozódik szimbolikus helyszínekre: tovább él az egyszerű, funkcionális terekben is.
Ugyanakkor érdekel egy atmoszféra megteremtése, de anélkül, hogy esztétizálnám vagy romantizálnám a látottakat. Olyan reprezentációra törekszem, amely érzékeny és felelős: tudatában van annak, hogy kívülálló vagyok, mégis elkötelezett a fotózott terek megélt összetettsége iránt.
Milyen személyes emlékeket vagy érzelmeket váltottak ki benned ezek a helyek? Volt olyan helyszín, amely különösen erős érzelmi hatást gyakorolt rád?
Nagyon érdekes kérdés, mert azok a terek, amelyekhez vonzódom – amelyeket sokan talán sivárnak vagy szigorúnak látnának – bennem mély kíváncsiságot és valamiképpen váratlan befogadottságérzést keltenek.
Az érzelmi reakcióm szinte mindig pozitív. Intuitívan dolgozom; mélyen vonzódom a csendhez, az ürességhez, a felfüggesztett állapothoz. Ezek számomra nem a hiány jelei, hanem a lehetőségé. Teret teremtenek a figyelemnek. Ilyen környezetben úgy érzem, még feltárható valami; a felszín csendes, de nem néma.
Volt azonban egy hely, amely különösen erősen hatott rám: a grúziai Arbosikiben található, elhagyatott, A nagy honvédő háború áldozatainak emlékműve. Az egyik belső falon még mindig ott függtek az áldozatok fényképei, az időjárás és az idő nyomait viselve, sérülten, mégis jól kivehetően. Ezeknek az arcoknak a jelenléte – fizikailag a falhoz rögzítve – az építészeti romot intenzíven emberi térré változtatta. Ott gondoltam először tudatosan a projekt címére.
Hogyan viszonyultak a helyek és az emberek a fotózásodhoz? Tapasztaltál bizalmatlanságot, kíváncsiságot vagy olyan személyes történeteket, amelyek befolyásolták a munkád irányát?
Ez mindig a konkrét helyzettől függ. Ahogy korábban említettem, a munkám emberi dimenziója gyakran a háttérben marad. Ez valójában megkönnyíti az interakciót: amikor az emberek megértik, hogy nem kerülnek a kamera elé, nyitottabban osztják meg történeteiket és nézőpontjaikat. Ritkán tapasztalok ellenségességet.
Ha olyan térbe lépek be – különösen, ha magánterület, ha korlátozottan hozzáférhető vagy nehezen megközelíthető –, mindig világosan elmagyarázom a szándékaimat. A bizalom kialakítása alapvető. Tudatában vagyok annak, hogy gyakran nem a saját kontextusomban dolgozom, ezért az átláthatóság és a tisztelet elengedhetetlen.
Bár az emberek nem jelennek meg a képeken, ők a folyamat kulcsszereplői. Nélkülük a munka könnyen zárt párbeszéddé válna köztem és a táj között. A beszélgetések és találkozások révén azonban olyan nézőpontokat kapok, amelyek átformálják a helyről alkotott értelmezésemet. Néha egy történet elmozdítja az olvasatomat; néha teljesen új irányt ad a munkának.
Lezárt fejezetnek tekinted a The Wall Remembers Twice projektet, vagy folytatod? Tervezed-e új helyszínekkel bővíteni ezt a kutatási irányt?
Nem tekintem lezárt fejezetnek. Épp ellenkezőleg: egy tágabb életmű egy szakaszának látom. Szeretnék visszatérni Grúziába és Örményországba, hogy olyan helyszíneket is felfedezzek, amelyekkel még nem találkoztam, és elmélyítsem a már megkezdett kutatást. A visszatérés fontos számomra; rétegzettebb megértést tesz lehetővé. Ugyanakkor érdekel a földrajzi kiterjesztés is: más volt szovjet országok felé nyitni.
Mit szeretnél, mit vigyenek magukkal a látogatók a PaperLab Galériában megrendezett The Wall Remembers Twice kiállításról?
Azt remélem, hogy a látogatók immerzív módon tapasztalják meg a munkát, és elsősorban saját érzelmeikre és értelmezéseikre hallgatnak. Nem szeretnék egyetlen olvasatot rájuk erőltetni. Azt kívánom, hogy saját emlékeiket, érzékenységüket és személyes történeteiket hozzák be a képekkel való találkozásba.
A fotográfiák nyitott terek: konstruált atmoszférák, de egyben meghívások is. Ugyanakkor remélem, hogy a munka kérdéseket vet fel a történelemről és a jelenről, különösen a jelenlegi geopolitikai helyzetben.
Benedetta Ristori: A fal kétszer emlékezik
Mai Manó Ház – PaperLab Galéria
2026. április 2. – május 17.
Kurátor: Baki László