Élesedő vita a műfajok szétválasztásában – meddig lehet teret engedni a mesterségesen generált képeknek?
26 • 05 • 09Szabó Benedek
Joan Fontcuberta spanyol konceptuális alkotó friss kötetében a mesterséges intelligencia és a fotográfia viszonyát elemzi. Esszéi széles körben nagy figyelmet kaptak. Az idén tavasszal kiadott Immagini Latenti azért válhatott hamar fontos hivatkozási ponttá, mert a fény- és a szoftveralapú képalkotás körüli viták legfontosabb példáit elemzi. Foglalkozik többek között a német Boris Eldagsen 2023-as AI-képével, amely a Sony World Photography Awardson aratott győzelmet valódi fotográfiák között, de előkerül Miles Astray esete is, aki egy valódi fotográfiát nevezett be egy AI-képeknek szóló pályázatra és nyerte el a fődíját. A könyvben megfogalmazott meglátásokra a hivatkozott szerzők is reagáltak, akik szintén fontosnak látják a problémakör aktív tematizálását, de sokban bírálták is a szerzőt.
A könyv utolsó fejezetében szereplő tanulmány több bírálatot kapott. Fontcuberta az AI által generált képek megnevezésére az „algoritmikus fotográfia” fogalmát javasolja, amelyet Eldagsen és Astray egyaránt problémásnak tart, mert álláspontjuk szerint ez a keretezés nemcsak logikailag problémás, hanem félrevezető is. A két alkotó azt fogalmazta meg, hogy a megnevezés azért nem szerencsés, mert ez a metafora a fotográfiát – tévesen – hibrid műfajként írja le, amelyben az optikai és az algoritmikus képalkotás összemosódik.
0103
Joan Fontcuberta: Immagini Latenti
Mimesis, 2026
Eldagsen már a 2023-as SWPO-s győzelme óta hangsúlyozza, hogy a fényképezés fizikai, illetve optikai folyamat, amely során a külvilág képe egy digitális szenzorra vagy egy fényérzékeny anyagra vetül, ennek során válik rögzíthetővé a látvány. Ezzel szemben az AI-kép statisztikai becslésen alapuló mintázatokból épül fel, és semmi köze a külvilág rögzítéséhez. Astray tovább erősíti ezt az álláspontot. Az ő megközelítése az ontológiai különbséget helyezi a középpontba, és azt emeli ki, hogy a fotográfia szó szerint ,,fénnyel írt” képet jelent, míg az AI-kép egy „kóddal írt” alkotás. Astray érvelése szerint ez nem pusztán terminológiai különbség, mivel a két kifejezés egyértelműen magába foglalja a médiumok közötti különbségeket.
Fontcuberta esszéjében az AI-képekre a fotográfia vizuális örökségét továbbvivő médiumként hivatkozik, ám az állítást Eldagsen szintén félrevezetőnek tartja, mert bár az AI-modellek valóban igazi fényképek alapján generálnak képeket, a fénykép külvilágábrázoló lényegét nem viszik tovább. Az ehhez hasonló vitákat Eldagsen és Astray pályázatai már korábban kiélezték. Fontcuberta szerint a két precedens azt mutatja, hogy a határ emberi és gépi képalkotás között elmosódott, és újra kell gondolni a szerzőség kérdéseit is. Az alkotók ezzel szemben azt állítják, hogy a határ egyáltalán nem tűnt el, csak az intézményi értékelés vált elégtelenné. Úgy érvelnek, hogy a hitelesség már nem magában a képben, hanem az előállítás folyamatában rejlik – a szerző személyében, módszerében és az ellenőrizhetőségben.
Utóbbi aspektus azért fontos, mivel többen – köztük Fontcuberta is – úgy gondolják, hogy minden kép illúzió, most pedig csak annyi történik, hogy a vizuális kultúra az optikai realizmustól az „információs realizmus” felé mozdul el. A képek immár nemcsak reprezentálnak, hanem konstruálják a valóságot. Eldagsen ezt veszélyes leegyszerűsítésnek tartja, mert bár szerinte minden fénykép szelektív, mégis valós eseményből indul ki, és ha minden képet csak fikciónak tekintenénk, az aláásná a vizuális bizonyíték szerepét, különösen a közéleti diskurzusokban. Astray gyakorlatibb megközelítésében azt fogalmazza meg, hogy a generatív modellek ellenére a dokumentarista művészi praxisok sosem lesznek leválthatók, mivel a fotográfia továbbra is az egyetlen olyan médium, amely alkalmas a külvilágban történő tényleges események hiteles rögzítésére.
