August Sander tárgyilagos stílusa és rendületlen igazságkeresése, amelyeknek révén radikálisan szakított a korábbi korszak klasszikus portréeszményével, döntő hatást gyakorolt a fotográfia történetének további fejlődésére.
Pacifico Silano Paris Photo/Aperture First Book Prize jelölt I Wish I Never Saw the Sunshine című munkája egy olyan generációs traumát dolgoz fel, amely átível a meleg és queer identitások, a maszkulinitás mai jelentése és lehetőségei, a személyes emlékezet és az emlékezetpolitika, valamint a transzgenerációs gyász kérdésein egy meglepő és sokrétű felosztású koncept-fotókönyv formájában.
A The Power of Photography könyv ereje abban rejlik, hogy egyszerre kezelhető a 20. századi (angolszász-amerikai) fotográfia tömény és sűrített történeti áttekintésének, valamint a szerkesztő személyes fotónaplójának, ami globális kérdésekre reflektál egy mindenki számára megterhelő időszakban a fotó médiumán keresztül.
A Thames and Hudson gondozásában megjelent William Wegman: Being Human fotográfiai munkásságának legátfogóbb gyűjteménye: több mint 300, az elmúlt négy évtizedben készített fotót gyűjti össze.
Számtalan apró érdekesség teszi a füzetet elgondolkodtatóan hitelessé. A papírminőség, a tipográfia és a képek fénymásolt-kitört keménysége az összhangzatot már az első fellapozáskor az 1980-as évek szamizdat-hangulatába sodorja, és ezt az egyfajta tiltottság-érzést pedig később a tartalom is képes tovább árnyalni.
Megváltoztathat egy életutat egyetlen fotó? Mi kell ahhoz, hogy egy kép örökre az emlékezetünkbe égjen úgy, hogy bárhol, bármikor fel tudjuk idézni? Miben rejlik a kép punctuma? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben az Art Cinema új kiadványának, a The Photograph That Changed My Life lapozgatása közben.
„Ami biztos, soha nem gondoltam arra, mi lesz a képek sorsa, a történelmi távlat egy magamfajta napilapos fotósnak ismeretlen fogalom volt. Most is csak a kérdés foglalkoztat, vajon ezek a képek működnek-e az írások nélkül? Már csak azért is, mert vannak köztük olyanok, amelyek szigorú fotósszakmai szempontok szerint messze vannak a jótól.”
A múlt szerteágazó és befejezetlen kutatásokat, a jövő kérdéseket és még fel nem tárt titkokat rejt. És éppen ebbe a kontextusba helyezve, és ezáltal élővé téve válik izgalmassá az ATLAS-projekt és az elkészült könyv.
A That which is Unseen című keménykötésű fotográfiai albuma három évtized munkáját foglalja össze közel százhatvan oldalon. Úgy a riporteri évek munkáit, mint az önfinanszírozott (szerelem)projekteket felvonultató kiadványban Prashant Panjiar érdeklődésének egész spektrumát áttekinthetjük.
Fred Herzog – aki már az ötvenes-hatvanas években is színesben fényképezett – több mint ötven évig majdhogynem kizárólag Kodachrome diafilmmel dolgozott, s csak az elmúlt évtizedben vált lehetővé – az archív pigmentek fejlődésével –, hogy képeiből olyan nagyítások készüljenek, amelyek visszaadják diái kivételes színtelítettségét.
Wang Bing több mint nyolcszáz oldalas kiadványa, a The Walking Eye az alkotó nyolc filmjéből mutat be szekvenciákat. Az album a kínai művész a párizsi Le Balban megrendezett kiállításának katalógusa is, ahol az elmúlt húsz évben készített dokumentumfilmes munkáit videóinstallációkként mutatják be.
Jojakim Cortis és Adrian Sonderegger aprólékosan kivitelezett háromdimenziós makettekkel alkotott újra ikonikus fotókat és világhíres történelmi felvételeket stúdiójában. A Thames and Hudson oldalán található interjúban Bill Knight ezekről a folyamatokról és motivációiról kérdezte a két fotográfust.
Az évtizedeken át tartó tradicíó 1942-ben, három évvel Anna halála előtt szakadt meg, és a több mint negyven évből mindössze csak néhány év maradt ki.
A Mike Mandel szerkesztésében készült Zone Eleven című könyv Ansel Adams kevéssé ismert, főleg megrendelésre készült alkotásait adja közre. Bár az amerikai fotográfust szinte kizárólag az éteri, fenséges, fekete-fehér és nagyformátumú tájképeiről ismerjük, mint a tiszta fotográfia úttörője és a Group f/64 tagja, az alkotói elismertség előtt természetesen alkalmazott munkákat is készített.
„Nicolas St-Pierre munkája egy mesteri és találékony fotografikus nyelven előadott intellektuális fantázia. Jól fotografált, szépen megkomponált képek, kifogástalan utómunkával.” – fogalmazott Francesco Cito, az URBAN Photo Awards zsűrijének elnöke, aki a legjobb könyvnek járó fődíjat Nicolas St-Pierre kanadai fotográfus számára Where Have The Birds Gone? című kötetéért adta át.