Ella fotográfiái általában vagy az eseményekre figyelnek, megörökítenek egy arcot, csoportot, vagy az alkalomra, vagy ellágyulnak egy játszadozó gyermek mozdulatait követve. A képek nem a stílusegység jegyében sorolódnak: a fotós néha figyelmet fordít a formák, tónusok finom elrendezésének, máskor meg csak a kép funkciója számít.
A 2015 és 2020 között Johannesburgban készült alkotásokban Ballen egy félig ember, félig patkány szereplő bőrébe bújva „dokumentálja” teremtményének bezárt hétköznapjait, aki a többségi társadalomtól elszigetelten él, mégis igyekszik annak szerepeit betölteni, feladatait elvégezni, a féllénysége adta lehetőségek között – több-kevesebb sikerrel – megfelelni valamiféle külső (vagy belső?) elvárásoknak.
A 352 oldalas album azokat a kontaktképeket mutatja be, melyek a művész Amszterdam, London és Chicago közti utazásainak időszakában keletkeztek. A több mint 1000 fényképet és egyéb illusztrációt tartalmazó kötet teljes rálátást nyújt Moholy-Nagy termékeny fotográfiájára, annak húszas évek közepi-végi tetőpontjától az alkotó Egyesült Államokba való 1937-es kivándorlásáig.
A kötet egészen a kezdetektől tárja fel a fotográfus kritikusi magatartásának, társadalmi érzékenységének és politikai tudatosságának forrásait. Az album lapjain helyet kapnak emellett az alkotó legutolsó felvételei is, amelyek, Goldblatthoz híven, közelről követik nyomon szülőhazája, Dél-Afrika belső változásait.
A skóciai Edinburgh-ben született és nevelkedett Liam Wong komputerművészet szakon tanult az egyetemen. 25 éves korában már Kanadában élt és igazgatóként dolgozott a világ egyik vezető videójáték-társaságánál. A munkája vitte őt először Tokióba, ahol felfedezte a tokiói éjszakai élet jeleneteinek csábító vonzerejét. A Thames and Hudson interjúja a művésszel.
August Sander tárgyilagos stílusa és rendületlen igazságkeresése, amelyeknek révén radikálisan szakított a korábbi korszak klasszikus portréeszményével, döntő hatást gyakorolt a fotográfia történetének további fejlődésére.
Pacifico Silano Paris Photo/Aperture First Book Prize jelölt I Wish I Never Saw the Sunshine című munkája egy olyan generációs traumát dolgoz fel, amely átível a meleg és queer identitások, a maszkulinitás mai jelentése és lehetőségei, a személyes emlékezet és az emlékezetpolitika, valamint a transzgenerációs gyász kérdésein egy meglepő és sokrétű felosztású koncept-fotókönyv formájában.
A The Power of Photography könyv ereje abban rejlik, hogy egyszerre kezelhető a 20. századi (angolszász-amerikai) fotográfia tömény és sűrített történeti áttekintésének, valamint a szerkesztő személyes fotónaplójának, ami globális kérdésekre reflektál egy mindenki számára megterhelő időszakban a fotó médiumán keresztül.
A Thames and Hudson gondozásában megjelent William Wegman: Being Human fotográfiai munkásságának legátfogóbb gyűjteménye: több mint 300, az elmúlt négy évtizedben készített fotót gyűjti össze.
Számtalan apró érdekesség teszi a füzetet elgondolkodtatóan hitelessé. A papírminőség, a tipográfia és a képek fénymásolt-kitört keménysége az összhangzatot már az első fellapozáskor az 1980-as évek szamizdat-hangulatába sodorja, és ezt az egyfajta tiltottság-érzést pedig később a tartalom is képes tovább árnyalni.
Megváltoztathat egy életutat egyetlen fotó? Mi kell ahhoz, hogy egy kép örökre az emlékezetünkbe égjen úgy, hogy bárhol, bármikor fel tudjuk idézni? Miben rejlik a kép punctuma? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben az Art Cinema új kiadványának, a The Photograph That Changed My Life lapozgatása közben.
„Ami biztos, soha nem gondoltam arra, mi lesz a képek sorsa, a történelmi távlat egy magamfajta napilapos fotósnak ismeretlen fogalom volt. Most is csak a kérdés foglalkoztat, vajon ezek a képek működnek-e az írások nélkül? Már csak azért is, mert vannak köztük olyanok, amelyek szigorú fotósszakmai szempontok szerint messze vannak a jótól.”
A múlt szerteágazó és befejezetlen kutatásokat, a jövő kérdéseket és még fel nem tárt titkokat rejt. És éppen ebbe a kontextusba helyezve, és ezáltal élővé téve válik izgalmassá az ATLAS-projekt és az elkészült könyv.
A That which is Unseen című keménykötésű fotográfiai albuma három évtized munkáját foglalja össze közel százhatvan oldalon. Úgy a riporteri évek munkáit, mint az önfinanszírozott (szerelem)projekteket felvonultató kiadványban Prashant Panjiar érdeklődésének egész spektrumát áttekinthetjük.
Fred Herzog – aki már az ötvenes-hatvanas években is színesben fényképezett – több mint ötven évig majdhogynem kizárólag Kodachrome diafilmmel dolgozott, s csak az elmúlt évtizedben vált lehetővé – az archív pigmentek fejlődésével –, hogy képeiből olyan nagyítások készüljenek, amelyek visszaadják diái kivételes színtelítettségét.