2021-ben Az év természetfotósa kitüntető címet Daróczi Csaba nyerte el, akinek nem kevesebb, mint 15 képe szerepel a legjobbak között. Az év természetfotója 2021-ben címet Daróczi Csaba: Egy korty című képe kapta, egy újszerű, víz alatt elhelyezett kamerával készült képpel. Az év ifjú természetfotósa címet pedig Kiss Márton Róbertnek ítélte a zsűri.
A ma embere alapvetően kétféleképpen igazodik el a látható világban: vizuális jeleket értelmez, és/vagy verbális jeleket olvas. Ki-ki próbát tehet, s eldöntheti, ő maga a képek és a szövegek egymásmellettiségében először a képi jeleket próbálja-e megfejteni, s aztán olvassa a hozzátartozó információkat, vagy ellenkezőleg: kibetűzi a szöveget, s annak ismeretében értelmezi csak a képet.
Szász képei – akinek az 1950-es évek végétől az 1970-es évekig tartó alkotásai a szülőföldjén kívül kevéssé ismertek – az akkori Magyarországon tevékenykedő fotográfusok művészi látásmódját és innovációját testesítik meg. Az elsősorban a magyar életből és tájból merített, merészen grafikus absztrakciókat felvonultató Szász képei egyetemes nyelven kommunikálnak.
Az itt látható képek camera obscurával készültek roll filmre. Egy-egy kép három felvételből áll és így kb. 180 fokos látószög lesz a végére. Az átfedések a forgatás miatt keletkeznek, vagyis keveredik a panorámafotó, a multiexpo és a camera obscura hármasa.
Turós Balázs A dolgok természete című személyes hangú munkájában demens nagymamáját középpontba helyezve próbál közelebb kerülni az elmúlás örök kérdéséhez, miközben az anyaghoz kötődő saját viszonyát is górcső alá veszi.
Időtlenség, pusztulás, elmúlás – e különös létállapot megfoghatatlan pillanatainak varázsát idézik és őrzik Szamódy Zsolt fotográfiái.
Panebianco számára a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy megtalálja a legjobb hátteret az egyes újraértelmezésekhez – a mostani tájnak jelentenie kellett valamit számára, miközben tökéletes megvilágítást kellett nyújtania a kiválasztott diához. Azért tartott ilyen sokáig az út, mert a fotográfusnak sokat kellett gondolkodnia azon, miként rendelheti a múlt diáit jelenbéli környezetekhez.
Kálló Péter Budapesten született 1978-ban. Budán a Vizivárosban nőtt fel, ami meghatározta egész életét. Fényképezéssel az ezredfordulón kezdett foglalkozni, majd 2001-ben beiratkozott a Népszabadság fotóriporteri képzésére, 2003-tól a Metropol napilap fotóriportereként dolgozott. Alkotói munkásságát Féner Tamás és Sebestyén László inspirálta.
Az 1950-es évek végén Uelsmann többszörös nagyításokkal, különböző technikai megoldásokkal kezdett el kísérletezni, amelyek segítségével már jóval a Photoshop megjelenése előtt álomszerű képeket készített.
A World Press Photo kiállítás negyedik alkalommal látható a Magyar Nemzeti Múzeumban. A kiállítás 151 felvételét nemzetközi zsűri válogatta 130 ország 4315 fotóriporterének 74.470 fotójából.
Ionna Sakellaraki Belgiumban élő, görög származású fiatal fotóművész munkájának középpontjában a kulturális emlékezet és a fikció viszonyának vizsgálata áll. Az alkotó legutóbbi fotósorozata (The Truth is in the Soil) közeli hozzátartozójának elvesztéséből, és az azt követő gyász folyamatának a feldolgozásából indul ki.
Közel tíz évig fényképeztem Budapest belvárosától, a Nyugati pályaudvartól alig 3 kilométerre elterülő, százhektárnyi Rákosrendező pályaudvar életét, szubkultúráját: az állomás épületét, a vonatokat, a környék hajléktalanokkal belakott zugait és a graffitiket.
A környéken nőttem fel, így láthattam fénykorában, pusztulásában és elmúlásában is. A fővárosnak ez a jellegzetessége ugyanúgy el fog tűnni, mint a Város a városban/Józsefváros (2010) című könyvem helyszínei.
Azon nagyon keveseknek, akiknek módja nyílt betekintenie több százezres archívumába, megadatott, hogy tudják, lássák, mekkora kincs rejtezik ott a Pálya utcában. Hatvan év történelme, ismert, híres és hírhedt figurái, táj- és városképek, mindennapok, meztelen férfiak és nők, gyönyörű csendéletek.
A mindennapi élet jellemző mozzanatainak, helyzeteinek, pillanatainak önálló témaként való ábrázolása a reneszánsz óta van jelen a művészetben, majd a XVII. századi festészetben éli egyik virágkorát: hol allegorikus felhanggal, hol moralizáló tartalommal, vagy az életkorok, évszakok változásának, a tevékenységek, témakörök bemutatása által.
Duane Michals újradefiniálta a médiumot azáltal, hogy befelé tekintett saját gondolataiba és álmaiba, hogy elmossa a határvonalakat a fotográfia és a filozófia között. A fotográfus 3–15 felvételt használ fel egy-egy történet elmeséléséhez, amely azonban sohasem egy lezárt elbeszélés, inkább titkokkal teli eseménysor, ahol kérdéseket tesz fel a nézőnek, hogy azok továbbgondolják a látottakat.