A fotóművészet iránt fogékonyak számára az év egyik kiemelt időszaka következik: 2026. március 27. és május 15. között jubileumi, tizedik alkalommal rendezik meg a Budapest FotóFesztivált, amely több mint hét héten át kiállításmegnyitókkal, szakmai eseményekkel és közönségprogramokkal várja az érdeklődőket a galériákban, múzeumokban és közösségi terekben.
A második világháború képi emlékezetét többnyire férfi haditudósítók munkái határozták meg, ám a 2020-ban előkerült archívum egy eddig szinte teljesen elfeledett fotográfus, Olga Ignatovics életművét hozta újra felszínre. A felvételek – amelyek közül néhányat a nürnbergi per bizonyítékai között is felhasználtak – ma már egy digitalizált gyűjtemény részeként teszik láthatóvá a frontvonal és a felszabadított koncentrációs táborok dokumentációját.
Harold Edgerton mérnök, oktató, felfedező, vállalkozó és egyben forradalmi fotográfus is volt. Tudományos és művészi tevékenysége egymással párhuzamosan haladt életútja alatt, miközben a két terület szorosan átszőtte egymást. Pillanatfelvételei, vagy éppen a vakuvillantások sorozatával készített képei közül több mára ikonikus alkotássá vált, amelyek közül számos munka is szerepelt egyebek mellett az angliai The Photographers’ Gallery, a Hatton Gallery, és a Modern Art Oxford kiállításain. Legfontosabb fényképeit, illetve tudományos munkáját a német Steidl kiadó és a Cambridge-ben működő MIT Museum közös kiadványa, a Seeing the Unseen című album adta közre.
2026. április 1-től látogatható Maxim Dondyuk kiállítása a Mai Manó Házban, amely a csernobili katasztrófa 40. évfordulójához kapcsolódva a kollektív emlékezet kérdéseit helyezi a középpontba. A projekt alapja a tiltott zónában talált több ezer személyes tárgy – fényképek, levelek, negatívok –, amelyek egy letűnt világ hétköznapjait őrzik. Dondyuk nemcsak ezeket a fragmentumokat emeli be a projektjébe, hanem saját, a zónában készített fotóival is kiegészíti az anyagot, így párbeszédet teremt múlt és jelen között.
Thomas Cowperthwait Eakins (1844–1916) szinte egész életét Philadelphiában töltötte, napjainkban mégis világszerte ismert művészeti tevékenységéről és újításairól. Mindez azért lehet meglepő, mert fényképeit nem múzeumi bemutatásra szánta, családtagjairól és barátairól készített portréit, tudományos igényű képeit elsősorban oktatási segédanyagként használta fel. Bár leggyakrabban festőként és szobrászként határozta meg magát, fotográfiai tevékenysége szerves részét képezte művészeti és pedagógiai gyakorlatának, miközben a kortárs művészettörténet az Egyesült Államok egyik legjelentősebb vizuális alkotójaként tartja számon. Fényképei jelentősen meghatározták korának festészeti, illetve fotográfiai szemléletmódját, amellyel új irányt és máig ható támpontot adott a vizuális művészeteknek.
A divatfotográfia nem mentes a bírálatoktól. Az éppen aktuális szépségideálok évről évre változnak: merész után merészebb, majd visszafogott, angyali. A folyamatosan változó trendek között azonban a múzsák és a fotográfusok kapcsolata már régóta ismert, gyümölcsöző szimbiózis. A mesterséges intelligencia ezt a régóta fennálló egyensúlyt borítja fel, és ezzel alapjaiban változtatja meg a divatfotográfia jövőjét. Mi lesz a sorsa a fotográfia ezen ágának?
A 20. század vizuális emlékezete elválaszthatatlan a kőszénkátránytól, a fojtogató londoni szmogtól és a folyókba ömlő ipari ezüsttől. Michelle Henning új kötete a fotográfia fejlődéstörténetét a kémiai nehézipar és a környezeti pusztítás fizikai valóságába ágyazza be, feltárva a tiszta képalkotás mélyen toxikus terhét. A technológiai csodák mögött így rajzolódik ki az a kíméletlen ökológiai örökség, amellyel a fotóipar megterhelte a bolygót.
A Ralph Eugene Meatyard életművének egyik legsűrűbb és legnyugtalanítóbb fejezete kerül fókuszba a High Museum of Art 2025–2026-os téli kiállításán: The Family Album of Ralph Eugene Meatyard című tárlat 36 képen keresztül mutatja meg, hogyan válik a családi album a valóság és fikció határán egy groteszk, déli gótikába hajló vizuális kísérletté.
