A kibillenés stabilitása

Klenyánszki Csilla egy, a kortárs művészetben még ma is tabunak számító témát, a kisbabájával otthon lévő anya élethelyzetének bonyolultságát tematizálja Pillars of Home című kiállításán és sorozatában. Az állandó készenléti állapotról, a felelősségről, a kialvatlanságról, a szinte eltűnő idő totális széttöredezettségében való felőrlődésről, a teljes kiszámíthatatlanságról és a magány érzéséről nem lehet nyíltan beszélni. Ahogy arról sem, milyen érzés elveszíteni a szülés előtti világot, s darabokból újraépíteni azt, benne az új önmagunkat. Pedig ezek szinte minden kisgyermekes anya alapélményei, csak éppen, mint megannyi más női tapasztalat, még ma is láthatatlanságban vannak tartva a társadalom által. Még akkor is, ha ezek közé ágyazódnak az elvárt, és sokak által valóban meg is élt, néha szavakkal le sem írható feloldódás és boldogság pillanatai. Mindezek egymást megtartó viszonyairól, s ezen egyensúlyok törékenységéről kapunk 98 képet az alkotótól.

Csendéletei, installációi már létrejöttük körülményeivel is éppen ezt a helyzetet modellezik. A művész a szobrokat saját lakásukban, kisfia alvásidejében, harminc perc alatt hozta létre, mindennapos használati tárgyaikból. A fehér fal és plafon, és a barna parketta által kijelölt, ilyenkor alkotói térré, stúdióvá változó közeg egyúttal a tárgyegyüttesek képi tere is, sőt, többször fontos szervező elemek, mint alap és mint végpont. Ezek adják a keretet, ahogy ahhoz az élethez is, amely benne egyébkor zajlik. A néha börtönszerűen az anyákra záruló falak itt az alkotás (mint folyamat és mint végeredmény), s így a belső szabadság hátterévé válnak.

A kompozíciók gondosan kimért elhelyezésük miatt nem dőlnek csupán össze. A létrehozásnak plusz tétet az alvó kisfiú adott: ha csörömpölve összeomlik az ideiglenes tárgycsoport, ő is felébred. Márpedig az alvásidő nagy kincs: az anyának rövid szünet, ráadásul a kialvatlan kisbababával még nehezebb lesz a félbeszakadt alvás után. Olykor ahhoz is halált megvető bátorság kell, hogy kibontsunk egy zacskó kekszet. (Magunknak.) Így a konstrukciók pillanatnyi mozdulatlanságából áradó nyugalom egyúttal a lélegzet-visszafojtott csendben, halk mozdulatokkal való létrehozást is érzékelteti. Hogy végtelen finomsággal, lágy, de pontos mozdulatokkal történt az összeállítás, az nem csak abból érződik, hogy milyen kényes egyensúlyi helyzeteket látunk, hanem a formák és színek adagolásából, az új harmóniák végtelen kreativitással, alaposan végiggondolt elemekből való létrehozásából, s néhol egy-egy egészen apró részletből: pár szem narancsból, amelyek csak úgy, mellesleg oldják a látványt a felső sarokban, vagy amikor a két szék között hídként fekvő sodrófára még egy piros paradicsomot is felültetett az alkotó.

És nem véletlenül tűnik ez a gesztus felültetésnek, és nem csak odahelyezésnek. A tárgyegyüttesek játékosak, humorosak, néha egészen elképesztőek. Van, hogy egy bagett a kulcs, amely mindent megtart, máskor üvegpoharakból állít össze álomszép, letisztult kompozíciót az alkotó. Néha szinte felszisszenünk, amikor kibogozzuk a viszonyokat, és leesik (nekünk), hogy milyen könnyen elbillenhetnek az egymással függésbe hozott tárgyak, például poharak és tálcák tornya. Amikor megtaláljuk, melyik a legkényesebb pont, amin bukhat az egyensúlyi állapot. Éppen, mint a kisgyermekkel való együttélésben: ezek a pontok jelentik a legnagyobb kihívást.

A művész humora, és a tárgyakat már-már megszemélyesítő ráhangolódással való kezelési módja azokon a fotókon a leginkább szembetűnő, amikor a szobrok emberi-alakra asszociáltatnak. Amikor a gumikesztyű a vasalódeszka lábán földre támaszkodó karokat juttat eszünkbe, vagy amikor seprű, takaró, néhány ruhadarab és egy 3D-s szemüveg összjátékából egy különös lény bontakozik ki a szemünk előtt.

A háztartásban fellelhető tárgyak a csend és nyugalom ritka és féltett pillanataiban az anya játékszerévé változnak: hogy belőlük egy teljesen új, alapvető funkciójuktól eltérő, új valóságot teremtsen. Mintha a mindennapokat kirakó puzzle elemeit mindentől elrugaszkodva keverné össze és varázsolná át új lényekké, avatná műalkotásokká. Ismét ő teremt. Itt is minden mindentől függ, és pont ennyire törékeny az élet, s minden egyes pillanat egyensúlya. Ezzel a gesztussal azonban nem csak a tárgyakat szabadítja ki szokásos működéseik kereteiből, hanem saját magát is. Olyannyira, hogy nem egyszer önmagát is a játék részévé teszi, de nem mint személyt, hanem mint testet, saját szerepére is reflektálva: átváltozik alakja virágvázává, többször tárgyként simul bele teste a többi tárgy közé, kilátszó testrészeinek vizualitása nem tér el a kompozíció többi elemétől, egyenrangú velük. Egy lesz a formák közül, s ő tartja egyben azokat, rajta múlik az egyensúly. Ahogy ezen világ alappillére is ténylegesen éppen ő.

Az egész sorozat játékos és könnyed(nek tűnő) módon ellenpontozza az anya-szerepre nehezedő terheket. A női alkotóknak a férfi művészekhez képest egyébként is nagyságrendekkel kevesebb zavartalan alkotó ideje az anyává válással drasztikusan csökken. A hagyományos női szerepeknek való megfelelés kényszere szétszabdalja a magukra, pláne az alkotásra szánható idejüket, s a mentális terhelés, amelyet a tárgyi univerzum működtetése és a család életének megszervezése jelent, rengeteg kreatív energiát szív el tőlük (is). Mintha éppen ennek a paródiája is lenne a sorozat: ő foglalkozik a tárgyakkal, de másként. Új rendet, új jelentést hoz belőlük létre, új minőséget ad létüknek. Abból és azzal dolgozik, ami a keze ügyébe kerül, akkor, amikor épp lehetősége nyílik rá. Sokat kockáztat, mert ha nem sikerül létrehoznia, amit kitalált, nem csak a kicsi ébred fel, de nem készül el a kép sem. Talán újrakezdheti másnap, vagy hiányozni fog esetleg ez a kitalált együttes a sorozatból. De aznapra búcsút mondhat annak a végtelenül fontossá váló jóérzésnek is, amely egy tevékenység befejezésével jár. Ez ugyanis óriási kiváltság egy kisgyerekes anyának: befejezni a saját ritmusában bármit, amibe belekezdett.

98 esetben viszont ez biztosan sikerült. Hogy mennyi tervezés, kísérletezés és kudarc árán, nem tudjuk. De a képek megfejtésében elmerülve átadhatjuk magunkat annak a már-már meditatív csendnek és harmóniának, amely a képek jellemzője, s annak a derűnek, amely minden kényszer és nehézség ellenére más szerepet tudott adni a tárgyaknak, mint amit azok magukról hittek. És pláne, ahogy mi ismertük őket. Eddig.