Tíz kiló fénykép története – interjú Zalka Imrével

Zalka Imre vándorfotográfus – a szóösszetétel ismerős lehet a kortárs, de akár az archaikus fotográfiában jártas emberek számára is. A vándorfotográfiáról ismernek meg, de arról talán kevesebben tudnak, hogy mi a történeted. Hogyan kezdődött, és hogyan lehet ezt a dolgot életmódszerűen művelni?

A kilencvenes évekre a digitális fotográfia már olyan mértékben foglalt teret az analóg fényképezés helyett, hogy az analóg tudásunk feleslegessé kezdett válni. A fiatalabb korosztály szinte kizárólag digitális masinákat kezdett el használni. Az új technika egy olyan fázist hagyott ki az én tudásomból, amivel én nagyon régóta foglalkoztam, és ahogy ez az arány egyre dominánsabb lett, el kellett döntenem, milyen irányba megyek tovább. Abban az időszakban egy egyszemélyes színes fotólabort működtettem, nagyítottam professzionális és amatőr fotográfusoknak, tanulóknak – ebből éltem. Aztán elfogytak a megrendelők, ez megélhetési problémává vált. Sok kortársam munkahelye megszűnt, a Főfotónál, a Forte kidolgozó laborban, az MTI-nél az emberek harmincéves szakmai tudásukat hagyták ott. Tipikus volt a biztosítási ügynök sors, de nekem is volt egy rövid időszakom, mikor a Hajtás Pajtásnál voltam biciklis futár. A döntésemet befolyásolta, hogy korábban voltak a fotótörténettel különféle találkozásaim, így voltak olyan technikai dolgok, amik érdekeltek – s megrendelők híján időm is volt bőven ezeket fejleszteni. Amikor összeraktam a feltételeket és a magabiztosságot ahhoz, hogy az 1880-90-es évekbeli technikát mind fényképezőgéppel, mind kémiájában meg tudjam oldani, akkor még mindig ott volt a kérdés: mi legyen ebből? - ekkor találtam ki, hogy lehetnék vándorfotográfus.

A barátaim segítettek a szervezésben és a kulturális fesztiválokra való eljutásban is. A vándorfotográfia Magyarországon kihalt, de Nyugat-Európa különböző városaiban ezt újabb technikákkal folytatták - a városi fényképészettel tele van a világ, a nagyvárosok turisztikai központjaiban népszerűbb, például polaroiddal is.

Milyen volt az első fesztivál? Emlékszel?

Hogyne, az első az felejthetetlen volt. Fejér megyében, Aba községben volt az Abai Napok Fesztivál, ami akkor a virágkorát élte, és a barátaim szóltak, hogy menjek el. Megvásároltuk az öreg Barkas lakóautót, amit át kellett alakítani, és amivel azóta is járok. Ez volt a vándorszekér: benne volt a szállás, a konyha, a vécé és a fotólabor, minden, ami kell. Mindezt a gyerekek mellett. A digitális fényképezéshez képest nagy kontraszt volt. Az emberek rácsodálkoztak, hogy egy vegyszerrel kezelt papírt kiteszel a fényre és abból kép lesz? Anélkül, hogy beraknád egy előhívóba, ráadásul mindezt világosban megcsinálod? Szóval volt ennek egyfajta misztériuma.

A labort hogyan építetted be?

A labor volt a legegyszerűbb, az csak egy sötétítés volt. A fotótörténeti eljárásokhoz más eszközök kellenek, mint egy profi, kifinomult laborhoz, nem olyan bonyolult, csak mindent házilag kell megoldani.

Emlékszel az első kuncsaftra?

Ki voltak téve a képek a Barkasra, jöttek-mentek a népek jobbra-balra, és egyszer csak megjelent egy tizennyolc éves, vékony, szemüveges, szőke kislány, hogy vajon mi lehet ez. Engem ő azért lepett meg, mert idősebb korosztályra számítottam. Volt ott egy karvastagságnál nagyobb kiszáradt fa, ő egy nyolc fős csoporttal felmászott, és ebből készült el az első kép, egy cianotípia. Olyan csapat volt, akik megérezték ennek a szakmának a múltját és ebbe szerettek bele. Ők voltak az elsők, aztán jöttek a meghívások egymás után, mert ez egy szokatlan képkészítési eljárás volt.

És életmóddá vált.

Igen. Én a Sziget Fesztiválra például több, mint tíz éven keresztül jártam. Telt-múlt így az idő, volt egy virágkor. Amikor véget ért az iskola, jöttek a gyerekek, jött az egész család és erről szólt a nyarunk. Jól ki volt találva, nem egy egyszemélyes program volt, hanem családos. Ha esett az eső, a gyerekek be tudtak bújni, ha hideg volt, be lehetett fűteni. Aztán ősztől tavaszig, amikor nem voltak ezek a fesztiválok, akkor meghívást kaptam a Magyar Képzőművészeti Főiskola intermédia szakára, analóg fotográfiai óraadó tanárnak.

Eszembe jutott Laczkó Péter vándorfényképész, aki biztosan a tanítványod volt.

Őt egy OKJ-s iskolában oktattam, jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ő lesz az, aki engem nyaranként hű fegyverhordozóként kísér majd a fesztiválokon.

Van más ilyen fontos tanítványod rajta kívül?

Garami Richárd volt az első segédem, aki a legnehezebb időkben több éven keresztül segített. Fontos segédem volt még Pintér Bence, aki most a filmszakmában dolgozik, tehát nem lett vándorfotográfus. De olyan, aki a gyakorlatban is hosszabb-rövidebb ideig alkalmazva létrehozta a saját üzleti elképzeléseit és formailag, technikailag is megvalósította a saját útját, csak Laczkó Peti. Nagyon élveztem velük a munkát, ha nevetni kellett, nevetettünk, ha sírni, akkor sírtunk – ez mindig szimbiózis volt. Laczkó Peti viszont elkezdte építeni a saját egzisztenciáját, de nem hívhatta magát vándorfotográfusnak, mert én voltam akkoriban a vándorfotográfus, ezért ő azt mondta, hogy ő vándorfényképész lesz.

És mi a különbség?

Az ő szellemi frissessége az volt, hogy a fénykép technikai történetének a megismerését máshonnan közelítette meg. Én fogtam egy fagépet, ami elé odaültettem az embereket, ahogyan az régen volt. Ő pedig épített egy akkora fényképezőgépet, amibe be lehetett ülni. Szóval elkészítette ennek az egésznek a fordított és felnagyított verzióját. Egy 2x2 m-es sötét térben, ahol ég a fotólámpa - olyan az egész, mint egy gyóntatószék, egyik-másik oldalon egy-egy emberrel. Nagyon izgalmas volt, én nagyon nagyra becsültem ezt a remek ötletet, amit ő hozzátett.

Meddig tartott a virágkor?

Nagyjából a kilencvenes évek végétől 2010-ig. Ahogy vénültem, egyre nehezebb lett a fényképezőgép és mindegyik segédem megtalálta a maga útját. És nem volt egy aranytojást tojó tyúk az egész, miközben a család növekedett.

Hogy nézett ki a csúcsidőszak?

Tavasztól őszig nagyfesztiválok és kisebb családi meghívások követték egymást. Például Mediawave, Sziget, Művészetek Völgye, Bugaci Kontakt. Három jellemző megrendelői csoport volt – voltak, akik azért rendeltek képet, mert szerették a fényképezést, voltak, akik ezt a kultúrát tisztelték és voltak, akik klasszikus családi képet szerettek volna.

Hány kép készült?

Olyan tíz kiló. Egy darab lehet olyan 5 gramm. Azért van néhány. Jól elrejtve, nehogy hozzá kelljen nyúlni. Egyszer írt levelet valaki a kép hátuljára ragasztott elérhetőségemre, hogy kifakult a képe, és kellene egy új másolat. És én meg tudtam keresni a képét a kaotikus műhelyemben, mert ez az egy dolog az, ami ott nagyjából rendezetten van. Lemásoltam és elküldtem neki, nekem ez öröm, sőt, büszkeség.

Volt, hogy nem sikerült, vagy valakinek nem tetszett a kép?

Én sohasem vállaltam olyan feladatot, ahol túl kellett volna jutni egy család vagy csoport jó minőségű technikai ábrázolásán. Akik odajöttek, azok között már volt valamilyen kapcsolat, ezt elég volt megörökíteni. De vannak olyan rendhagyó képek, ahol vagy az én, vagy a közösség ötlete alapján eltértünk az általános tradícióktól. Van olyan, ahol mindenki fölfelé néz, vagy van, ahol mindenki becsukja a szemét. Hogy miért? Mert mindig előfordul egy csoportképen, hogy valaki becsukja a szemét. Így hát mondtam nekik, hogy ez ne forduljon elő, akkor mindannyian csukják be a szemüket. És képzeld el, az sem sikerült! A harminc főből egy-kettő kinyitotta a szemét!

Különösen nehéz csoportképet készíteni. Szuggesztívnek kell lenni, vicceket mondani, hülyéskedni, le kell kötni a figyelmet. A legnagyobb létszámú csoportkép a Sziget kerek születésnapján készült. A rendezők meghívták azokat a kollégákat, akik az addigi 25 évben részt vettek a fesztivál szervezésében - volt vagy 150 ember! Ez nekem olyan volt, mint egy hatalmas filmforgatás csatajelenete.

A család, a gyerekeid részt vettek ebben az életmódban.

Dolgoztak is. Két módon segítettek. Például amikor fotogramot csináltunk a Gyerekszigeten, akkor előkészítették a papírt, szárítottak, segítettek tanítani. Vagy békén hagytak minket, amikor kellett. Aztán amikor vége lett a napnak, végig mentünk az egész fesztiválon, mindenre felülhettek, részévé váltak ők is a színfalak mögötti közösségnek. Nagyon jó embereket ismertek meg így a gyerekeink, ez nagyon jó érzés volt.

Ők nem viszik tovább ezt a szakmát?

Nem, de mindegyik a kezével dolgozik. Ketten OKJ-s grafikai iskolában végeztek. A harmadik érdeklődik a zene iránt, akkurátusan tépi a húrokat. A negyedik pedig szintén rajzzal kapcsolatos szakot választott.

Nem lehet, hogy kell a fotográfiához egyfajta érettség? Lehet, hogy később fejlődik ki az érdeklődésük.

Nem lehet semmit sem kizárni, például én is gimnáziumban kezdtem el az egészet. Székesfehérváron a Teleki Blanka Gimnáziumban. Volt rajtam kívül 2-3 ember, aki alig tudott leérettségizni, mert az idejük nagy részét azzal töltötték, hogy a fotólaborban legyenek. A tanárok tiszteletére legyen mondva, megérezték: valószínűleg nem leszünk sem irodalmárok, sem matematikusok, sem bölcsészek, de megtaláltunk valamit magunknak, úgyhogy hagytak minket, hadd csináljuk a saját sorsunkat.

Engem apám műszaki embernek szánt, amikor már rendszeresen fényképeztem. De az, hogy én huszonéves korom óta órákat tudok a sötétben tölteni azzal, hogy vékony papírokat rakok egyik tálból a másikba, és engem ez kielégít, önmagáért beszélt. Bármikor a gyerekeimmé is válhatott volna ez a dolog, de már kicsi a valószínűsége. A belső kíváncsiságot és az önkifejezést örökölték. Vagy a kreativitást, ami a személyiséget boldogságban tudja tartani.

És ezen kívül a te munkáid kiterjednek más irányba is?

Pár évvel ezelőtt jött egy exhibicionista időszak, amikor dolgokat azért fényképeztem le, mert kíváncsi voltam, hogy azt fogja-e jelenteni, amit én szeretnék. Én nem vagyok olyan kreatív művész alkat, aki minden évben készít húsz vagy harminc olyan képet, ami csak róla szól, bennem nincs ez az alkotói attitűd.

Én egy relatíve kiegyensúlyozott ember vagyok, nagyon jó gyerekkorom volt, olajozott volt a szakmai pályám is, jól érzem magam a saját bőrömben, és amit csináltam az életemben, azzal kapcsolatban nincs szégyenérzetem. Mégis, nekem is van konfliktusom a világgal – ezt nevezzük indulatnak –, és azt szívesen megfogalmazom akkor, hogyha meg tudom találni ennek az esztétikai módját. Én szigorúan csak akkor akarok fényképet készíteni a saját dolgomról, ha átlátom az indulataim, és megtalálom a formát. Nem vagyok a szó klasszikus értelmében alkotóművész, én mindig elhárítottam magamtól, hogy fotóművész vagyok.

Milyen indulataid vannak?

Mondjuk a közélettel kapcsolatosak. Van, akinek ez baromi jól megy, nekem annyira nem, blöffölni meg nem akarok, vagy kihasználni ezt a régi technikát. Összesen 5-10 darab olyan önálló, nem sorozatot alkotó fényképem van, ami azért készült, mert én szeretném. De van egy 4 képből álló sorozatom is, ami készülésekor rólam, az akkori utolsó húsz évemről szólt. Ebben benne volt a közéletről, a családról, az anyagi létemről és magamról alkotott véleményem. Ezeket az ambrotípiákat nagyon szeretem, féltem. A címe Oh my life. Ezen belül Oh my home, Oh my family, Oh my money és az utolsó pedig Oh my máj – ez egy szóvicc, egy önportré alatt.

Az önmegvalósítást kiélem az iskolákban, ahol tanítok. A Metropolitan Egyetem fotó szakán, a Képzőművészeti Egyetemen Vékás Magdolnával együtt, vagy a Szellemkép Szabadegyetemen. Ott fellebben a függöny. Az élet lüktetése nagyon jó ezekkel a 18-20 éves fiatalokkal. A fényképezési szituáció, az a váratlanság, az a kihívás, amikor improvizálni kell, néha hiányzik. De az ember pszichéje folyamatosan változik és az a kor, amiben most már megtanultam otthon érezni magam, nem igényli ezeket. Minden kornak megvan a maga szépsége. Ha valaki húszévesen anarchista, az tök normális, de ha hatvanévesen, az már baj. Ami nekem hiányzik, azt meg is kapom ezekben a csendesebb vizekben hajózva. A kormányos ezeket a manővereket még bírja.

Tagadhatatlanul egy jelenség vagy a szakmában, és a vándorfényképész archívumod is jelentőségteljes.

Nagyobb a jelentősége annak, hogy lehetőségem volt az embereknek mesélni arról, hogy ez a szakma milyen is volt régen. Mesélni, mint egy panoptikumban, vagy egy TIT előadás során. Ez nem azért fontos, hogy megszállja majd az embereket a fényképezési láz, ez másért fontos. Az én jelenlétem olyasmi, mint az Öveges professzor, aki a maga egyszerűségével elmagyarázott mindent. Ha mondjuk ehhez az emberhez hasonlítana engem valaki, vagy Bálint Gazdához, büszke lennék.

Én nagyon szeretem a szakmámat, és tovább adom az ismereteket azok felé, akiket ez érdekel. Egyelőre amíg a munkahelyem igényli a jelenlétemet, és fontosnak tartják az én tudásomat, addig nagyon örülök – ez az én jövőképem. Minél tovább, annál jobb!