„Senki nem került közelebb a háborúhoz a gyalogoskatonánál”

Tony Vaccaro ma ünnepli 100. születésnapját, mely alkalomból 2023. január 15-ig az őt képviselő Monroe Galériában látható életmű-kiállítása. Bár a világhírű fotográfus a divatfotó területén is maradandót alkotott, mégis a háborús fotóinak gyűjteménye a legfontosabb öröksége, amelyet évtizedekig elzárva tartott, egészen az 1990-es évekig, amikor is ismertté váltak ezek az egyedülálló fényképek, és album formájában is megjelentették őket.

Tony Vaccaro 100 évvel ezelőtt, 1922. december 20-án született Greensburgban, Pennsylvaniában, olasz bevándorlók gyermekeként. Előbb anyját, majd apját vesztette el, addigra azonban a család már visszaköltözött Olaszországba, Bonefróba, apja szülővárosába, így Vaccarót és két lánytestvérét egy nagybácsi és egy nagynéni nevelte fel. Tizenhét éves korában, a második világháború kitörésekor azonban a Rómában tartózkodó amerikai nagykövet megparancsolta neki és testvéreinek, hogy térjenek vissza az Egyesült Államokba. Itt egy másik rokonnál, New Rochelle-ben, New York államban telepedtek le, ahol folytathatták tanulmányaikat. Az egyik tanár 1941-ben fotóklubot indított az iskolában: „A képekre néztem a negatívokon, és azt mondtam magamnak, ez egy csoda, és ott azonnal szerelembe estem a fotográfiával” – emlékezett vissza Vaccaro, aki az egyik legaktívabb tag lett, és különböző eseményeken, valamint a város környékén fotózott. Nem sokkal az iskola befejezése után, 1943-ban – a szövetségesek közelgő európai inváziójával – Vaccaro is megkapta a behívót.

Az újonc először az amerikai hadsereg híradós alakulatához jelentkezett, minthogy addigra már megvolt benne a fotográfia iránti szenvedély, és tudta, hogy a háborút akarja fényképezni. Az alakulathoz azonban, mondván, hogy túl fiatal, nem vették fel, így gyalogoskatona lett – a fényképezéshez tehát nem ítélték elég érettnek, az emberöléshez viszont igen. Vaccaro azonban elszánt maradt a háború megörökítésének tervét illetően, ahogy ő mondta, „megmutassam nekik, én jobban tudom csinálni”. Így – mivel a Leicát nem engedhette meg magának – vett magának egy Argus C3 típusú kamerát, amely lehetőséget adott neki arra, hogy gyorsan reagáljon a látottakra, amire nem lett volna képes a hivatásos hírszerzők lassú, körülményes fényképezőgépeivel.

„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”, vélekedett az ünnepelt háborús fotográfus, Robert Capa. És senki nem került közelebb a harcokhoz a második világháborúban, mint Tony Vaccaro, és a hozzá hasonló katonák, akiknek nem volt más választásuk, mint hogy közel legyenek az eseményekhez. 1944 júniusában, hat nappal a normandiai partraszállás első hullámát követően, a nyolcvanharmadik gyalogos hadosztály tagjaként Vaccaro már az Omaha partszakasz felé tartott. 272 napon keresztül harcolt, mindvégig két szerepben: gyalogos katona és fotográfus. Az első fotókat a normandiai partokon készítette, amikor azonban a kilenc tekercset megpróbálta elküldeni a testvéreinek, elkobozták azokat, és soha nem adták vissza neki. Ezután többé nem adta oda senkinek a munkáit, az előhívott filmeket egy mozitekercsbe fűzte és a hátizsákjában cipelte. Felderítőként elegendő szabadideje volt, hogy napközben képeket készítsen, éjszaka pedig elő tudta hívni őket, mivel a romok alatt talált számára szükséges vegyszereket.

John G. Morris, a LIFE egykori szerkesztője szerint „Tony katona volt a háborúban, és természetesen a katonák nem kapnak elismerést a képeikért. Ő egy katonai fotográfus volt, és talán a legjobb képeket csinálta a második világháború összes katonai fotográfusa közül. [...] Furcsa, hogy néhány fotográfus, aki komoly elismerést érdemelne, azt soha nem kapja meg. Úgy vélem, hogy Tony katonaként is elsősorban újságíró volt. És úgy gondolom, hogy a háborúról készített felvételei egy katona szemszögéből ezért olyan kiemelkedőek. [...] Az igazság a háborúról gyakran borzalmas, így a nagyszerű háborús képek általában a tragédia képei.”