Menü

„Költőknek imádója és barátja” – Székely Aladár (1870–1940) élete és képei

23 • 03 • 30Tőry Klára

„Székely Aladár neve összeforrt a magyar fotografálás újabb kori fejlődésével. Érdemeit különösen a fiatal fényképésznemzedéknek kell kellőképpen méltányolni, mert Székely Aladár alakította át hosszú évek szívós, akadályt nem ismerő munkásságával a közönség maradi ízlését, és keltett fel benne érdeklődést és szeretetet a modern fotográfia iránt. … Híven kitartott elvei mellett, amelyekkel sikerült az akkori időben még sok tekintetben alacsony színvonalon álló, elavult portré-fotográfiát fölényes technikájával és leszűrt ízlésbeli felfogásával az iparművészetek magasságára emelni.”[1] A magyar fotográfia legkövetkezetesebb megújítója, a kortárs Pécsi József értékelte ilyen magasra 1927-ben Székely Aladár jelentőségét. Valóban, Székely azok közé a fotográfusok közé tartozott, akik már a festőies fényképezés hegemóniája idején egyengették a fotóművészet önállósodásának, a fényképi látásmód megteremtésének útját. Nemcsak a hazai fényképészet provincializmusán és a nemzetközi portréipar konvencionális szellemén emelkedett felül, nem a festészet utánzásával akarta a fényképet művészivé nemesíteni, hanem látásmódjának és alkotó módszerének következetes fotószerűségével. Hevesy Iván a ’fotórealizmus magyarországi úttörőjeként’ tartotta számon, aki szerint „Székely emberábrázolásának realizmusában legtöbb kortársát felülmúlta.”[2] E. Csorba Csilla, a Székely Aladár monográfia szerzője szerint: „egész – céltudatos, megalkuvásmentes, határozott, minden újra nyitott – személyisége, érzékenysége abba az irányba vezették, hogy a kellő időben felkészülten és elszántan vegyen részt saját mestersége formálásában, s hozzájáruljon a modern magyar fényképészet alapjainak megteremtéséhez. Mesterségbeli tudása, kiváló pszichológiai, szociológiai, esztétikai érzéke nélkül mindez nem jöhetett volna létre.”[3] Székely pályája egyike a dualizmus kori nagy karriertörténeteknek: „egy távoli alföldi kisvárosból induló magyar fényképész tehetsége, tanulmányai és ismeretei révén … meghaladta saját mestereit, és … az európai fotóművészet élvonalába emelkedett.”[4]

Székely Bleyer Aladár Áron néven 1870. március 5-én született Békésgyulán (ma: Gyula), a polgárosodás, és a korai asszimilálódás útját járó, 1848-as eszméket őrző hétgyermekes zsidó iparos-kereskedő család második gyermekeként. Apja – Bleyer Adolf – olaszországi vándorlásai során a Kossuth-emigráció által szervezett magyar légióban, harcolt.[5] Gyulára hazatérve asztalos szakmájáról az élelmiszer-ellátásra váltott, magtáros, terménykereskedő lett, felesége Rosenberg Leonóra volt. A család társadalmi felemelkedése érdekében taníttatta gyermekeit, Aladár három fiútestvére kiváló eredménnyel végezte iskoláit, s mindhárman ügyvédek lettek. A gyermekkorában is már szívesen, sokat rajzoló Aladár alapfokú tanulmányait a gyulai izraelita iskolában végezte. Bár később nagy műveltségű, alapos felkészültségű művész-értelmiséginek bizonyult – rossz iskolai eredményei és gyenge fizikuma miatt – szülei iparosnak szánták, s apja már 15 évesen maga mellé vette segítségül.

A fényképezés alapműveleteivel Szilágyi József helyi szoba- és címfestő – egyben a fényképezéshez is értő – mester tanoncaként ismerkedett meg. Rövidesen a kolozsvári Dunky-műterem alkalmazta három évig segédként – különösen retusőrként – az ügyesen rajzoló fiút. Tanítványa és munkatársa, Gisser Gyula visszaemlékezése szerint[6] az egyik Dunky-fívér Pesten nyitott műtermet, s magával vitte a fővárosba. Ám amikor visszatért Kolozsvárra, Bleyerre bízta a pesti műtermet, aki ezután másfél évig Mai Manónál, majd Mertens Ede műtermében is kamatoztatta rajzolói-retusőri képességét, s szerzett komoly szakmai tapasztalatot. Unokatestvérét, a nála öt évvel fiatalabb, Gyulán Rosenberg Izidor Gyulaként született Rónai Dénest is beajánlotta Mertenshez segédnek, aki később Székelyhez hasonlóan a korszak meghatározó fényképész művész-mesterévé vált. Pályájukon végig támogatták egymást, műtermük a 20. század tízes éveitől egymással átellenben állt a Váci utcában. 1893-ban Bleyer önállósodott, hazautazott és 1897-ig Gyulán a Körös parton bérelt műteremben dolgozott. „Van szerencsém a t.cz, közönséget értesíteni, hogy … a 20 év óta fennálló fényképészeti műtermet átvettem, és a mai kor igényeinek megfelelőleg újonnan berendeztem. Jelenlegi üzletemet hosszabb ideig vezettem már, s ez idő alatt volt szerencsém a t. közönséget meggyőzni képességeimről. … Készítek a fényképészet keretébe tartozó minden munkát.”[7] – hirdette új műtermét. 1897-ben Orosházára költözött. Gyakran vállalt külső munkát, főként a környező kisvárosokban, falvakban tartott vásárok, esküvők, ünnepségek alkalmával. Segédje unokatestvére, Rónai Dénes volt.

0103

Fotó: Székely Aladár: Önarckép, 1912 k. © Magyar Fotográfiai Múzeum

Két év sikeres orosházi működés és egy Bécset, Münchent, Berlint érintő, komoly tapasztalatokat adó külföldi tanulmányút kellő önbizalmat adott ahhoz, hogy a fővárosban próbáljon szerencsét. Már vidéki munkáin felvillantotta újító képességének csíráit: a szokványos pózokba merevítés helyett olykor a képzőművészet tanulmányozására valló, festői elrendezésű életképekben ábrázolta portrémodelljeit, mint a Levél érkezett című, Budapesten díjat nyert képe, vagy a Gál Józsefet két barátjával cigarettázva, műhóesésben ábrázoló fotó. Bleyer 1899-ben nevét Székelyre változtatta, s 1900-ban véglegesen Budapestre költözve a Mária Terézia tér 1-ben (ma Horváth Mihály) nyitotta meg első fővárosi, ’fényképészeti és szakfestészeti műintézetnek’ nevezett műtermét, ahol az általa készített felvételeket hirdetése szerint „a modern fényképészeti technika legújabb vívmányainak alkalmazásával készítem el.”[8] A 20. század első évtizedében mindenki fényképezkedni akart Budapesten, a műtermek alig tudták kielégíteni a megnövekedett igényeket, ezért Székely 1909-ben a József körút 62-ben is nyitott egy műtermet, utcára nyíló, legszebb felvételein „a fotográfiai eljárások minél nagyobb változatát”[9] bemutató kirakattal. Szakmai elismertségének növekedése rövidesen biztos anyagi egzisztenciát teremtett. A Magyar Fényképészek Országos Szövetségének szaklapja, A Fény 1906-os alapításától kezdve folyamatosan közölte képeit, cikkeit, írása a Modern fényképezésről 1907-ben komoly  feltűnést keltett. A következő évtől a jelentős lapok köztük a Nyugat is rendszeresen közölték fotóit. Mielőtt a legpatinásabb belvárosi környék felé terjeszkedett, újabb külföldi tanulmányúttal biztosította szakmai naprakészségét. A legjelentősebb német fényképészeti központokba látogatott el, a leghíresebb mestereket felkeresve ismerkedett meg a fotóművészet új útjaival. A legkorszerűbb, a portréfényképezés nemzetközi megújulásához, művészi szintre emeléséhez vezető szemléletet ismerte meg Drezdában Hugo Erfurth-tól, Berlinben Nicola Perscheidtől, Hamburgban Rudolf Dührkooptól, Münchenben Otto Hoppétól. Tanulmányait Székely modern technikai felszerelések beszerzésével kötötte össze.

0103

Fotó: Székely Aladár: Majális, 1900 k. © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából (reprodukció)

1910-ben döntő fordulatot jelentett pályáján saját, korszerű felszereléssel, kényelemmel berendezett, tekintélyes méretű   vendégfogadó szobát, öltözőt, szalont, üvegtetős, a terasz felé nyíló üvegfalú fényképész-termet, laboratóriumot, irodát magában foglaló műtermének megnyitása a Váci utca 18. számú ház lifttel megközelíthető harmadik emeletén és tetőterében. A műterem nemzetközi tapasztalatainak, a magas szakmai színvonal biztosításának és a közönség elvárásainak egyaránt megfelelt, Székely komoly üzleti sikereket ért el, 1910-1914-ig Székely három budapesti műterem tulajdonosa volt.[10] 1908 óta vett részt országos fényképkiállításokon, már első szereplésekor kiállított képeit dicsérte a Magyar Iparművészet kritikusa. 1910-ben a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége által Budapesten rendezett első nagyszabású nemzetközi fénykép-kiállításon Székely 25 képe a progresszív magyar művészet legkiválóbb képviselőit ábrázoló arcképei és Ady Endre portréja átütő sikert aratott, kollekciója aranyérmet nyert. Ekkor már a vezető fotográfusok között emlegették. Budapest magánéletében is döntő változást hozott, az 1900-as évek közepén vette feleségül Spiller Irént, aki harmóniát teremtett számára. Házasságkötése után feleségével Itáliába, Capri szigetére, Franciaországba utaztak legszívesebben. Az asszony munkájában is társa lett, kitanulta a mesterséget, a műtermi munka mellett az üzletvezetéssel is foglalkozott. 1910-ben született fiuk, László, aki műtermének továbbvivője lett. Az 1910-es évek közepére jövedelme biztos megélhetést biztosított, egyaránt tellett felszerelésének korszerűsítésére, tanulmányutakra és családi utazásokra, műtárgyvásárlásra, művészbarátai megsegítésére. 1914-ben a budapesti Művészfényképezők Clubja tagjai közé választotta.

Német mestereihez hasonlóan a portré műfajában a legelsők között volt, akik felismerték, hogy meddig lehet tágítani a fotografálás határait. A 20. század elején vált ki a mesterséget művelők táborából a művészi igénnyel dolgozók köre, akik szakítottak a műtermi fényképezés kiüresedett, hamissá vált konvencióival, hogy a természetes, őszinte emberábrázolás alapjait rakják le. Már kortársai is egyértelműen meghatározónak tekintették Székely szerepét a modern magyar fotóművészet megteremtésében, egyszerűségre, közvetlenségre és egyéni művészi látásra való törekvését. A neves művészeti író, Nádai Pál 1917-ben írt értékelése szerint „az első volt e téren Székely Aladár, aki a favorizált sablon-cégekkel szemben sokáig egyedül vívta a harcot, mely egy becsületes iparművészeti kultúra szolgálatában fogant. … munkásságában … a művészi ízlés a mesterségbeli tudás nagy fegyelmező erejével párosul.”[11] Az 1910-es években készült realista arcképei már előrevetítették az 1920-as, 30-as évek magyar fotóművészetének új törekvéseit. Székely működése idején, a század első két évtizedében gyorsult fel a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet következményeként a társadalom átrendeződése, a polgári fejlődés. Ezzel együtt forradalmi változások zajlottak a magyar irodalomban és művészetben is. „A provincializmus és a közömbösség béklyóit széttörni készülő, ritkán látott nagy generáció született, amely a természettudományok, a szociológia, a filozófia, a zene, az irodalom és a képzőművészetek terén a modern Magyarország alapjait rakta le, a tradicionális modern európai kultúrával egyenértékűt teremtett.”[12] – írta E. Csorba Csilla. „Forrongás van mindenütt: az eszmék felszabadultak a bilincsek alól, százados korlátok ledőltek, a művészet terén egész új áramlatok keletkeztek, szóval: új eszmék, új világnézet, új szempontok uralkodnak minden téren. És csak éppen a fényképészet volna olyan bevégzett valami, ami tovább, újabb úton nem fejlődhet?”[13] – rezonált Székely jó érzékkel kora kihívásaira.

0103

Fotó: Részlet E. Csorba Csilla: Székely Aladár: A művészi fényképész, 1870-1940 című albumából. Vince Kiadó, Budapest, 2003, 84 o.
Székely Aladár: Budán, 1910

0103

Fotó: Székely Aladár: A Körös-parton. Gál József és barátai. Gyula, 1897 © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Székely felesége a tengerparton, 1905 k. © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Bródy Sándor, 1906 k. © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Fényes Adolf, 1910 k. © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Szomory Dezső, 1912–13 k. © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Hatvany Lajos, 1910 k. © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Babits Mihály, 1913 © Magyar Fotográfiai Múzeum

0103

Fotó: Székely Aladár: Benedek Elek, 1910 © Magyar Fotográfiai Múzeum

A modern magyar kulturális élet ragyogó, felívelő korszaka éltette Székely művészetét. Szellemiségében a polgári liberális értelmiséghez állt közel, barátja és értője volt kora művészetének, s nemcsak megörökítője, hanem méltó részese e nagyot akaró és teremtő generációnak. „Költőknek imádója és barátja, – írta róla Móricz Zsigmond – egy hosszú pályán át kísérte őket, hogy testiségükben megörökítse a lencse művésze a lélek harcosait. Ő is lelket fotografál és ez teszi kivételessé s szóra méltóvá munkáit.”[14] Műtermében megfordultak a magyar szellemi élet legprogresszívebb képviselői: írók és költők a Nyugat nagy generációjából, mint Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kaffka Margit, Ignotus Pál, Hatvany Lajos, a festőművészek közül a Nyolcak festői, mint Kernstock Károly, valamint Rippl-Rónai József, Fényes Adolf, Szinyei-Merse Pál, a zeneszerzők közül a fiatal Bartók Béla, Hubay Jenő. A Nemzeti Színház színészei, tudósok, a jómódú társaság, a felső tízezer tagjai is szívesen látogatták, és a művészeti élet egyik ízlésformáló társalgási központjává avatták műtermét. A társasági folyóiratok, az Új Idők Írók otthonukban sorozata, a Társaság, a Tolnai Világlapja előszeretettel közölték Székely portréit. Székely missziót kívánt betölteni azzal, hogy kora nagy formátumú személyiségeiről készített képeit albumba állította össze. Nem a politika, az arisztokrácia vagy a pénzvilág elitjének szereplőinek, hanem a kortárs magyar szellemi élet nagyjainak, a haladó magyar értelmiség, a kultúra kiválóságainak állított emléket. Szakmai tudásának és empátiájának köszönhetően a művészek személyiségük lényegét megragadó fotók kerültek ki keze alól. 1915 karácsonyára saját költségén jelentette meg az Írók és művészek[15] albumát, melyben 38 alkotó – író, költő, újságíró, szerkesztő, festő, szobrász, zeneszerző, színész, filozófus, tudós – képmása ABC sorrendbe rendezve követi egymást. Székely két kötetesre tervezte a művet, de csak az első kötet jelent meg, mely az idősebb, beérkezett alkotókat mutatta be.

Képeinek legfőbb értéke az emberábrázolás igazsága, realizmusa. Portré-alanyainál egyfajta emelkedettségre, meghitt hangulatra, az ábrázolt karakteréhez igazodó beállításra törekedett. Mindig az illető személyiségéből indult ki, nagy műgonddal készített arcképein aszerint választotta ki a helyzetet és magatartást, hogy megfigyelései alapján mit talált a modell legjellemzőbb tulajdonságának. Így a rájuk kényszerített beállítás helyett modelljei őszintén nyújtják önmagukat. Székely a fénykép valóságerejével, a kiemelés és sűrítés sajátosan fényképi lehetőségeivel élt, s igaz képet rajzolt külsejük és lelkiviláguk jellegzetes megnyilvánulásairól egyaránt, kendőzetlenül mutatta be jellemüket. „Pillanatok alatt meglátta modelljeiben a jellegzetest, gyorsan beállította, mielőtt az még kifáradt volna. Sok gondot fordított a kezek szép elhelyezésére, … de számára mégis az arc volt lényeges. Az erőltetett beállításokat és a túl ellentétes megvilágítást kerülte. Képei sosem voltak túlzsúfoltak bútorokkal vagy dekorációval, drapériát sem alkalmazott a kép hátteréül.”[16] – számolt be Székely portrékészítési módszereinek legjellemzőbb vonásairól tanítványa, Szilágyi Erzsébet. Nem élt semmilyen öncélú hatással, képein a környezet akkor kapott jelentőséget, ha az a modell jellemzését gazdagította. Segédei, kortársai Székelyt csendes, visszafogott, de öntudatos embernek, a munkában pontosnak, kérlelhetetlennek és megalkuvás nélkülinek ismerték.

0103

Fotó: Székely Aladár: Léda (Dióssy Ödönné Brüll Adél) 1908 © Magyar Fotográfiai Múzeum

0103

Fotó: Székely Aladár: Csinszka (Boncza Berta), 1910 © Magyar Fotográfiai Múzeum

Ady, aki nagy intelligenciájú embernek, pompás fotográfusnak, nevezve Székelyt, határozottan állást foglalt az új irány mellett. Az Írók és művészekhez írt előszavában magasra értékelte realista módszerét. Úgy üdvözölte a 20. század egyik legszebb művészalbumát, mint ami a kor irodalmi feldolgozását pótolja: „Kell, hogy nagyjában együtt lássa a közönség a mai iró és művész hirességeket, kikről őszinte, irott fotográfiákat nem kaphat, de ime kap hűséges, erős foto-kép-, (sőt nem helytelen szójátékkal) –gép-képirásokat. A Székely Aladár gépje pedig nem afféle mulatságos és kevés lelkű gép: egy nagyon kifejlett művész-érzésű ember dirigálja kedve-művészete szerint. … aki íme elmondja innen esetleges és hiábavaló pózainkon keresztül is – hogy kik vagyunk.”[17] Székely az album bevezetőjében öntudatosan fogalmazta meg művészi célját: ”Immár tíz-tizenkét éve annak, hogy első voltam fővárosunkban, a ki uj szempontokból az arcképfotografálást művészeti feladatok szolgálatába állítottam és az életnek, a valóságnak, az emberek egyéniségének jellemző igazságait igyekeztem szemmel, fénnyel és képpel reális portréimba felfogni és a jövőnek megóvni.”[18] Hogy mennyire szokatlan, újszerű volt Székely valósághű ábrázolása, azt Ignotusnak az album előszavaként írt sorai bizonyítják. „Persze, ezek a reális fotográfiák nem mindenki kedvére valók – ki-ki jobb szereti felebarátját látni így, mint saját magát – de mégis mind többen kezdik megbecsülni a Székely Aladár kérlelhetetlenségében a művészi becsületességet, … s a szépen nekilendült magyar fényképírásban mind több szem és több megrendelés fordul az ő nyers, de erős képei felé.”[19] Ady is igaz, kérlelhetetlen és művészi képeknek nevezte Székely portréit. Művész barátainak az ő törekvéseit visszaigazoló támogatásáról is megemlékezett Székely albuma bevezetőjében: „Uttörő munkámat már a kezdet kezdetén is, és még inkább céljaim kibontakozásának fejlődő utján irói és művészvilágunk kiválóságainak megértése, jóakaratu méltánylása és buzditása támogatta.”[20]

Valóságábrázolásának kérlelhetetlensége azonban nem naturalizmust jelent, mert mindig kiemelte a számára lényegest a lényegtelen részletekből. Műtermének egyszerű berendezése és fényképezési gyakorlata, elsőrangú technikai készsége egyaránt az új stílus szolgálatában állt, az ábrázolton kívül a környezetből csak keveset láttatott, elválasztotta az emberileg jellemzőt az esetleges, külsőséges mozzanatoktól. Abban különbözött Dührkooptól és realista kortársaitól, hogy nem kereste a túlzottan hétköznapi, zsánerszerű szituációt, esetleges pillanatnyiságot. Fölhasználta viszont a temperamentum érzékeltetésére a jellemző testtartást vagy gesztust. De ez sosem egy bárkinél előforduló, mindennapos cselekvés, hanem mindig az adott egyénre jellemző megnyilatkozás volt. Előadásmódja rendkívül egyszerű, az eszközöket mindig a modell egyénisége szerint választotta meg. Általában természetes világításnál dolgozott, a sötétebb részeket fehér vászonnal bevont reflektorral derítette. Modelljeit többnyire semleges háttér előtt fényképezte, és csak a legszükségesebb retusra szorítkozott. Formáló eszköze, a fény arcokat, kezeket emel ki, az anyagszerűség és az élesség többnyire ott jelentkezik, ahol az ábrázolt ember karakterének sűrített kifejezése azt megkívánja. Nádai Pál találó sorai szerint portréi „tanulmányok a fény és az optikai eszközök kifejezőképességéről, mellyel mindazt, ami egy arcban hangsúlyozható, jellegzetes, briliáns egyszerűséggel írt oda a fényérzékeny papírra.”[21] Kortársai szerint a világítás volt Székely művészetének egyik titka, s az, hogy beszéltette modelljeit, trükköket talált ki, hogy a legjellemzőbb pillanatot a megfelelő világítással varázsolja elő. „A jó világítás ötven százalékos eredményt jelent”[22] – mondta gyakran Székely. Az új portréstílus jegyében készítette az 1910-es években önarcképeinek nagy sorozatát is. Kortársai többségével ellentétben nem használt művészkedő allűröket, nem álmodta vissza magát elmúlt korok hangulatába, mint mások régi korok jelmezét öltve magukra, s még a mesterségére utaló fényképezőgépét sem komponálta önportréira.Ezeken nem alkalmazta a nemes eljárások technikáját, hanem a fotó tiszta eszközeivel, a fény lényeges részleteket kiemelő erejével, a tónusok részletgazdag, éles rajzával egyéniségére koncentrálva mutatta be magát.

Emberábrázoló művészetének legtöbbet megfogalmazott témája Ady arca volt. Először 1907-ben fényképezte Adyt Lédával, a bensőséges hangulatú kettős-portrén a költő szerelmesen tekint az asszony arcára. Erről a felvételről csak két kópiát készített, egyet Adynak, másikat Lédának, az üvegnegatívot a szemük előtt kellett összetörnie.[23] Mivel azonban Ady szeretett magáról fényképeket küldeni barátainak, rajongóinak, 1908-tól elmélyült barátságuk, emberi és művészi kapcsolatuk. Végig követte Ady életét, több mint 40 különböző felvételt ismerünk Adyról, akinek hozzátartozóit is többször fényképezte. Nem tudunk a fotográfiában hasonló esetről, hogy egy jelentős személyiséget ugyanaz a fotóművész ilyen mélyreható, ilyen változatos és ilyen nagyszámú képből álló sorozatban örökített volna meg. Az Ady-sorozatban és a költő köréről, az Írók és művészek albumban Székely tudásának legjavát nyújtva a magyar portréfotográfia kiemelkedő mesterműveit teremtette meg. „Lélek volt, aki csóva volt. Fényt jelentett s ezt az egész kis magyar Glóbust lentről felig, folyton s szakadatlanul, egyszerre világította fel.” – írta költő-barátjáról Móricz Zsigmond az Ady[24] album előszavában. Az 1926 körül hét képből összeállított, de végül csak szűk körben terjesztett,[25] korlátozott példányszámú album lapjain is az arc és a kéz kiemelésével jeleníti meg Székely a költőt. Legtömörebben talán Ady jelképpé vált könyöklő arcképén. A szoborszerű fej és a dacot sugalló, ökölbe szorított kéz stilizáltságtól mentes, plasztikus, realisztikus bemutatása, a sötét alapból a fénnyel történő kiemelés, a környezet teljes elhagyása erőteljes sűrítést eredményezett, figyelmünket a távolba tekintő, profetikus elhivatottságot sugárzó szempár köti le. „1913-tól az Ady képeken több lett az enteriőrben készült egész alakos ábrázolás, lazábbak a mozdulatok, családiasabb a légkör, s az embert közelebb hozó képek a költőről kialakult benyomást tovább árnyalják, gazdagítják.”[26] – hívja fel figyelmünket E. Csorba Csilla a változásra.

Kivételes lélekábrázoló képességével kettős-portréin egyéniségük lényegének megragadásán túl Székely képes volt két ember bonyolult lelki kapcsolatát, érzelmi összetartozását is érzékeltetni, melyben a fotográfus meglátása, véleménye is tükröződik. Megrendítő, ahogy Ady, a hatalmas géniusz kézmozdulata érzékelteti szálfaegyenes tartású édesanyjához fűződő, oltalomkereső viszonyát, vagy ahogy a nagybeteg költő görcsösen ökölbe szorított kézzel, szemöldökét ’csakazértis’ daccal ráncolva Csinszkához simul. E. Csorba Csilla szavaival szólva a kép „a meggyötört idegrendszerű, robbanásra kész ember önmagával folytatott küzdelmének drámai erejű megjelenítése.”[27]

0103

Fotó: Székely Aladár: Ady édesanyjával, 1915 © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Ady és Csinszka, 1915 © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Ady Endre portréja, 1910 © Magyar Fotográfiai Múzeum

0103

Fotó: Székely Aladár: Ady Endre portréja profilból, 1910 © Magyar Fotográfiai Múzeum

A korai Ady-portrékhoz hasonló eszközökkel élt Székely az Írók és művészek album több portréján, mint egyik leglíraibb alkotásán, az 1913-as Babits-portrén is. Minden részletet, plasztikát az arcra összpontosított, melynek fókuszában önmagával viaskodó költészetét tükröző szempár uralkodik, minden más fokozatosan olvad a sötétbe. A fiatal Bartók arcképén középtónusokkal, lágy fényekkel formált, de itt is mindent a szuggesztív tekintetbe sűrített: ellentéteket, erőt és költőiséget, nyugalmat és lendületet, harmóniát és dinamikát. Kaffka Margit szűk képkivágású, egész közelről felvett portréján a néző tekintetébe mélyedő szempár szuggesztív erőt sugároz. Képeinek egy részén – mint az említetteken is – statikus helyzetben fényképezte modelljeit Székely. Ezek az ábrázolások csak a külső mozgás szempontjából statikusak, mert a kifejezés feszültségteremtő ereje biztosítja képei belső dinamikáját. Másokat cselekvés közben, a jellemzést kiegészítő, gazdagító pillanatszerűség állapotában, csakis rájuk jellemző, keresetlen, természetes gesztussal rögzített meg. A hatás döntő tényezője a pillanatnyi mozdulat, a jellemző testtartás, az egyszerű, mélyen emberi közvetlenség. A kanapén ülő, szemünkbe néző Szinyei Merse Pál harmonikus, póztalan nyugalmában is a tiszteletet parancsoló géniuszt érzékelteti. Ujházi Edét szájában az elmaradhatatlan szivarral, önfeledt mozdulattal látjuk, Ambrus Zoltán karját összefonva töpreng, Vedres Márk gyengéd mozdulattal szobrára tekint. Fényes Adolf épp szokásos sétájára indul, Hatvany Lajos szintén már kabátban, kalappal, sétabottal áll, Szomory Dezső is épp elmenőben, egy pillanatra megállva visszanéz. Az életképszerű szituáció azonban nem teszi egyformává az ábrázoltakat, mindegyikük önmagát nyújtja: Hatvanynál az arisztokratikus vonás, Fényesnél a földön biztosan két lábbal álló józanság, Szomorynál a dekadens enerváltság szerepjátszása dominál. Simon Mihály Amerikában élő fotótörténész az amerikai és magyar fotográfia tendenciáit egymással összevetve, párhuzamait tárgyalva megállapította: „Portréi párhuzamot mutatnak a Camera Work[28] több képével, bár Székely fotói sokkal bensőségesebbek és kompozicionálisan modernebbek.”[29]

Az 1920-as években Székely szinte minden évben részt vett hazai és nemzetközi művészi fényképkiállításokon. Sikerrel szerepelt eddigi munkáitól eltérő, egészen másfajta, de szintén egyéni, művészi látásról tanúskodó, a képzőművészeti műfajokhoz közel álló, nemes eljárással készült, festőies zsáner-, táj-, akt-, város- és gyermekfelvételekkel. Már az 1910-es években is készített műtermen kívül felvételeket tájba, építészeti környezetbe helyezett staffázsalakokkal. 1922-ben a Magyar Művészfényképezők Klubja által az Iparművészeti Múzeumban rendezett II. Országos Művészi Fényképkiállításon szinte kizárólag festőies eljárásokkal, túlnyomórészt brómolaj technikával készült képek voltak láthatók. Olaszországi útján készült festőies képeivel és portrékkal vett részt, melyeket Rabinovszky Máriusz művészettörténész a Magyar Grafikában írt kritikájában dicsérve emelt ki. 1923-ban Pécsi Józseffel, Widder Frigyessel és Rónai Dénessel együtt New Yorkban szerepelt képeivel a Nemzetközi Fotószalonon, 1927-ben pedig újra kiállítottak Londonban, a Salon of Photography tárlatán. A II. Nemzetközi Művészi Fényképkiállításra küldött képeiért a MAOSZ díszérmét kapta meg. Székely tagja volt az 1926-ban a Photo-Club de Paris meghívására Párizsba utazó népes delegációnak. A következő évben Bécsben a Photographische Gesellschaft bemutatóján vett rész, majd a barcelonai I. Salon Internacional de Fotografia és a koppenhágai V. Internationale Foto-Salon kiállításán szerepelt. A MAOSZ budapesti kiállításán – versenyen kívül – aranyérmet nyert. Míg előző kiállítási anyagaiban portréi mellett csak elvétve volt látható más műfajban készült képe, 1924-ben a IV. Művészi Fényképkiállításon portrét nem állított ki. Brómolaj nyomással készült akt-és gyermekfotóit, utazási élményeit felidéző táj- és városképeit mutatta be, s a következő években is nemes eljárással készített képeket küldött a hazai és külföldi művészi fotószalonokra. 1928-ban – akárcsak Pécsi József – Az Est címmel. reklámfotót is készített.  A szívesen rajzoló, festegető, kisplasztikákat és érmeket – többek között Ady halála után költőbarátjáról készített emlékérmet – is alkotó Székely 1899-től nyaranta gyakran látogatta a nagybányai művésztelepet. Mint festőtársait is – az ember és táj kapcsolata érdekelte. Festőies képein az atmoszférikus hatások érzékeltetésében, a kontúrok fellazításában a plein air- és impresszionista festészethez vonzódása érezhető. Kedvelt felvételeit sokszor, többféle színezéssel, a nemes eljárások szinte valamennyi változatát kipróbálva átdolgozta. Itáliai tanulmányútjának ódon helyszínein, az óbudai vagy a tabáni girbe-gurba, macskaköves utcákon, szegényes, elhanyagolt épületek közt mindenütt a környezetbe szervesen illeszkedve tűnnek fel az emberi alakok. Életművének e kettőssége, párhuzamossága bizonyítja, hogy Székelynél a különböző hatásokat egyéni módon feldolgozva élt egymás mellett a festőies és a realista ábrázolásmód, mindkét irányzatban magas szinten alkotott, többfajta stílusban is tudott markáns, csak rá jellemző művészetet teremteni. Ezek a munkái „rávilágítanak Székely eddig egysíkúbbnak ítélt tevékenysége sokoldalúságára, s arra, hogy kortársaival egyidőben, néha őket megelőzve alkotott modern látású, kivitelezésükben nagyrészt nemes eljárású fotókat.”[30] – írta E. Csorba Csilla.                                                                                                   

0103

Fotó: Székely Aladár: Szinyei Merse Pál, 1910 © Magyar Fotográfiai Múzeum

0103

Fotó: Székely Aladár: Kabos Endre, 1910 © Magyar Fotográfiai Múzeum

0103

Fotó: Székely Aladár: Ady Endre (könyöklő), 1908 © Magyar Fotográfiai Múzeum

A világháború után, különösen a gazdasági válság idején az igényesen dolgozó, az elért értékeket őrző fényképész mestereknek a ’boldog békeidőkben’ megteremtett biztos anyagi helyzete megrendült. A fényképmegrendelések száma a háború előttinek töredékére zuhant, ennek következményeként konkurenciaharc dúlt a fényképészek között, melynek haszonélvezői az igénytelen munkát egyre alacsonyabb árakon végző kontárok voltak. „Pesten is az olcsó tömegmunkának van inkább keletje.”[31] – írta 1937-ben levelében Kner Imrének Székely, aki az 1920-as évek közepétől csak a Váci utcai műtermet tudta megtartani. Az egykor nagy forgalmú műteremben már csak fia és felesége segítségével dolgozott, segédeitől, tanítványaitól meg kellett válnia. Bár élete utolsó másfél évtizedében súlyos betegsége akadályozta a műtermi munkát, Székely mégsem vonult ki a fotóéletből, inkább szakíróként és szerkesztőként tevékenykedett. Az 1921-től induló Fotoművészeti Hírek munkatársa volt, elméleti cikkeket, kritikákat írt, 1934-ben pedig elvállalta a Magyar Fotográfia szerkesztését. Szerkesztőként, cikkíróként a nehéz körülmények között is az igényesség, a minőségi munka megőrzését, az egyéni stílus fontosságát hangsúlyozta.

A szakmai elismerés folyamatosan végigkísérte életútját: 1906-ban lett a Fényképészek Országos Szövetsége választmányának tagja, 1922-ben udvari fényképészi címet kapott, 1926-ban a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke, 1929-ben a Budapesti Fényképészek Ipartestületének elnöke lett, 1931-ben a Magyar Amatőrök Országos Szövetsége aranyéremmel tüntette ki. 1939-ben a Budapesti Fényképészek Ipartestülete a fényképezés feltalálásának 100 éves jubileuma alkalmából több kiemelkedő fotográfusunk társaságában ’a fényképezés és a szakmai érdekek terén szerzett kiváló érdemei’ elismeréseként Niepce-Daguerre arany-emlékéremmel és aranylánccal tüntette ki. Általános elismertsége, megbecsültsége nem ellensúlyozhatta, hogy 1930 körül már súlyos betegség gyötörte, kedélye elkomorult, anyagi gondokkal küszködő műterme vezetését fia vette át, aki 1943-ban Voronyezsnél vesztette életét. Az egyre borúsabb politikai helyzet miatt Székely áttért a református hitre. A második világháborúban a műtermét ért bombatalálat következtében munkáinak jelentős része elpusztult, csak a legféltettebb anyagokat tudta felesége rokonai pincéjébe átmenteni, így a rossz körülmények ellenére maradtak fenn. Székely 1940. szeptember 27-én halt meg Budapesten. A rákoskeresztúri temetőben sírjánál búcsúztatói joggal mondták, hogy „munkássága mérföldkő volt a magyar fényképezés történetében.”[32] Nagy kultúrtörténeti értékű, átmenetileg feledésbe merült töredékes hagyatéka 1977-ben a Petőfi Irodalmi Múzeumba és a Magyar Fotóművészek Szövetsége Fotótörténeti Gyűjteményébe[33] került.

Szülővárosával sohasem szakadt meg a kapcsolata, családjával, barátaival tartotta a kapcsolatot, ha tehette haza is látogatott. Gyula 1966-ban Székely Aladár-díjat, fotós művésztelepet alapított. A róla elnevezett utca elején 1986-ben felállított mellszobra (Varga Géza munkája) őrzi emlékét. A város fotóklubja 1984-ben vette fel Székely Aladár nevét. 2010-ben a Magyar Fotográfia Napján a város hajdani műterme előtt a járdába helyezett emléktáblával tisztelgett emléke előtt.[34] 1977-ben a Műcsarnok Ady arcai[35] címmel rendezett Székely-emlékkiállítást. 1979-ben Gyulán volt látható Székely Aladár emlékének szentelt kiállítás.[36] 1966-ban a Magyar Nemzeti Galériában A magyar fotoművészet 125 éve[37], és 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981.[38] című átfogó fotótörténeti kiállításokon is méltóképpen szerepeltették munkáit. A Petőfi Irodalmi Múzeum 2009-ben Az ismeretlen (?) Székely Aladár[39] című kiállítása Székely kevéssé ismert oldalát mutatta be, nemes eljárással készült festői stílusú művész-kópiáit ismertette meg. Székely Aladár születésének 150. évfordulóján a Magyar Fotográfiai Múzeum emlékkiállítástán[40] a múzeum tulajdonában lévő mintegy száz fényképét állította ki. A jubileum alkalmából a Mai Manó Ház Újranézve[41] kiállításán Székely mellett négy kiemelkedő magyar fotográfus életművének egy-egy szeletét bemutatva a 20. század jelentősebb magyar fotógráfiai irányzatait szemléltette. A Petőfi Irodalmi Múzeum anyagából 2020-ban  Új vizeken[42] című, életét és pályáját végigkövető jubileumi kiállítás és katalóguskönyv[43] legismertebb és eddig még sosem látott portréiból válogatott, betekintést engedve a művész személyes életébe és a műteremben folyó alkotómunka  műhelytitkaiba. Szintén Ady 1906-os programadó versének címével nyílt meg 2021-ben Rómában a PIM anyagából válogatott Székely itáliai város- és zsánerképei mellett a kor magyar szellemi élete nagyjainak portréiból álló kiállítás.[44] Ez évben a kiállításhoz kapcsolódó konferenciát[45] rendezett a Magyar Fotótörténeti Társaság.

Székely monográfusa, E. Csorba Csilla szerint „érdeme, hogy saját emberi és művészi megújulását össze tudta kapcsolni a haladó szellemi mozgalmakkal, ez utóbbi képviselőinek szolgálatába állítva művészetét.”[46]  Megrendelésre készített, realista portréművészete nevét maradandóvá tette, vizuális kultúránk elidegeníthetetlen része, tankönyvekben, versgyűjteményekben, irodalmi-, művészeti- és kultúrtörténeti művekben újra és újra az ő szemén keresztül látjuk az ország kulturális életében aranykornak számító időszak szellemi elitjének panteonját.

(2023. március, Tőry Klára)

Jegyzetek

Székely Aladár: Modern fényképezés (Részlet)
A Fény 1907. 1. 8-12. o.

Néhány hét előtt impressziószerzés okából kint jártam Németországban, s mondhatom, valóságos meglepetéssel szemléltem Erwin Raupp, Erfurth, Hanni Schwartz s még néhány modern fényképész egyszerű, természetes, művészi képeit. Mindazt amiről én, mint a fényképészet igazi hivatásáról ábrándoztam, mindazt, amiről ismerőseim és kartársaim körében, mint elérhetetlen utópiáról emlékeztem meg, ezeknél a kollegáknál a legzseniálisabb módon már megvalósulva láttam. Ezek az emberek elég bátrak nem törődni a közönség megszokott édeskés ízlésével, van merészségük elvetni a régi mohos szabályokat, szakítani mertek a régi banális sablonnal, szóval elég vakmerőek: tudatos egyéni szemmel látni és a valósághoz hű, egyszerű, közvetlen képeket csinálni.

Igaz, nem dolgoznak a nagy publikum részére; az is lehet, hogy százezreket talán nem fognak összeharácsolni művészi fotográfiákkal, de hogy teljesen átérzik hivatásukat, hogy felismerték az igazi, művészi fényképezés útjait, ezt el kell ismerni! ... az ideál, amely után törekednünk kell, nem a kiabáló külső siker, hanem az egyéni művészi látás és ennek képeinken, a valósághoz hű és méltó kifejezése.

A Raupp vagy Erfurth képein nincs póz, nincs ünnepélyeskedés, nincs különös világítás, s nincs vagy alig van retus. Ellenben van egyszerűség, művészies felfogás és olyan megkapó közvetlenség, hogy az ember önkénytelenül is kérdezi, lehet-e ez másmilyen is?       Igen is lehet. Nézzünk csak magunk körül őszintén! Benne vagyunk a hazugságok kellő közepében. Természetellenes világítással, cifra hátterekkel, színpadi bútorfelszereléssel, hamis, egyénietlen, keresett pózokkal ékeskednek képeink! ... Igaz, nagy általánosságban  publikumunknak a „hízelgő” sablonos képek tetszenek, ámde fejlett művészi érzésű emberek … annál hangosabban tiltakoznak ellene! A tény az, hogy ezen az eddig követett úton kátyúba jutottunk, a szépen „kivasalt” képeink láttára az unalom fog el bennünket. …

Forrongás van mindenütt: az eszmék felszabadultak a bilincsek alól, százados korlátok ledőltek, a művészet terén mindenütt egész új áramlatok keletkeztek, szóval: új eszmék, új világnézet, új szempontok uralkodnak minden téren. És csak éppen a fényképészet volna olyan bevégzett valami, ami tovább, újabb úton nem fejlődhet? ... Az ambíciózus új fényképésznemzedéknek végre eszmélni kell! Nem a finoman kivasalt, kiretusírozott recipe szerint készült képek legyenek az ideáljaik, hanem igyekezzenek egyszerűségre, valóságra, közvetlenségre és egyéni művészi látásra. Igaz, ez eleinte kemény, fáradságos és sokáig hálátlan munka, de az eredmény annál felemelőbb és az írással szólva „nemcsak kenyérrel él az ember.”…

0103

Fotó: Székely Aladár: Molnár Ferenc, 1906–07 k. © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

0103

Fotó: Székely Aladár: Ady kései képe, 1913 © A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium diatárából

Jegyzetek

[1]   Pécsi József: Székely Aladár fényképei. Magyar Fotográfia, 1927/6. 10. o.

[2]   Hevesy Iván: A magyar fotoművészet története. Bibliotheca, Budapest, 1958.

[3]   E. Csorba Csilla: Székely Aladár  A művészi fényképész. Vince Kiadó, 2003.  96. o.

[4]   E. Csorba Csilla: i.m. 8. o.

[5]  Közli: Durkó Károly: Gyulai fotográfusok – Székely Aladár és Rónai Dénes életműve.  2016.09.30.

[6]   Gisser Gyula: A magyar fotográfia mesterei. Fotó, 1965/4. 163. o.

[7]   Békés, 1894. április 29. Idézi: Durkó Károly: i. m.

[8]   Idézi: E. Csorba Csilla: i. m. 20. o.

[9]  Idézi: E. Csorba Csilla: i. m. 20. o..                              .

[10]  1910-től az Andrássy út 29. szám alatti műterem társtulajdonosa is volt.

[11]  Nádai Pál: Művészi fényképek. A Fény, 1917. 87. o.

[12]  E. Csorba Csilla: i. m. 9. o

[13]  Székely Aladár: Modern fényképezés. A Fény, 1907. 1. 10. o.

[14]  Móricz Zsigmond: Ady arca. Bevezető Székely Aladár Ady albumához. 1926. Idézi: E. Csorba Csilla: i. m.71. o.

[15]  Székely Aladár fényképei. Írók és művészek. (Ady Endre és Ignotus előszavával, szerzői kiadás) Budapest, ’Jókai’ és Löbl Mór Nyomda Egyesített Rt., é. n. (1914 k.)

[16]  Idézi: E. Csorba Csilla: i. m.  71. o.

[17]  Ady Endre előszava Székely Aladár Írók és művészek albumában. 1915.

[18]  Székely Aladár: Írók és művészek. A szerző előszava. 1915.

[19]   Ignotus előszava Székely Aladár Írók és művészek albumában. 1915.

[20]   Székely Aladár: Írók és művészek. i. m.

[21]   Nádai Pál: i. m. 87. o.

[22]   Idézi: Gisser Gyula: i. m. 164. o.

[23]   Közli: Dr. Erdész Ádám: Székely Aladár https://www.gyulaihirlap.hu/2872-szekely-aladar 2010.09.25.

[24]  Ady (Székely Aladár eredeti fényképei Móricz Zsigmond előszavával), Budapest, Székely Aladár fényképészeti műterme kiadása, é. n. (1926 k.)

[25]  Bár a kötet kinyomtatása elkészült, Móricz Zsigmond Ady arca címmel írt szép előszava nem nyerte el Ady Lajos tetszését, aki megakadályozta a könyvárusi forgalomban való terjesztést.

[26]   E. Csorba Csilla: i. m. 48. o.

[27]   E. Csorba Csilla: i. m. 49. o.

[28]   Az Albert Stieglitz által 1902-ben alapított Fotó-szecesszió művészeti csoport fóruma az 1903 és 1917 között megjelent negyedéves  fotóművészeti folyóirat az  Egyesült Államok egyik legmeghatározóbb művészeti orgánuma volt. Stieglitz azzal a céllal alapította és szerkesztette a Camera Work-öt, hogy a fotográfiára mint a művészet egy formájára tekintsenek. A kor meghatározó fotográfusainak és az amerikai és európai Új Stílus képviselőinek művei mellett kritikákat, recenziókat és tanulmányokat is közölt.

[29]   Simon Mihály: Összehasonlító magyar fotótörténet. A magyar fotográfia történetéből 16. Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000, 94. o. Idézi: E. Csorba Csilla: i. m. 86. o.

[30]   E. Csorba Csilla: Az ismeretlen Székely Aladár. Fotó, 1990/11-12. 486. o.

[31]   Idézi: E. Csorba Csilla: i. m. 40. o.

[32]   Torda József, Magyar Fényképész, 1940. okt. 25. Idézi: E. Csorba Csilla: i. m. 41. o.

[33]   A Fotótörténeti Gyüjtemény az 1991-ben alapított kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumba került.

[34]   Közli: Durkó Károly: i. m.

[35]   Ady arcai Székely Aladár fotóművész kiállítása. Műcsarnok, 1977. 03.18.-04.17.

[36]   Székely Aladár Országos Fotókiállítás, Gyula, Erkel Ferenc Múzeum, 1979.08.20.-09.24.

[37]   A magyar fotoművészet 125 éve (rendezte: Magyar Fotoművészek Szövetsége). Magyar Nemzeti Galéria, 1966. november - december

[38]   Tény-Kép A magyar fotográfia története 1840-1981. Műcsarnok, 1981. december 19. – 1982. január 31.

[39]   Az ismeretlen (?) Székely Aladár. Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009. január – augusztus https://pim.hu/hu/kiallitas/az-ismeretlen-szekely-aladar

[40]   Székely Aladár (1870-1940) fotográfiái a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből. Magyar Fotográfiai Múzeum, Kecskemét, 2020.02.21.- 03.15.

[41]   Újranézve - Válogatás a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből. Mai Manó Ház, 2020.07.14-08.16.

[42]   Új vizeken… Írók és művészek Székely Aladár műtermében. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2020.10.21-2021.08.01.

[43]    E. Csorba Csilla: Új vizeken Írók és művészek Székely Aladár műtermében. (előszó: Kemény István) Petőfi Irodalmi Múzeum, 2020.

[44]   Új vizeken járok. Írók és művészek Székely Aladár műtermében. Róma, Collegium Hungaricum, 2021.11.25.- 2022.02.22.

[45]   „Új vizeken…” A magyar portréfotó az elmúlt 120 évben. Petőfi Irodalmi Múzeum, Díszterem, Budapest, 2021.06.17.- 10.20.

[46]   E. Csorba Csilla: i. m. 96. o.