„Azt szeretem legjobban, ha a modell nem tudja, hogy ott vagyok…” – Ruth Orkin képei a Mai Manó Házban

Ruth Orkin díjnyertes fotóriporter és filmes volt. Mary Ruby némafilmszínésznő és Samuel Orkin, az Orkin Craft márkanevű játékhajók gyártójának egyetlen gyermekeként az 1920-as és ’30-as években fénykorát élő Hollywoodban nőtt fel. Tízévesen kapta első fényképezőgépét, egy 39 centbe kerülő Univexet, amellyel kezdetben osztálytársait és tanárait fényképezte. 1937-ben vásárolta meg első fényképezőgépét 16 dollárért, egy középformátumú Pilot 6 Single-Lens Reflexet.

Tizenhét évesen kerékpárral indult útnak Los Angelesből, hogy megnézze az 1939-es New York-i világkiállítást, útközben pedig végig fényképezett. Orkin 1943-ban New Yorkba költözött, ahol éjszaka mulatókban fényképezett, nappal pedig csecsemőkről készített képeket. Az 1940-es években az összes nagy magazinnak dolgozott, nyaranta pedig Tanglewoodban fényképezte a fesztiválra készülő zenészeket, köztük a kor olyan nagyságait, mint Leonard Bernsteint és Isaac Sternt.

1951-ben a Life magazin Izraelbe küldte, hogy kövesse az Izraeli Filharmonikusokat turnéjukon. Orkin, aki innen Olaszországba ment, Firenzében ismerkedett meg Ninalee Craiggel, a művészettörténetet tanuló honfitársával, aki az Amerikai lány Olaszországban című kép modellje lett. A fotó annak az eredetileg Utazz bátran egyedül címet viselő sorozatnak volt része, amely arról szólt, hogy mivel szembesültek a nők a háború utáni Európában.

New Yorkba visszatérve Orkin összeházasodott Morris Engel fotográfussal és filmrendezővel, akivel közösen két játékfilmet is készítettek. Ezek egyikét, a ma már klasszikusnak számító A kis szökevényt 1953-ban Oscar-díjra jelölték, és ugyanabban az évben elnyerte a Velencei Filmfesztivál Ezüst Oroszlán-díját. A New York-i Central Parkra néző lakásukból Orkin a futóversenyeket, felvonulásokat és tüntetéseket fényképezte, az évszakok váltakozását örökítette meg. A képek az Egy világ az ablakomon át és a További képek az ablakomból című, széles körben elismert könyvekben jelentek meg.

A rákkal folytatott hosszú küzdelem végén Orkin otthonában hunyt el 1985. január 16-án, ahol csodálatos fotóhagyatéka vette körül, ablakából pedig a Central Parkra nyílt kilátás.

Orkin képeit elemezve egyértelmű, hogy a mozi szelleme – mely a legkorábbi képektől kezdve változatos formákban jelenik meg életművében – belopódzik a képkocka apró repedéseibe, kettős mélységet hozva létre, amelyben megindul a mozgás: egy szikra, egy nyom, amely „filmes vagy időtartam-hatást” zár körül, egy szimulált időtartamot, mint amilyen a mozi egyik láthatatlan trükkje, mert hát végső soron mi a film, ha nem a mozdulatlanságból létrehozott mozgás művészete?

Orkin sorozatokkal, a mozgás felbontásával, megkettőzéssel, egyidejűséggel és szimultaneitással igyekezett a fotografikus kép időbeli tulajdonságait kombinálni a film szimulálása érdekében. Orkin vizuális nyelve a fotografikus kép és a film, a mozdulatlanság és a mozgás találkozásánál helyezkedik el. Fotóművészete egy olyan olvasztótégely, tér, amely visszaállítja az időt és a mozgást, és addig feszegeti a fényképészet nyelvének határait, amíg az be nem hódol az illúziónak és a mágiának.  – írta Anne Morin, a kiállítás egyik kurátora.