„A Mai-féle fénykép ma már valóságos fogalom” – Mai Manó (1855–1917) élete és ritkán látott képei

Mai Manó nevét szélesebb körben csak az 1990-es évek végétől kezdték újra ismerni. Mint annyi más fényképészmestert a századfordulón, korunkban csak a szűkebb szakma egy része tartotta számon. Mára azonban a nevét viselő egykori műteremháza - a Mai Manó Ház, mely egyben a Magyar Fotográfusok Háza – már fogalommá vált. Világszerte kivételes ritkaságszámba megy, hogy a helyreállítási és restaurálási munkák után egyedülálló módon épségben megmaradva, régi szépségében és gazdagságában lehetett a műteremház eredeti funkcióját is megmutatva visszaállítani az épületet. Kiállítóhelyként, szakkönyvtárként és fotó-könyvesboltként a mai fotográfia szolgálatába állították a századfordulón kimondottan fényképész műterem céljára épült, három napfényműteremmel, fogadótermekkel, nyílt teraszokkal, festészeti- és retus termekkel, laboratóriumokkal ellátott, négyemeletes műteremházat, ahol a pompás díszítések minduntalan a fotográfus tevékenységére utalnak.

A kívülről 5 szintesnek tűnő, valójában 8 szintből álló francia neoreneszánsz főhomlokzatú műemlék épület a századforduló ízlését tükröző műteremház szinte minden részletével a reprezentációt, a luxust és a dekorativitást szolgálta, mind-mind azt hirdette, hogy a ház építtetője és tulajdonosa igényes, jómódú és jó ízlésű polgár volt, aki remek egzisztenciát tudott teremteni a műtermi portréfotográfiából. A páratlanul változatosan kialakított homlokzatot zöld-sárga mázas Zsolnay-majolika domborművek, szobrok díszítik, a bejárat feletti ívben bájos fényképező puttó, feljebb a második emeleti terasz mellett két timpanonnal lezárt, kagylódíszes Zsolnay-féle pirogránit fülkében nőalakok bronzszobrai állnak. A harmadik emeleti két terasz közötti homlokzatot terrakotta lapokra festett, a fényképezést és a festészetet szimbolizáló allegorikus nőalakok kezében stílusosan festőpaletta, fényképezőgép, reflektor és vegyészlombik látható. A házba belépve a terrazzo padlóburkolaton a Salve felirat üdvözli a látogatót, a tágas előcsarnokot gipszstukkók, mennyezetét freskó díszíti. Az oldalfal üveg-vitrinjeiben híres emberek portréival, a legsikerültebb fotográfiákkal reklámozták a műtermet. A félemeleti galériára vezető márványlépcsőt kovácsoltvas korlát övezi, melynek kígyózó indadíszei között MM monogram utal a ház tulajdonosára. Az első emeleti iroda lábazatának tölgyfa burkolata, a második emeleti fogadóterembe vivő faragott tölgyfa lépcső, s fönt a fogadó tér betétdíszes faburkolata és négy csodás, Róth Miksa által festett ólomüveg ablaka, az óriási velencei tükör a szalonban mind a nagypolgári miliő pompás tartozékai voltak. A fogadóterem mellett volt a hatalmas, utcára néző napfényműterem, mely világítását az üvegezett zárt erkélyen és annak ferde üvegtetején át kapta. A bejövő fény erősségét és irányát két áttetsző függönyrendszerrel befolyásolták. Az épület 1996-ban kezdődött rekonstrukciója során a napfényműterem két, homlokzatra merőleges végfalán a későbbi vakolatréteg alól a portréfényképezés háttereként szolgáló freskók kerültek elő, az egyik oldalra romantikus természeti tájat, a másikra építészeti elemeket festettek, melyek ma eredeti formájukban láthatók. A harmadik emeleti és a tetőtérben elhelyezkedő műtermek is természetes világítást kaptak, ahol a retusőrök, színezők, sokszorosítók dolgoztak, mögöttük a laboratóriumok, másoló és tároló helyiségek kaptak helyet. Az emeletek között egykor laborlift működött. A földszinti üzlethelyiségek és a ház udvari részében lévő lakások bérleti díja a költséges műterem fenntartásához járult hozzá. A fotográfus és családja lakószobái az utcafront első és a teraszokkal kialakított harmadok emeletén kaptak helyet. Mai Manó halála után Aradról jött rokona, Weisz Hugó üzemeltette a műtermet, majd 1931-ben a fényképész fiától, Mai Artúrtól Rozsnyai Sándor zeneszerző és felesége, a Miss Arizona művésznéven szereplő Senger Mici megvásárolta az épületet, és az addig üres udvarba építették az 1944-ig működött híres Arizóna mulatót. A háború után a ház az Irodalmi Varietének, tánc- és balettiskolának adott otthont, majd stúdiószínházként, bemutatóteremként, olykor raktárként vagy irodaházként használták, évtizedeken át a Magyar Autóklub irodái is helyet kaptak az épületben.

Kolta Magdolna (1958–2005), Kincses Károly (Magyar Fotográfiai Múzeum) és Bánkuti András (Magyar Újságírók Országos Szövetsége), a Mai Manó Ház újkori alapítói elsőként 1995-ben a félemeleti Mai Manó Galériát szerezték vissza a fotográfia számára. Munkájuk törvényességi hátterét a Magyar Fotográfiai Alapítvány és a MÚOSZ teremtette meg. Pályázatok és szponzorok keresése útján, többéves heroikus munkával kivásárolták a bérleti jogokat a lakóktól, és 1999-ben az I. és II. emelet birtokba vételével megszületett a Magyar Fotográfusok Háza. Ma a Mai Manó ház eredeti állapotába visszaállítva, felújítva a fotós közélet egyik fő színtere, a magyar fényképezés szellemi és szakmai központja Budapesten. A fotográfus szakma művészi, tudományos és kulturális tevékenységét segítő, múltat őrző és jelenre, jövőre figyelő intézmény. Hazai és nemzetközi, történeti és kortárs fotókiállítások helyszíne, különböző szakmai rendezvényeknek, programoknak - konferenciáknak, előadásoknak, workshopoknak, tárlatvezetéseknek, szakmai találkozásoknak, beszélgetéseknek, könyv-bemutatóknak, a napfény-műterem természetes fénnyel való fotózáshoz - biztosít helyet. Az épület III. emeletén kapott helyet a Pécsi József Fotográfiai Szakkönyvtár, amely az ország legjelentősebb fotográfiai szakkönyvtára. Több mint 10 000 kötetes gyűjteményében hazai és külföldi fotóalbumok, a fotótechnika és a fotótörténet szakkönyvei, monográfiák, esztétikai kötetek, lexikonok, enciklopédiák, bibliográfiák, repertóriumok, magyar és idegen nyelvű szakmai folyóiratok egyaránt megtalálhatók.

„Ha csak annyit írnánk… Mai úrról, hogy a 19. század egyik legjobb fényképészmestere, szakírója, a maga korában a gyermekfényképezés kiemelkedő hazai képviselője, 1885-től császári és királyi udvari fényképész, még nem sokat mondtunk, hiszen a maga korában legalább féltucatnyi magyar fényképészről lehetett ugyanezt állítani, s követői is akadtak számosan. De ha mindehhez még hozzátesszük, hogy alapítója és főszerkesztője volt A Fény című lapnak, amely 1906-ban indult, s máig felülmúlhatatlan etalonja fényképészeti szaksajtónknak, akkor már állítottunk valakiről valamit. Ha még azzal is megtoldjuk, hogy a maga korában szakmája egyik legnagyobb tekintélye, akire még a konkurensek is felnéztek, ráadásul számtalan választott tisztségben jelölték saját vezetőjüknek, képviselőjének a már akkor sem kevéssé kenyéririgy és intrikáló hajlamú fényképészek…”[1] - írta Kincses Károly az eddig egyetlen, Mai Manóról kiadott könyvben. A kötet megjelenésével egy időben, 2003-ban rendezte meg a Magyar Fotográfiai Múzeum a fotográfus egykori műteremházában Mai Manó fotográfiái[2] címmel első retrospektív kiállítását. 2017-ben szintén a Mai Manó Ház rendezett emlékkiállítást az egykori fényképészmester műveiből Manó 100 - Mai Manó halálának századik évfordulója[3] címmel. Mai Manó univerzális módon viszonyult a fotográfiához, tevékenységét nem szűkítette le a megélhetést biztosító üzletre. Fényképészetünk helyzetét, fejlődését teljes összefüggésrendszerében vizsgálta, s időt és fáradságot nem kímélve hajlandó volt írásaival, lapszerkesztői, szervezői, közéleti munkájával, a hazai fotográfia közösségi kérdéseinek megoldásáért, előbbre viteléért aktívan tevékenykedni. Reneszánsz ember volt, mondanánk az ilyenre, ha ez Mai Manó mesteremberi szerénységével összeegyeztethető lenne.

May Emmanuel, azaz Mai Manó 1855. május 24-én Pesten jómódú zsidó polgárcsaládba született. Apja dr. Mai Henrik bölcseleti- és orvosdoktor, főreáliskolai tanár volt Budán, majd saját oktatási intézetet alapított. Anyja, Éliás Klára korán, 1867-ben meghalt. A fiú kimaradt a gimnáziumból, s 14 évesen Kalmár Péter fényképészmester Andrássy úti műtermében inaskodott, az esztétikai képzést az esti iparrajziskolai órákon szerezte meg. Négy év múlva 1873 és 1878 között már Kalmár és Mai néven közös műtermük volt a belvárosban. A gyors előmenetel nem elégíthette ki Mait, ezért itthon és külföldön kiváló mestereknél, - a legendás Borsos és Koller társulásnál, majd két évig Grazban Leopold Bude műtermében, hazajőve Kollár tanár műtermében - tökéletesítette tudását.[4] Itt kötött barátságot Koller asszisztenseivel, Gálffy Istvánnal és Forché Románnal, akik Koller Károly tanár utódai néven vezették tovább mesterük műtermét. Mai Manó magánúton képezte tovább magát, elvégezte a gimnáziumot és pótolta az érettségit is. Nyolc év tanulóidő után - 23 évesen - sokoldalúan képzett, világlátott emberként, 1878-ban vált önálló fényképészmesterré. Békei István fényképész özvegyével társtulajdonosként négy évig üzemeltették az Andrássy út és a Vilmos császár út (ma Bajcsy-Zsilinszky) sarkán álló műtermüket. Az elkövetkező években a Mai és Társa műterem váltakozó társakkal dolgozva több helyszínen - Bécsben például a Kärtnerstraßen - működött sikerrel, ahol Mai már a gyermekfényképezésre specializálta magát. 1885-ben önállóan alapított műtermet a Vilmos császár úton. Akkor már három-négy segéddel és több inassal dolgozó szakfényképész volt. Ez az időszak a főváros és az egész ország fénykora volt, s 30 évesen Mai Manó is a csúcsra jutott, a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselőjének, a szakmai közélet vitathatatlan tekintélyének ismerték el. Szakmai tudásának elmélyítését mindig is elsődleges feladatának tekintette, s hogy ismereteit gyarapítsa, beutazta Németországot, Olaszországot, Franciaországot. Folyton tanult, képezte magát, olvasta a külföldi szaklapokat, könyveket. Nemcsak a gyakorlatban, hanem elméletben is szakmája nagy tudású mesterévé vált, mely nálunk – kevés kivételtől eltekintve - nem volt jellemző a fényképész szakma művelőire. Külföldi utazásain megismerkedett a legtekintélyesebb szakemberekkel és levelezés útján tartotta velük a kapcsolatot. Elsajátította és alkalmazta az új, korszerű eljárásokat. Tapasztalatait később a Magyar Fényképészek Lapjában és A Fényben publikált írásaiban adta közre, mintául állítva kortársai elé a külföldi fotográfus szakma szervezettségét, összetartását, fejlettségét.

Az 1885-ös budapesti Országos Kiállításon „nagy feltűnést keltettek Mai kiváló munkái, de különösen páratlanul remek gyermekfelvételei. Az ő gyermekcsoportjai valóságos művészi kompozíciók voltak. Részt vett azután a következő nemzetközi kiállításokon: Páris, Brüsszel, Madrid, Triest, stb. Mindenütt első kitüntetésekben részesült, az egész magyar fényképészet dicsőségére. Az 1896-iki millenniumi kiállításon mint zsűritag működött.”[5]- írta a magyar fotográfia nagyjait bemutató sorozat szerzője. A korabeli sajtó szerint igen elismert mester volt, melyet császári és királyi udvari fényképész titulusa, s kitüntetései is visszaigazoltak. A felvételek díszesen nyomtatott hátlapját, a műterem hírverését szolgáló verzót – melyről sosem hiányzott műteremházának rajza ’az Andrássy út legközelében’ - rövidesen betöltötte a kiállításokon nyert érmek rajza: az 1879-ben a székesfehérvári Általános Kiállításon és az 1882-ben Triesztben nyert ezüstérem, a millenniumi kiállítás ezüstérme, az 1900-as párizsi világkiállításon kapott aranyérem, és így tovább. S hogy mindez nemcsak erkölcsi siker volt, jelzi, hogy 1892-re megengedhette magának, hogy feleségével, Rothauser Etelkával 35000 forintért megvásárolja a Nagymező utca 20. alatti lakóházat, melynek helyére 1894 nyarára Nay Rezső és Strausz Muki műépítészek tervei szerint felépült a már említett, Mai Manó céljainak megfelelő, pompás, többemeletes műteremház, mely 1917-ben bekövetkezett haláláig végleges otthona is volt. Egy korabeli lap hirdetése szerint „kitűnően épült műterme az újkor valamennyi vívmányával fel(van) szerelve.”[6] E műtermével párhuzamosan 1901-ig Szigeti Jakabbal társulva a Váci körút 14.-ben, az Andrássy úttal szemben is működtetett egy műtermet Mai és Társa néven.

Mai Manó műtermében portrékat, családi csoportképeket, s főként gyermekfotókat készített, de külső helyszíneken készített korai riportjellegű felvételei is maradtak fenn. Sok sikert aratott porté- és gyermekfotói a mai nézőben ellentmondásos benyomást keltenek. Elismeréssel, tisztelettel, némi irigységgel adózhatunk a képek technikai tökéletességének, a beállítások eleganciájának, nosztalgiázhatunk a hajdan-volt boldog békeidők polgári életének elegáns rekvizitumain, de az őszinte emberábrázolást ma másképpen képzeljük el. A századforduló portrémestere nem hiteles lélekrajzot akart nyújtani, hanem a megrendelőknek önmagukról alkotott – többnyire hamis - ideálképéhez igazodott. Természetesen mindez nemcsak Mai Manóról mondható el, hanem - nagyon kevés kivételtől eltekintve - döntően a megrendelő igényeinek kiszolgálása jellemezte az 1860-as-70-es évektől a századfordulóig a 19. század portré- és gyermekfényképezését. A reprezentáció igénye, a pazar külsőségeknek, kellékeknek, a kelmék anyagszerűségének hangsúlyozása, az egyén karakterétől független pózokba való beállítás, az ábrázolt valódi egyéniségétől többnyire független környezet kialakítása festett hátterek alkalmazásával, és a – Mai Manó képeire nem jellemző - modell yatékosságait kiküszöbölő, arcát, alakját megszépítő mértéktelen retus általában mind az fotóműtermek gyakorlatához tartozott.

Találóan jellemezte a helyzetet a Mai Manó fotográfiái című könyvet bevezető esszéjében Nádas Péter, aki regényeiben a lélekrajz nagy ismerője, de maga is szakfényképész végzettségű lévén, jól ismeri e jelenséget és hátterét: „Mai Manó műtermi képein az éppen megszülető modern egyén áll elibénk az élő és igen bensőséges tekintetével. Ez az egyén elég hiú, s nemcsak gazdagságot és luxust, hanem ezeknek akár a látszatát is igen kedveli. Mai Manó azonban nemcsak kiszolgálja, hanem mintegy dokumentálja a megrendelő hiúságát és illúzióit. … S bizonyára szükségszerű, hogy a korszaknak ebben az egyszerre reális és ideális folyamatában minden egyén és minden család egy kicsit többnek akart látszani, mint amennyit a helyzete amúgy megengedett. Mai Manó az emberi élet kivételes napjain készítette a képeit, az első áldozás vagy a barmicvo, az eljegyzés, az esküvő és a keresztelő napján. A nagy nap egyetlen pillanatát örökítette meg, ám nem a köznapiság, hanem a reprezentáció és a feltörekvés jegyében.”[7]

Mai Manó utókorra fennmaradt portréi között megtalálható a korszak néhány neves személyiségének képe, köztük politikusok, művészek, főurak, Habsburg főhercegek, maga Ferenc József császár, Kossuth Ferenc képviselő, a Függetlenségi Párt vezére, Bárczy István főpolgármester, Baross Gábor közlekedési miniszter, gróf Batthyány István, a jeles lótenyésztő hazafi, Széchenyi barátja. A művészek közül Bartók Bélát ifjúkorában, a neves műkedvelő fotográfus Csörgeő Tibort gyermekként fényképezte. Modelljei túlnyomórészt a századelőn meggazdagodó polgárság középrétegének, a felső középosztálybeli polgárok ma már név szerint nem ismert tagjaiból kerültek ki. Elsősorban gyermekképeivel vívott ki hazai és nemzetközi elismerést, melyről ő maga így nyilatkozott: „midőn 1889-ben a párizsi világkiállításon az ott kiállított fölvételeimért első díjat nyertem, és nem egy francia kollégám ezekért különös elismerését fejezte ki,… csak akkor kezdtem hinni, hogy gyermek-fölvételeim átlag véve jobbak lehetnek a szokott e fajta produktumoknál.”[8] Bennünk éppen e sikeres gyermekportrék beállítottsága, ’csináltsága’ okoz ellenérzést. Az ünnepélyes pillanat kedvéért a csöppségeket és a nagyobbacska gyerekeket egyaránt olyan produkciókra késztették, amely életkoruknál fogva természetellenesek számukra. Az ülni még nem tudó csecsemőket párnával támasztották ülő helyzetbe, a kétéves Vértes Gyurika[9] írótáblánál áll büszkén, mintha ő írta volna krétával a szavakat, hogy a szülő eldicsekedhessen vele, hogy már mi mindent tud a baba. A kislányok és kisfiúk teniszütővel, dobbal, biciklivel, karikával, hajasbabával, játéknyúllal, műbáránnyal vagy más játékkal levéve nem önfeledten játszanak, hanem elmélázó tekintettel, felnőttesen komolykodnak a kamera előtt. Lerí róluk, hogy számukra a játék most tilos, a legfőbb, hogy nehogy összegyűrjék, összepiszkolják leheletfinom hófehér batiszt-, csipke- vagy vászonruhácskájukat. Éppen a gyermekkor jellegzetes kifejeződése, a derű, a kíváncsiság, az elevenség, a játékban való elmélyedés tűnt el arcukról. Tipikus a műteremben (!) hintánál statikusan álló-ülő testvérpár koravén, lárvaszerű arckifejezése, vagy a kalapos, napernyős kislány érett asszonyokat utánzó, mórikáló póza.

A magyar századvég fotósai a jól jövedelmező portréfényképezésen kívül néhány város- és tájfényképész kivételével nemigen specializálódtak a fényképezés más területeire. Kiváltképp jeles események dokumentálása alkalmával volt általános, hogy jó nevű portréfényképészek vállalkoztak ilyen feladatokra. Csak a 20. század elején szerződtettek a képeket rendszeresen közlő lapok – elsősorban a Vasárnapi Újság - egy-egy fotoriportert. Olykor Mai Manó is tudósított a kor jelentősebb fővárosi eseményeiről, így már a száraz zselatinos eljárás elterjedése idején, 1889-ben fényképezte a véderő javaslat elleni tüntetést. Néhány eredetiben fennmaradt felvételén kívül a korabeli lapok őrzik képtudósítói munkáinak némelyikét. 1892-ben az Ország Világban majdnem tucatnyi szépen komponált képpel tudósított Ferenc József koronázásának 25 éves jubileumi ünnepségéről. Az Andrássy úton felállított díszkapunál felülnézetből, egy emeleti ablakból vagy erkélyről készített sorozatot a díszhintók és lovas-bandériumok felvonulásáról. 1894-ben a Magyar Géniusz a Torinóban 30 éves száműzetésben élt, 82 éves korában elhunyt Kossuth Lajos hamvainak hazahozataláról és temetéséről készült tudósításnak szentelte 15. heti számának teljes képanyagát. Az eseményt többen megörökítették, a rossz nyelvek szerint az Andrássy úton, ahol a menet elhaladt, majd minden első emeleti erkélyt és ablakot hivatásos és műkedvelő fényképészek béreltek ki, hogy kedvező nézetből örökíthessék meg a nemzet hódolatát holtában hazatérő nagy fia előtt. Mai Manó és segédei az Andrássy út több pontján és torkolatánál készítették a riportsorozat felvételeit, szintén felülnézetből, szépen komponálva, jól érzékeltetve a gyászmenet lovasainak lassú, méltóságteljes vonulását.[10]

Mai Manó közéleti tevékenységét szakmai sikerei, kollégái között kivívott tekintélye alapozta meg. Gyakorlati tapasztalatai mellett alapos elméleti felkészültsége is alkalmassá tette, hogy több fórumon is szakmájának szószólója, hivatott képviselője legyen. Számos előadást tartott, szakcikkeket, tanulmányokat írt. Német nyelvű szakirodalmi munkájáért a Wiener Photographische Gesellschaft tüntette ki. Nemcsak itthon - mint 1908-ban a MAOSZ[11] által a Műcsarnokban rendezett I. Országos Művészi és Tudományos Fényképkiállításon - tisztelték meg azzal, hogy beválasztották a zsűribe, hanem már 1893-ban Hildesheimbe is meghívták zsűritagnak. 1896-ban a pályázat útján a főváros legjelesebb szakfényképészeit tömörítő Fényképészek Szövetkezete társulatának tagjai közé választották. Ők kaptak kizárólagos jogot a millenniumi kiállítás fényképészeti munkálatainak elvégzésére, a kiállítás épületeinek és a kiállított tárgyaknak fényképezésére és a képek árusítására. Az Ezredéves Kiállításon zsűritagként is dolgozott, képeivel ezüstérmet nyert, és királyi elismerésében részesült. Nemcsak korosztályának tagjai, – akik a szakma igazi, demokratikus elismeréseként 1896-ban a Fényképészek Asztaltársaságának elnökévé választották - hanem a fotográfusok ifjabb generációja is méltányolta az utánpótlás fejlesztésében, képzésében kifejtett törekvéseit. 1885-ben Mai Manó alapító tagja volt a Fényképész Ifjak Önképző és Segély Egyletének, mely – akkor még fotóklub vagy más szervezet nem lévén - az első fényképész-szakmai alapon történő tömörülés volt Magyarországon. A fiatal fotográfusok bemutatkozó kiállításuk zsűrijébe a legmagasabb szavazatszámmal Mai Manót választották.

"... a Mai és Társa cég magának elsőrangú nevet vívott ki, [ezt] mi sem bizonyítja jobban, mint e műterem állandó, nagy és igen előkelő törzsközönsége, mely napról-napra növekszik. A Mai-féle fénykép ma már valóságos fogalom.”

– írták a Pesti Hírlap 1912. december 25-én megjelent számában.

Egy évtized múlva a szakfényképészek érdekképviseleti szervének, a Magyar Fényképészek Országos Szövetsége megalakulásának egyik kezdeményezője volt. 1905 novemberében Uher Ödön szakfényképész hívta össze a főváros önálló üzlettel rendelkező mestereit, s e találkozóra mintegy hetven meghívott el is jött. Uher kifejtette, hogy időszerű volna, ha a magyar fényképészek – a szakma fejlesztése és saját érdekeik hathatósabb előmozdítása céljából – egyesületet alakítanának. Az alakuló közgyűlést 1906. január 5-én a választmányi tag Mai Manó lelkesítő beszéde[12] nyitotta meg. Két év múlva őt delegálták a Kiállítási Központba, melyet az Országos Ipartestület hozott létre. Ennek célja a szakma és a kormány közötti összeköttetés létesítése az anyagi és erkölcsi támogatás elnyerésére, terveik propagálása, a sajtó informálása, a kellő reklám, s mindannak biztosítása, ami egy nagyszabású kiállítás sikeréhez szükséges volt. Szintén őt bízta meg a Szövetség, hogy az Országos Ipartestület grémiumában az új ipartörvény-tervezet megvitatásán a fényképészet önálló szakmaként történő elismerését elérje. Sajnos ez ügyben minden ékesszólása, érvelése eredménytelen maradt. Szintén megvalósítatlan maradt talán legfontosabb munkája, a fotóoktatás részletekbe menően végiggondolt, kidolgozott, többször továbbfejlesztett tervezete, melyet a Szövetség vezetősége elfogadott, - s minden maradt a régiben. „Mindazt összefoglalta, leírta, amire mi, késői utódok is csak vágyakozunk, újabb és újabb tervezeteket szülve e téren.”[13] – írta 2003-ban Kincses Károly.

Mai Manó sokoldalú fotográfiai tevékenységének betetőzését lapszerkesztői munkájában ismerhetjük el. Még az alakuló közgyűlésen határozta el a Szövetség egy szakmai orgánum megteremtését. Így indult útjára, s jelent meg havonta 1918-ig A Fény, a magyar fényképészet egyik legszebb és legjobban szerkesztett, európai színvonalú szaklapja. A kiadó szakmai szövetség maximális bizalmát élvezve öt éven át, betegségéig Mai Manó lett a főszerkesztő. Társszerkesztői Zitkovszky Béla és Lőwinger Mór voltak, a szerkesztőség Mai Manó Nagymező utcai műteremházában működött. Az igényes, szép kiállítású, jó tipográfiájú lap elsősorban a hivatásos fényképészek orgánuma volt, de a következő években az igényes műkedvelők szervezetei is csatlakoztak a laphoz. A folyóirat a fényképészeti szakma és az amatőrfényképezés történetének hű krónikása volt, jó arányban közölt elméleti és gyakorlati témájú írásokat, olyan kiválóságok, mint Székely Aladár vagy Pécsi József cikkeit, s a magyarok munkái mellett rendszeresen publikálta a neves külföldi fotográfusok képeit. Az itt megismertetett Rudolf Dührkoop, Heinrich Kühn, Alfred Stieglitz, Edward Steichen örök értékei a fotóművészet történetének. Emellett a lap hangot adott a fényképészmesterek problémáinak, harcolt a szakma elismertetéséért, a megélhetési körülmények javításáért, küzdött a kontárok ellen. Mai Manó maga is számos, korszerű véleményt megfogalmazó cikket írt a lapba, szerkesztői munkájából és írásaiból kitűnik, hogy a haladás elkötelezett híve volt. Legfőbb szívügyeként több írásában is hallatta szavát a tanoncképzés és a szakiskola megvalósításáért: „Feltétlenül szükségünk volna egy szakiskolára, a mely ép úgy elméletileg, mint gyakorlatilag vezesse be a tanulókat azon tudni valókba, a melyek nélkül a fényképész művészi magaslatra nem emelkedhetik soha és a mely fokot mindenkinek elérnie kell, ki a jövőben szakmánkban szerepelni akar. … a hazának tartozunk azzal, hogy utódainknak megvessük az alapot ahhoz, hogy a külfölddel szemben versenyképesek legyenek … Magyarország összes fényképészeinek kötelessége váltvetve odahatni és haladéktalanul támogatni azon eszmét, mely szerint Budapesten egy fényképészeti szakiskola felállíttassék.”[14] Mai az 1910-es években már sokat betegeskedett, ezért megvált a lap szerkesztésétől. 62 éves korában, 1917-ben érte a halál.

Kincses Károly szerint „a lap megjelenésének idejére esik a magyar fényképezés nagy nekilendülése. … Ekkor kezdett a fényképészet szakosodni, hagyta el némely vállalkozó szellemű fotográfus a műtermét és lett eseményfotós, … ekkoriban volt erejében a festőies fényképezés. … És sorra-rendre tűntek fel fotósok a tudományos fényképezésben, a sokszorosításban, az illusztrációs fényképezésben is. Kialakult a csak fotográfiai kiállítások, pályázatok világot hálózó rendszere, beindult a versengés, hogy ki hány kiállításon hány érmet, oklevelet, serleget nyer, egyre-másra alakultak a műkedvelőket tömörítő egyesületek.”[15] Ehhez a felívelő folyamathoz A Fény szerkesztőjeként Mai Manó is jelentősen hozzájárult.

(Tőry Klára, 2021. november)

Jegyzetek

[1] Kincses Károly – Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo – Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003. 11. o.

[2] Mai Manó fotográfiái Magyar Fotográfusok Háza, 2003.10.23.-12.07.

[3] Manó 100 - Mai Manó halálának századik évfordulója. Mai Manó Ház, 2017.07.13.-09-03.

[4] Kincses Károly: A házépítő (Mai) Manó. In: Kincses – Nádas: i. m. 17. o.

[5] Kiss József: A magyar fényképészet múltja. Mai Manó. Magyar Fotográfia, 1926/4. 4. o.

[6] Idézi: Szilágyi Gábor: Potpourri. Egyveleg a (krono)fotorgáfia történetéből. Budapest, Nemzeti Filmarchívum, 2000. 122. o.

[7] Nádas Péter: Mai Manó kultikus tárgyai. In: Kincses – Nádas: i. m. 7-9. o.

[8] Mai Manó: Gyermek felvételek. A Fény, 1906/12. Idézi: Kincses Károly: i. m. 21. o.

[9] Vértes György író, szerkesztő, könyvtáros

[10] A sorozat egyik felvétele és a Két kislány hintánál című gyermekábrázolása szerepelt 1981-ben a Műcsarnokban megrendezett Tény-Kép. A magyar fotográfia története 1840-1981. című átfogó fotótörténeti kiállításon.

[11] Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetsége

[12] Lásd a cikk után

[13] Kincses Károly: i. m. 26. o.

[14] Mai Manó: A szakiskola kérdéséhez. Magyar Fényképészek Lapja, 1897. május. Lásd bővebben a cikk után.

[15] Kincses Károly: i. m. 37. o.

Jegyzetek

Válogatott irodalom

Írásai:

A szakiskola kérdéséhez. Magyar Fényképészek Lapja, 1897/5.

Magyar Fényképészek Országos Szövetsége. A Fény, 1906/1-3.

Felhívás (tanoncügyről, szakiskoláról) A Fény, 1906/6.

Gyermek felvételek. A Fény, 1906/12.

Könyvek, cikkek Mai Manóról:

Kincses Károly - Nádas Péter: Mai Manó fotográfiái. Ab Ovo K. – Magyar Fotográfiai Múzeum, Budapest, 2003.

Kincses Károly: A Magyar Fotográfusok Háza a Mai Manó császári és királyi udvari fényképész műteremlakásában. Magyar Fotográfiai Múzeum, 1997.

Kiss József: A magyar fényképezés múltja. Magyar Fotográfia, 1926/4.

Götz Eszter: Mai úr hazatért. Mai Manó fotográfiái. Fotóművészet, 2004/1-2.

Tőry Klára: Mai Manó. Digitális Fotó Magazin, 2005. április

Petur: Történelem: Mai Manó https://pixinfo.com/cikkek/tortenelem-mai-mano/ 2011.12.16.

http://maimano.hu/kiallitasok/mano-100-mai-mano-halalanak-100-evforduloja/ 2017.

Mai Manó: A szakiskola kérdéséhez (részlet)

Magyar Fényképészek Lapja. 1897. május. Felolvasta az 1897. április 23-iki országos gyűlésen.

…Minden komolyan gondolkodó magyar fényképész, kell, hogy átérezze mily égető szükségünk van, első sorban egy saját nyelvünkön és saját szellemünkben írt szaklapra, ha szivünkön hordjuk a magyar fényképészek jövőjét, ha nem akarjuk, hogy végkép elenyésszen azon jó hírnév, a melyet nemcsak hazánkban, hanem még a messze külföldön is, különösen a magyar portrait-fényképészetnek szereztünk.

Alig tudnánk egy másik szakmát megnevezni, a mely oly rohamosan fejlődött volna, mint a mi szakmánk és a mely hazánkban oly magaslaton állna, mint a fényképészet. Ha pedig jól megszemléljük a jelenlegi viszonyokat, be kell vallanunk, hogy azon a ponton vagyunk, a hol visszaesünk; ha nem követünk el mindent, hogy azon tudás, azon művészi érzés és technika, a mellyel a jelen elsőrangú fényképészei működnek, nem származtatik át szakmánk jövő nemzedékére, értem a fényképészet ifjait kik hivatva legyenek, nemcsak ezen niveaut, a melyet elértünk, megtartani, hanem azt tovább fejleszteni. Ehhez pedig első sorban szükséges egy jól szerkesztett szaklap, a mely immár megvan, de melyet szellemileg arra hivatott körök olykép támogassanak, hogy az említett jövő nemzedékben, ez pedig a jelenlegi fényképész-ifjúság, a szakmánk iránti szeretetet ébren tartsák és növeljék, ezzel párhuzamosan azonban feltétlenül szükségünk volna egy szakiskolára, a mely ép úgy elméletileg, mint gyakorlatilag vezesse be a tanulókat azon tudni valókba, a melyek nélkül a fényképész művészi magaslatra nem emelkedhetik soha és a mely fokot mindenkinek elérnie kell, ki a jövőben szakmánkban szerepelni akar, sőt még akkor is, ha csak szerény keresetforrást akar magának biztosítani.

…a hazának tartozunk azzal, hogy utódainknak megvessük az alapot ahhoz, hogy a külfölddel szemben versenyképesek legyenek és hogy tudományuk, úgy mint intelligencziájukban leljék erejüket. Úgy a mint csak az a nemzet erős, a mely művelt, ép úgy a mi utódaink is csak akkor lesznek erősek, ha műveltségük, ha tudományuk lesz szakmánkban.

Ezeket előre bocsájtva azt hiszem, hogy Magyarország összes fényképészeinek kötelessége váltvetve odahatni és haladéktalanul támogatni azon eszmét, mely szerint Budapesten egy fényképészeti szakiskola felállíttassék…

Bocsánat, hogy a fényképészeknél uralkodó jelenlegi állapotot betegséghez hasonlítom. Symboloce mindenesetre találó a hasonlat, de a tényt véve egészséges állapotnak nevezhető-e azon szomorú valóság, hogy annyi száz meg száz segéd közt, csak itt-ott elvétve találtatik egy, a ki tényleg megfelel annak, a minek lennie kell, hogy hivatásának eleget tudjon tenni?

Vagy talán túlzott, ha azt állítom, hogy alig tíz százaléka a jelenlegi fényképészeknek érdemli meg igazán e czímet? Mert bizony 90 százaléka inkább bármely más mesterséget űzhetne, csak azt nem. És miért van ez mind így? Mi mindent kellene itt felsorolnom, hogy ezt alaposan kifejtsem? Annyi bizonyos, hogy első sorban nem a segédjeinket lehet azért felelősségre vonni, viszont azonban tagadhatatlan, hogy az a tudvágy, a mely 15-20 évvel ezelőtt a fiatalságot serkentette, minél mélyebben és alaposabban a fényképészet titkaiba behatolni, most ugyszólván teljesen hiányzik, ez egyik főoka annak, hogy miért maradnak oly sokan örökkéig egy ponton és nem haladnak egy lépést sem előre. Én még jól emlékszem és örömmel gondolok vissza azon időre, mintegy 25 évvel ezelőtt, midőn Budapest fényképészsegédeinek jó nagy része, különösen télen, már alig várta az estét, hogy a mintarajziskolába siessen, a hol sokszor 10 óráig, szebbnél szebb rajzokat készített, minták vagy élő modellek után, ki-ki tehetsége és előre haladottsága szerint, de majdnem mindegyik tanult és szemlátomást haladt. Egyik a másikát e tekintetben igyekezett túlszárnyalni és nem elégedett meg csupán azzal, hanem majdnem minden szabad idejét felhasználta arra, hogy általános műveltséget szerezzen magának, felkereste a különböző könyvtárakat, a hol órahosszat ingyen olvashatott, ellátogatott a múzeumba és gyönyörködött a szépművészetekben, így élesítette, nemesítette elméjét minden tekintetben. De meg is érezték ennek hatását minden fényirdában, a hol ezen munkaerők működtek. … Azon fényképészek nagyobb része, kik a jelenlegi helyzetet uralják, még azon jó időkből valók, melyet az imént felsoroltam, … a jelenlegi fényképész-ifjúság, mely tulajdonkép hivatva legyen őket ebben elősegíteni; nem is sejti mily messze áll még attól, hogy ezen hivatásának igazán megfeleljen: meg kellene pedig felelnie annál inkább, mert csak úgy lehetnek méltó utódjai a jelen Corifeusainak és biztosan ezen kívánt czélt csak úgy fogják elérni, ha nemcsak belátják, mily sokat kell még ehhez tanulniok, hanem minden akaratuk és igyekezetük odairányul, hogy tanuljanak is.

Jegyzetek

Mai Manó: Felhívás

A Fény, 1906/6. sz. (a tanoncügyről, a szakiskoláról)

A Magyar Fotográfusok Országos Szövetsége feladata lészen oda hatni, miszerint ezentúl az egész országban kötelezőleg, csakis kellő előképzettséggel bíró, tisztességes családból való fiatal emberek lehessenek tanoncok. Az ilyen, minden tekintetben egészséges elemekből nemsokára hasznos munkatársak válnának, kik később a modern fényképészet önkéntes, de egyúttal öntudatos segítői lennének.

Ha ez sikerül, akkor nézetem szerint az első lépés megtörtént, hogy haszontalan, a szakmát lealacsonyító kontárokat ne neveljünk.

Meg kellene határozni, hogy egy-egy üzlet segédei száma után hány tanoncot tarthat. Ki kellene mondani, minimálisan hány felsőbb osztályról legyen az illetőnek bizonyítványa, kit fényképész tanoncnak felveszünk.

Nézetem szerint legalább négy reál vagy gimnázium szükséges ahhoz, hogy valaki később saját jó akaratából tovább művelődhessen, vagyis meg legyen benne az általános műveltség felfogásához szükséges alaptudás.

Csakis az ilyen fiatal embereknél erjed a művészi ambíció, vagyis törhet utat magának az esetleges vele született művészi érzék. Az ilyeneknél nagy missziót teljesíthetne egy jól szervezett szakiskola. Már ezen oknál fogva is a tanoncügy rendezése és a szakiskola létesítése szoros összefüggésben van.

Mai Manó: Magyar Fényképészek Országos Szövetsége (részlet)

A Fény. 1906. 1-3. sz.

Mult év november havának elején … közel 70 kartársunk jött össze. … Uher Ödön kollégánk… kifejtette és meggyőzően indokolta, hogy fölöttébb időszerű volna, ha a magyar fényképészek a kenyeret adó szakma fejlesztésére és egyben érdekeik minél hathatósabb előmozdítására egy hatalmas egésszé tömörülnének: egyesületet alakítanának. Az eszmét a jelenvoltak nagy lelkesedéssel karolták föl és az alakulási előmunkálatok, valamint az alapszabályok kidolgozása nyomán bizottságot küldtek ki, amely ebbeli megbízatásának rövidesen eleget téve, lehetővé tette, hogy ez év elején megtarthattuk az alakuló közgyűlést.

A magyar fotográfia történetében az alakuló közgyűlés dátuma mérföldjelző határkőnek tekinthető, mert ez a nap – hinni szeretném – a magyar fényképészetre egy új és reméljük, jobb korszak hajnalhasadását jelenti. És bevallhatjuk őszintén, hosszú évtizedek mulasztását kell, hogy jóvá tegyük, olyan évtizedekét, amelyek alatt külföldi kartársaink a szakma érdekében nagyon sokat fáradoztak, buzgólkodtak és ennek eredményekép szakunkat minden tekintetben magas színvonalra emelték, míg mi ugyanazon idő alatt tétlenül, ölbetett kezekkel hanyagoltuk el legéletbevágóbb érdekeinket. Sokszor éreztük ennek káros hatásait és sokszor megsínylettük azt. Pedig ezen évtizedek alatt gyakran történtek kisérletek arra nézve, hogy a magyar szakemberek is tegyenek együttesen azon szakma érdekében, amely számukra a mindennapi kenyeret biztosította.

… akadt a sok százra menő fényképész közül 2-3 lelkes és buzgó munkatárs, kik átérezték és folyton magyarázták is annak fontos hivatását a magyar fényképészekre és általában a szakmára nézve is. Lélekemelő szép cikkekben igyekeztek nemesítően a magyar fényképészekre hatni, az érdeklődést és tudásvágyat saját szakmájuk iránt fölébreszteni. Bizonyították sok száz oldalra terjedő fölhívások alakjában és érdekes fejtegetésekben, hogy mennyire üdvös és hasznos volna, ha a magyar fényképészek tömörülve egyesületet alakítanának.

… E pontnál őszinte nyíltsággal be kell vallanunk, hogy kevesen, vajmi kevesen vagyunk, akik kellő gyakorlati képzettségük mellett az ezzel kapcsolatos és szükséges theoretikus tudással is rendelkezünk. Ez pedig szakmánk szellemi fejlődésének alapfeltételét képezvén, szükséges lesz, hogy mindazok, akikben megvan a tudás és hajlam is, hogy célunk elérésében támogassanak, lelkes, kitartó és odaadó munkatársainkká váljanak. A főnehézség, mely a fényképészek egyesülésének és szaktudás dolgában való általános művelődésének eddigelé útjában állott, éppen az volt, hogy azoknak javarésze, kikben a fent jelzett tulajdonságok megvannak, részint kényelmi szempontból, részint más okból eddig minden munkától távol tartották magukat.

Első rendű kötelességünk, hogy – lerázva magunkról a tespedés béklyóit – munkához, komoly és kitartó munkához lássunk végre, azoknak az érdekében, akiknek erre a legnagyobb szükségük van, ha mindjárt hiányzik is belőlük a tudvágy. Ezt a hiányzó tudvágyat ott, ahol szükséges, fölébreszteni; módot és alkalmat nyujtani azoknak, akik tudásuk keretét szélesbíteni kivánják; előbbre vinni az egész szakmát minden tekintetben; folyton-folyvást emelni annak színvonalát, hogy ezzel a vele foglalkozók létalapját megszilárdítsuk; megvédeni egyesült erővel, az összetartásból eredő hatalmas erővel kenyeretadó szakmánk legvitálisabb érdekeit minden jogosulatlan és illetéktelen beavatkozás ellen; gyakori fölolvasások, előadások és gyakorlati bemutatások által a tudást erősbíteni, az általános művelődést előmozdítani; vándorgyűlésekkel egybekötött szakkiállítások rendezése által az ízlés fokozatos fejlődését előmozdítani; íme: a mi programmunk egy dióhéj keretébe összefoglalva!

De hogy mindezeket elérhessük, legnagyobb ellenségünknek: a közömbösségnek, a nembánomságnak vesznie kell!

Irtó hadjáratot kell ez ellen indítani valamennyiünknek, mert önzetlen, fáradtságot nem ismerő együttműködés szükségeltetik ahhoz, hogy programmunk meg is valósuljon minden ízében. Hogy erőnk és kitartásunk minél nagyobb legyen és vidéki kartársaink is élvezhessék törekvéseink gyümölcseit, az ő közreműködésüket sem nélkülözhetjük. Nekik velünk együttesen, vállvetve kell dolgozniok, mert a cél elérésének egyik garanciája éppen ebben rejlik. Közös érdekeinket csak egyesült erővel védhetjük meg.

Az ország minden fényképészéhez szól fölhívásom: Legyenek tagjai mind a „Magyar Fényképészek Országos Szövetségé”-nek! Legyenek tagjai mind, kivétel nélkül, amint úgyszólván kivétel nélkül tagja ma már minden fővárosi kartársunk. Közös érdek, közös cél vezérel bennünket: a magyar fényképészet művészi nivóra való emelése és ezáltal szakmánk erősödése.

Hiszem, hogy fölhívásomnak meglesz a kellő foganatja! Ne legyen a magyar fényképészek között egyetlenegy sem, kire azt lehessen mondani, hogy nem bírja törekvéseinket fölfogni. De ne legyen egyetlenegy sem olyan, aki azt higgye magáról, hogy nem képes ügyünket szolgálni. Akiben megvan a kellő jóakarat és törekvés, az kivétel nélkül mind meg fogja találni működési körét…

M a g y a r f é n y k é p é s z e k ! R a j t a t o k á l l m o s t h o g y a z e l v e t e t t m a g b ó l i z m o s, t e r e b é l y e s f a n ő j j ö n !
S a j á t k e z e t e k b e v a n l e t é v e m o s t s o r s o t o k ! S o r a k o z z a t o k!

„A Mai-féle fénykép ma már valóságos fogalom” – Mai Manó (1855–1917) élete és ritkán látott képei

"... a Mai és Társa cég magának elsőrangú nevet vívott ki, [ezt] mi sem bizonyítja jobban, mint e műterem állandó, nagy és igen előkelő törzsközönsége, mely napról-napra növekszik. A Mai-féle fénykép ma már valóságos fogalom.”

Következő

Homályból a fénybe. Frida Kahlo fotógyűjteménye a Mai Manó Házban

Annie Leibovitz elkészítette a spanyol királyi család portréját

Mit nézzünk decemberben? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

„Mindenki tud egy jó fotót készíteni” – Elárverezték Dorothy Bohm (1924–2023) gyűjteményét

Tom Kublin és a Balenciaga: Egy magyar fotográfus, aki alapjaiban határozta meg az haute couture divatház aranykorát