Roadside Stories – Amerika emberek nélkül

A kiállított fotográfiák egyik legizgalmasabb sajátossága, hogy az amerikai életérzést úgy mutatja be, hogy egyetlen ember sem szerepel a képeken. Mégis, ezek a fotók tele vannak jelenléttel, arról mesélnek, kik vagyunk – vagy kik voltunk. A képek világában ott vibrál Tarantino, Lynch és Jarmusch hangulata is. A Pálfi-gyűjtemény narratívája filmes esztétikával dolgozik: árnyékok, neonfények, elkapott pillanatok – mintha minden kép egy kihagyott jelenet lenne egy road movie-ból. Csak a szereplők hiányoznak. Az amerikai autó nem létezik mítosz nélkül – elég, ha eszünkbe jut az egyik legnagyobb, a Route 66, a „Main Street of America”. Chuck Berry dala óta mindannyian tudjuk: Get your kicks on Route 66. Lehet, hogy ma már Tesla suhanna mellettünk a sztrádán, de a Cadillac Eldorado a ’70-es évek Amerikájának túlzásait testesítette meg – mintha egy Las Vegas-i kaszinó gördült volna az autópályára. Elvis Presley egy egész flottát tartott belőle. Hunter S. Thompson Félelem és reszketés Las Vegasban című regényében (és az abból készült filmben) is megidézi ezt a dekadens álomvilágot. A csikorgó, füstölgő, zöld Ford Mustang GT 390 Fastback minden idők egyik legikonikusabb filmes autójává vált, Steve McQueen ‘68-as filmklasszikusából: a Bullitt az autós üldözések etalonja lett. Azóta is dübörögnek – ha máshol nem, a vásznon, a bakeliten, vagy a kiállítás képei között sétálva gondolatban.

Kevés olyan magyar gyűjtő van, aki olyan érzékenyen és tudatosan építette volna fel kollekcióját, mint Pálfi György. Az üzletemberként ismert, de a művészeti szcénában jóval karakteresebb arcát mutató Pálfi nem egyszerűen műtárgyakat gyűjt, hanem diskurzust épít – képről képre, kiállításról kiállításra. William Eggleston, Stephen Shore, Joel Meyerowitz, Robert Frank – mindannyian ikonikus alakjai a kortárs és a klasszikus amerikai fotográfiának, és a gyűjteményben való jelenlétük önmagában is művészeti hitelességet biztosít. Ezek a fotográfusok nemcsak megörökítik, de újra is értelmezik az amerikai tájat, városokat, és az autók által köréjük szövődő mitológiát. A kiállított, évek alatt tudatosan felépített gyűjtemény egyik legérdekesebb darabja Robert Frank kaliforniai Letakart autó című fotója Long Beachen.

Pálfi György koncepcióját jól tükrözi a kiállítás egésze, de különösen emblematikus Stephen Shore egyik fotója, amely korábban lemezborítóként is megjelent. Ez volt az egyik első mű, ami bekerült a gyűjteménybe. A képen luxusautókat kínálnak eladásra egy elhagyatott, gazos pusztaságban – a fényűző járművek és az elhanyagolt környezet éles kontrasztja rendkívül erőteljes képi hatást eredményez. Ez a fajta ellentét különösen foglalkoztatta a gyűjtőt, és jól példázza azt a vizuális és társadalmi feszültséget, amit a kiállítás számos darabja is felvet. Mitch Epstein munkája, amely a '70-es évek New Yorkjában készült – egy olyan időszakban, amikor a város nem éppen a biztonságáról volt híres. A képen egy drága Cadillac áll egy hajléktalan férfi mellett a belvárosban – ismét egy erőteljes társadalmi kontraszt. Ez a fajta ellentét más alkotók munkáiban is visszaköszön. Például Agnes Denes, akinek jelenleg a Műcsarnokban látható kiállítása, a közelben vetett be egy nagyobb városi területet búzával – egyfajta ökológiai és városkritikai projektként. Az ikertornyok is visszatérő motívumok a kiállításon. Joe Maloney két fotója is szerepel, amelyek között körülbelül tíz év telt el. Jól látszik rajtuk, hogy a '70-es évek New Yorkja egészen más volt, mint amilyen most a képzeletünkben él. A kiállítás és a gyűjtemény záródarabja nem egy hagyományos fénykép, hanem egy digitálisan előállított kép. A visszapillantó tükör motívuma visszatérő elem a kiállításon, de itt – ebben a nem-fotóban – különös súlya van. Ez a 2023-as alkotás egyfajta reflexióként is értelmezhető: visszatekintés a fotográfia több mint 140 éves múltjára egy olyan korszakban, ahol a valóság és a mesterségesen előállított képek határai egyre inkább elmosódnak, felvetődik a kérdés: mit látunk, amikor egy képet nézünk? Hihetünk-e még a szemünknek?