Komolytalan komolyság – Eleanor Macnair gyurmaikonjai a Mai Manó Házban

Eleanor Macnair brit művész gyurmafotográfiái láttán eszünkbe jut, hogy a gyurma nem csak a gyerekszoba sarkaiban lapuló, kiszáradt pacákat jelentheti, amiket csak akkor találunk meg, amikor már végérvényesen a szőnyeg részei lettek. Macnair híres fotókat alakít át színes gyurmamásolatokká. Van abban valami végtelenül emberi, amikor Cindy Sherman vagy Man Ray ikonikus képei új életre kelnek egy olyan anyagban, amit az óvodában még vacsorának néztünk. Ez a fajta komolytalan komolyság az, amitől Macnair munkái ennyire szerethetők: egyszerre irónia és rajongás, és mesterien egyensúlyoz a karikatúra és kortárs képzőművészet kényes határán, bizonyítva, hogy a kreativitásnak tényleg nincsenek határai.

A Mai Manó Ház második emeletén ismét világhírű fotográfusok munkái láthatók, viszont egy csavarral, gyurmából készültek. Eleanor Macnair különleges módon ötvözi a fotográfiát és a gyermeki játékosságot, híres fényképeket alkot újra Play-Doh gyurmából. Projektje, a Photographs Rendered in Play-Doh, 2013-ban indult egy brightoni fotográfiai témájú kocsmakvíz alkalmával, ahol a résztvevőknek híres fotókat kellett újraalkotniuk gyurmából. Ez inspirálta Macnairt, hogy saját otthonában folytassa a kísérletezést, amely idővel nemzetközi figyelmet keltett. Két világhírű magyar alkotó inspirálta fotográfiát is láthatunk kiállításán. Az egyik André Kertész, a másik pedig Tót Endre. Tulajdonképpen Macnair az egyik legpatinásabb intézményben, a londoni Royal Academy-n megrendezett Szemtanúk – Magyar fotográfia a XX. században: Brassai, Capa, Kertész, Moholy-Nagy, Munkácsi című tárlaton ismerte meg André Kertész munkáit.

Eleanor fotómúzeumban, galériákban dolgozott Londonban. Itt tapasztalta meg, hogy a művészeti szcéna és a kommunikáció a műtárgyakról egyre jobban eltávolodik a nézőktől. Szeretné olyan perspektívába helyezni a világhírű fotográfiákat, melyek játékosan, könnyen befogadhatók. Érdekesség, amit még megfigyelt a kiállítótermekben – nagyon sokszor az emberek a telefonjukon csak végiglapozzák a képeket, nem figyelik meg azokat közelebbről, nem kíváncsiak, vagy nem merülnek el a kontextusokban.

Eleanornak nagy gyűjteménye van, ahogy ő maga mesélte, néha úgy működik, mint egy szarka - meglát egy képet, múzeumban, vagy online, azonnal elmenti egy mappába. „Ugyanannyi időt töltök új képek keresésével, mint magával a gyurmamodell készítésével. Az interneten kutatok utánuk, mielőtt rikító színekben visszakerülnének a netre. Gyakran böngészek online múzeumi gyűjteményeket, hogy ismert fotográfusok kevésbé ismert képeit találjam meg, vagy kortárs alkotókat kutatok fel – ezekbe szintén gyakran az interneten botlok bele. Szeretek időben és témák között ide-oda ugrálni a választásaimban – új műveket felfedezni és megosztani őket, ahogy haladok előre.”

Ami kezdetben csak egy szórakoztató időtöltésnek indult, mára nemzetközi elismerést vívott ki a brit művésznek – elég, ha csak a MacDonald/Strand kiadványodra vagy a Los Angeles-i kiállítására gondolunk. Amikor először kezdte a projektet, csak egy egyszerű kamerája volt még, ezért is szerepelnek a könyvében az első képek nagyon kis méretben. Ahogy egyre sikeresebbé vált, kölcsönkért egy DSLR kamerát, igaz, azóta egy modernebbre váltott, amellyel sokkal nagyobb méretben tudta reprodukálni a fotográfiákat. A nyomatokon, mivel nagyobbak, mint az eredeti modellek, a tökéletlenségek is jobban látszanak, de így őrzik a kézzel készült jellegüket.

„Egy Robert Frank fotó 1955-ből nagyon fontos volt számomra – mindenki a saját ablakán bámul kifelé, elöl komor arcú fehér és hátulra szorított afroamerikai utasok látványa hűen tükrözi az 1950-es évek Amerikájának szegregált mindennapjait. Ezzel a fotóval például nem volt egyszerű dolgom, mert hat részből áll.”

Amúgy a tömegközlekedés, mint téma, több más helyen is megjelenik a munkáiban. Nagyon kényes a technika, amivel dolgozik, hiszen a gyurma annyira képlékeny, hogy a legkisebb hőingadozásra reagál, még az ujjlenyomat is meglátszik rajta. Előfordult, hogy Eleanor éppen szemet formázott, de sajnos benyomódott, és tönkrement az egész figura. „Ami segít, hogy nagyon rossz a vérkeringésem, mindig hidegek a kezeim, ahogyan a sushi séfeknek szokták mondani, hogy jól jön nekik ez az adottság, ha hideg a kezük, nálam is ez van, mert nem olvad meg a kezem alatt a gyurma.”

Minden alkotás elkészítése több órát vesz igénybe, ezalatt alaposan tanulmányozza az eredeti képet, majd a gyurmából megformázza annak leegyszerűsített változatát. A kész művet lefotózza, majd a gyurmát visszateszi a dobozba, így az alkotás csak digitális formában marad fenn. Macnair munkái számos galériában szerepeltek, többek között a londoni Atlas Gallery-ben, a németországi Kleinschmidt Fine Photographsban és a Los Angeles-i Kopeikin Gallery-ben. Emellett megbízásokat teljesített olyan neves kiadványok számára, mint a CULTURED, a Cosmopolitan UK és a Vogue Bambini. 2024 márciusában jelent meg Whilst The World Sleeps című könyve, amely 2015 és 2023 között készült alkotásait gyűjti össze. A könyv célja, hogy alternatív fotótörténetet mutasson be Play-Doh újraalkotásokon keresztül. Macnair aktívan jelen van a közösségi médiában is, különösen az Instagramon, ahol rendszeresen megosztja legújabb alkotásait. Ezen platformokon keresztül széles közönséget ér el, és lehetőséget teremt arra, hogy a nézők újra felfedezzék a fotográfia klasszikusait és kevésbé ismert darabjait.