Mit nézzünk októberben? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Hogyan formálják a fényképek a múltról alkotott elképzelésünket? Mi számít hitelesnek a digitalizmus korában? Hogyan születhet identitás egyszerre igazságból és fikcióból, hiányból és képzeletből? Ezekre a kérdésekre reflektál Sander Coers holland fotográfus POST című munkája, amely finom esztétikával és nosztalgikus hangulatidézéssel mesél az emlékezet felépítéséről, formálódásáról, és újraalkotásáról. Coers gyerekkorában órákon át a böngészte – elmerülve a részletekben – nagyszülei fényképalbumait, amelyekben nagyapja öröksége és indonéz gyökerei sejlettek fel. Vágyott arra, hogy a fotókon keresztül közelebb kerüljön nagyapja múltjához, de az ezt övező csend megnehezítette a történet egészének megértését. Ennek a hiánynak az áthidalására a Midjorurney mesterséges intelligencia alapú képgeneráló szoftver segítségével bővítette a családtörténetét. Az AI algoritmust úgy tanította be, hogy a nagyszülei 1940-es évektől az 1990-es évekig terjedő albumai alapján generáljon új képeket. A színvilág, a tájak és a ruhák idézik az archív fotókat, azonban minden teljesen fiktív.

A Magyar Fotográfiai Múzeum kiállításának a témája az absztrakt fotográfia, amely a fotóművészet egyik legizgalmasabb és legösszetettebb területe. E műfaj lényege nem csupán abban áll, hogy eltávolodik a látható világ közvetlen ábrázolásától, hanem abban is, hogy újfajta látásmódokat és értelmezési lehetőségeket kínál. Ezúttal Gál Teodóra, Schór Ádám, Simon Gellért és Szabó Liza munkáin keresztül nyerhetünk bepillantást az absztrakt fotók izgalmas világába. Ez a kiállítás olyan alkotásokat mutat be, amelyek több megközelítés mentén térképezik fel az absztrakt fotográfia kortárs lehetőségeit. A klasszikusan komponált képek formai tudatossága és vizuális ritmusa még a hagyományos fotográfia nyelvén szólal meg, de már túlmutat a dokumentálás funkcióján: az absztrakció itt esztétikai és érzéki tapasztalatként jelenik meg. A test és a környezet formai elvonatkoztatása a néző felismerési vágyát kérdőjelezi meg – ezekben a képekben a valóság még jelen van, de már csak utalás szinten, fragmentumként. Végül a digitális eszközökkel létrehozott vagy manipulált fotók teljesen felszámolják a mimetikus viszonyt a világgal: a kép nem leképez, hanem generál, nem mutat, hanem épít.

Koncz Csaba képzőművész, zenész az örök kívülálló szerepét érezte leginkább magáénak, mind a művészet különböző ágaiban való jelenléte, mind a társadalmi státusza ennek megfelelő volt. Ez az „outsider” lét azonban nem jelentette azt, hogy ne lett volna hatással és ne formálta volna intenzíven azt a területet, amivel éppen foglalkozott. Az a rövid periódus, 1962 és 1967 között, amikor a fotográfiának szentelte figyelmét, kitörölhetetlenül fontos időszaka volt a magyar neoavantgárd fotó történetének. Az ekkor létrejött kísérletező, absztrakt, jelszerű fotói egy olyan polémiába és diskurzusba kapcsolódtak be, mely a kiállítótereken és az underground asztaltársaságokon túl, a fotográfiai szaksajtón át, a kor feszes kultúrpolitikájának ingerküszöbét is elérte.

2012-ben készült Memories from Space című sorozatom, amelyben a polaroid image transfer technika alkalmazásával olyan képi világot alakítottam ki, ami égitestek sejtelmes vizuális lenyomatát idézi. A felvételek kiindulópontját hétköznapi tárgyak és látványok adták, azonban a hordozóról történő képátviteli folyamat során az eredeti ábrázolás monokróm színhasználatra és leegyszerűsített formákra redukálódott. Ez a transzformáció eredményezte a sorozat sajátos, misztikus atmoszféráját, és nyitotta meg a világűr és a kozmikus ismeretlen asszociációs terét. Kutatásom központi kérdése azóta is az univerzum alternatív vizuális reprezentációja, amely több későbbi munkámban is hangsúlyosan jelenik meg (Space, 2017–2020; Passing Time, 2022). A most bemutatott legfrissebb luminogram-kísérletek a fénylenyomatok fokozatos átalakulásán, illetve esetleges eltűnésén keresztül az emlékezés és a felejtés problematikájára reflektálnak. Munkámban az emlékezés fizikai hordozhatóságát és szellemi kiterjedését kutatom: mi az, ami fennmarad, és lehetséges-e olyan kollektív vagy kozmikus memória, amely a földi élet előtti állapotokat idézi fel? (Deim Balázs)

A Szent István Király Múzeum kiállításán a műveiben a festészet és fotográfia határán alkotó MINΨÓ SZERT Károly az elmúlt öt évtizedben készült fotóit, fotóciklusait és legújabb munkáit mutatja be. A tárlaton a Magyar Nemzeti Galéria, a Magyar Fotográfiai Múzeum és az Equibrilyum gyűjteményeiben, valamint magángyűjteményekben őrzött, ritkán látható művek is megtekinthetők. A FoToNoIrE jelenségek nem lineáris dinamikája című tárlat arról szól, hogyan alakul, formálódik egy életmű évtizedek alatt, milyen motivációk indítják be az alkotói fantáziát az ifjúkori spontán kattintgatások, majd a nyolcvanas évek magyar szürkezónáit érzékelő (a szerző kifejezésével) „lomozásoktól”, az elmélyült műhelymunka során kifundált nagyméretű fotográfiai táblaképekig, vagy a handmade plexifotó újraértelmezett valóságáig.

A World Press Photo kiállítás a világ legjobb és legfontosabb sajtófotóit és dokumentarista fényképeit mutatja be, amelyeket egy független zsűri választott ki. A World Press Photo kiállítás arra ösztönzi a nézőket, hogy lépjenek ki a hírciklusból, és kritikusan gondolkodjanak világunk fontos témáiról. Az idei pályázazra 3 778 fotográfus 141 országból összesen 59.320 fotót küldött be. A díjazott 42 fotográfus 31 országot képvisel, melyek az alábbiak: Banglades, Fehéroroszország, Brazília, Kolumbia, Kongói Demokratikus Köztársaság, El Salvador, Franciaország, Németország, Haiti, Irán, Irán/Kanada, Olaszország, Mianmar, Hollandia, Nigéria, Palesztina, Peru/Mexikó, Fülöp-szigetek, Portugália, Oroszország/Németország, Dél-Korea, Spanyolország, Szudán, Thaiföld, Törökország, Egyesült Királyság, Amerikai Egyesült Államok és Venezuela.