Mit nézzünk augusztusban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Robert Capa 1948-ban már harmincöt éves, amerikai állampolgár, a Szabadság-rend kitüntetettje, az Orosz naplót jegyző John Steinbeck úti- és szerzőtársa; egy eleven nemzetközi szakmai és bajtársi hálózat része. A Magnum néven alapított független fotóügynökség társalapítója. A New York Herald Tribune fórumán felszólal a vasfüggöny, a hidegháború, az uszítás és az ellenségeskedés ellen. 1948 őszi hazaérkezése tizenhét évvel korábbi távozása óta korántsem az első, de 1931 óta a leghosszabban időzik itthon s aztán nem tér vissza többé. A következő évben kiállításon szerepelt pár itt készült fotója és néhány külföldi lapban is megjelent, de az ekkoriban másokkal közösen kiadott munkáihoz hasonló, könyv terjedelmű „magyar riport” sosem. A hozzáférhető képek és a most először látható kontaktfelvételek segítségével azt vesszük sorra, milyen témák érdekelték, miből akart dolgozni az ekkor már világhírű fotóriporter.

A kiállítás a Rákosi- és a korai Kádár-korszak börtönvilágát, valamint a kommunista diktatúra meghatározó helyszíneit és működésmódját idézi meg. A kiállított fotográfiák, az installáció, a dokumentumfilmek és a fogvatartás tárgyi emlékei rámutatnak és reflektálnak az egykori internálótáborokra, börtönökre, kihallgatóhelyiségekre és a pereket kiszolgáló terekre, amelyekhez személyes sorsok, emberi tragédiák és túléléstörténetek kapcsolódnak. A kiállítás középpontjában az 1945 és 1963 közötti időszak áll: a kommunista diktatúra kiépülésétől az úgynevezett „nagy” amnesztiáig tartó korszak, amelynek feldolgozásával, történeti hűségű bemutatásával és kortárs megközelítésű reflexiójával az alkotók arra keresik a választ, miként lehetett túlélni az embertelen meghurcoltatást és bezártságot úgy, hogy közben az ember megőrizze méltóságát.

Az ötévente megrendezésre kerülő Fotóművészeti Nemzeti Szalonnak nem a krónikaírás a feladata: vállaltan személyes válogatás az utóbbi évek fotóműveiből. Régebben a művészeti szakmák törekedtek a történések lejegyzésére évkönyvek, almanachok kiadásával, ma már úgy gondoljuk „úgyis minden fent van a neten”. Ám a világháló nem pótolja az áttekintést, az összefüggések megmutatását, az értékek kiemelését. A művészi önkifejezés útjain sokan járnak-kelnek, különböző irányokba, eltérő sebességgel, intenzitással, más-más céllal. Mindegyikük útjának van létjogosultsága, tulajdonképpen valamennyi érdemes lehet a megmutatásra. Ennyi hely persze nincs a világ egyetlen kiállítóhelyén sem. Dönteni kellett tehát, merre induljunk az idei fotószalon szervezésének megkezdésekor. A kiválasztott, százötvennél több fotográfus különféle utakon közelíti bevallott vagy burkolt célját, ami nem más, mint koherens életművet építeni folyton változó, alakuló világunkban. Ezek az utak sokféleképpen definiálhatók, átnevezhetők, mint az igazi utak is, de véleményünk szerint nagyrészt lefedik a kortárs magyar fotográfia térképét.

A Yad Vashem Intézet által összeállított tárlat a vizuális reprezentáció és a történeti narratíva összefonódásán keresztül teszi hozzáférhetővé a Soá tragédiáját. A kiállítás két, egymást szervesen kiegészítő egysége a 20. század ezen példátlan népirtását nem csupán tények halmazaként, hanem a társadalmi és egyéni percepció változásainak folyamataként tárja fel. A tárlat első pillére, a „Soá: Hogyan volt ez emberileg lehetséges?” című szekció, szisztematikus történeti ívet vázol fel az 1933 és 1945 közötti időszakról, míg a kiállítás reflexív ellenpontját az „Az emlékezet villanásai: Fotográfia és percepció a holokauszt alatt” című egység alkotja. A tárlat eszmei konklúzióját Primo Levi szavai foglalják össze: „Megtörtént, tehát megtörténhet újra: ez a veleje annak, amit mondani akarunk.” Ez az összefogott kiállítási struktúra arra figyelmeztet, hogy a múlt képi és szöveges emlékezete a jelen és a jövő nemzedékei számára egyaránt megkerülhetetlen etikai és társadalmi felelősséget hordoz.

Kálmán Kata Leányfalun készített fényképei először kerülnek szélesebb közönség elé. A kiállított fotók eddig ismeretlen vagy a kevés ismerttől eltérő beállítású, nem publikált felvételek. A tárlat kurátora, MEDVE Mihály magángyűjteményéből válogatott. Kálmán Kata (1909-1978) a két világháború közötti szociofotográfia, a portré-fotózás műfaja egyik legjelentősebb képviselője Magyarországon és a nagyvilágban. Az 1930-as évek legelején kezdett fényképezni férje, Hevesy Iván művészettörténész, filmesztéta, fotóteoretikus, fotográfus ösztönzésére és technikai-esztétikai útmutatásai mentén. Kamerájával bejárta az országot: zselléreket, napszámosokat, cigányokat, városi nincsteleneket és munkásokat fotografált – az új tárgyiasság esztétikai elveinek szellemében. 1936 őszén kereste fel Kálmán Kata Móricz Zsigmondot, arra kérve, írjon előszót készülő portréfotó-könyvéhez. A Tiborc album 1937 karácsonyán jelent meg Móricz bevezetőjével, igen jelentős visszhangot keltve és elismerést aratva. Móricz Zsigmond és Kálmán Kata között az író 1942-ben bekövetkezett haláláig szoros, kölcsönös tiszteletben és őszinte odafordulásban mélyen megélt barátság szövődött. Kálmán Kata több alkalommal fotózott Leányfalun Móricz Zsigmondnál: kamerája az írót, leányait, unokáit, unokahúgait, a Móricz-házat, a kertet és a kerti munkákat – az ott dolgozó parasztasszonyokkal és férfiakkal – olykor Móricz vendégeit örökítette meg.

Francesca Todde poétikus és misztikus fotósorozata Goliarda Sapienza szicíliai származású írónő regényei, versei, novellái, levelei és személyes feljegyzései nyomán született. Az IUZZA az írónő gyermekkori beceneve. A sorozat egy képzeletbeli találkozás története, amely az életmű és az életrajz közötti rejtett, töredezett összefüggéseket kutatja. Goliarda Sapienza (1924–1996) a 20. századi olasz irodalom egyik legkülönösebb, legszabadabb és legnehezebben besorolható alakja. Cataniában született egy progresszív, antifasiszta, politikailag elkötelezett családban, ahol a függetlenség és a szabadság eszméje már gyermekkorától meghatározta gondolkodását. Színésznőként kezdte pályáját, majd az írás vált legfontosabb önkifejezési formájává. Életében azonban nem ismerték el munkásságát, írásai kiadatlanok maradtak. Művei a női autonómia, a vágy és az identitás kérdéseit járják körül, saját életének tapasztalatait rendkívüli nyíltsággal beleépítve az alkotásokba. Fő műve, a L’arte della gioia (Az öröm művészete), egy „coming of age” könyv, a társadalmi konvenciókkal való szembeszegülés radikális alkotása, amely az írónő halála után két évtizeddel aratott világsikert és mára az európai irodalom egyik kultikus regénye.

TOBE Gallery ötödik alkalommal szervezi meg közös kiállítását a MOME Fotográfia szakkal, mely az előző együttműködések folytatásaként az E-VITAMIN nevet kapta. A közös tárlat során a hallgatók az egyetem falain kívül szerezhetnek szakmai tapasztalatokat a kereskedelmi galériák világában, a nagyközönség számára pedig lehetőség nyílik felfedezni és megismerni már most a fiatal tehetségeket. A kiállítás grafikai arculatát Szecsődi Zsófia (MOME tervezőgrafika MA1) tervezte.