Hiroshi Sugimoto: A hosszú idő perspektívája – interjúszemle
26 • 10 • 03 Szabó Benedek Olvasási idő: 3 perc
Az Aperture 2026-os őszi számának vendégszerkesztőjének napjaink egyik legismertebb japán fotográfusát, Hiroshi Sugimotót kérték fel. A művész egy olyan tematikus lapszámot készített, amely a „Stop Time” hívószó köré épül, és az idő megállításának témáját vizsgálja. A különleges kiadvány kapcsán készült interjúban Michael Famighetti beszélgetett Sugimotóval arról, hogy saját életművén keresztül hogyan gondolkodik a látás, az emlékezet, illetve a technikai esetlegességek természetéről. Az interjú először a művész által szerkesztett Aperture No. 264, Stop Time című lapszámában jelent meg, később pedig az Aperture online felületén is közzétették.
Az 1948-ban született Hiroshi Sugimoto munkásságának egyik látszólag feloldhatatlan paradoxona, hogy miközben évtizedeken át ugyanazokat a témákat fényképezi, a változó és haladó idő természetét kutatja. Emellett még érdekesebb – ahogy a művész maga fogalmazott az interjúban –, hogy éppen az adott számára művészi szabadságot, hogy nem kapott hagyományos művészettörténeti képzést, és így alakíthatott ki egy olyan alkotói praxist, amelyben először egy adott tárgynak a puszta látványa kap figyelmet, és csak ezután kerülhet elő a története. Munkamódszere abban áll, hogy beszerez egy számára érdekes tárgyat, majd tanulmánykötetek tucatjai segítségével megismeri a hátterét és feltételezhető történetét. Mára kiterjedt gyűjteményt állított össze, amely jól mutatja azt a gondolkodásmódot, amelyben a tárgy egyszerre történelmi dokumentum, esztétikai objektum és az idő lenyomata.
0103
Fotó: Hiroshi Sugimoto and studio views, New York, April 2026. Photographs by Daniel Shea for Aperture
Az interjúban Sugimoto elmondta, művészetének egyik legfontosabb sajátossága a hosszú időtartam és a sorozatokban való gondolkodás. Jól példázza ezt Diorama-sorozata, amelyen 1975-ben kezdett dolgozni, és amelyet több mint ötven év elteltével is ugyanazzal a technikával bővít. Célja nem a technika alakítása vagy fejlesztése, hanem az eredeti minőség folyamatos fenntartása. A sorozatosság számára nem puszta ismétlést jelent, hanem a képeken megjelenő elemek jelentéssel való felruházását.
,,Az ismétlődő témáknál – mint amilyen határozottan a Seascapes is – egyetlen tengeri tájképnek sincs semmilyen fogalmi jelentése. A víz és a levegő a világ két alapvető eleme. Ez a téma, nem a tengeri tájak látványa.”
A tájképek kapcsán elhangzott, hogy a művész természethez fűződő viszonya egyre inkább az eltűnés tapasztalatává válik. A világ különböző pontjain fényképezte a tengereket, hogy megtaláljon egy ősi, eredeti állapotot. Sugimoto gondolkodásában a fotográfia és a tudomány is szorosan összekapcsolódik. A Man Ray által fényképezett matematikai modellek újraalkotása, a Newton-féle színkísérletek nyomán készült Opticks sorozat, illetve a 400 000 voltos elektromos kisülésekkel létrehozott Lightning Fields című munka mind a kísérletezés és az irányítás egyensúlyára épül.
A művész számára maga a fotográfia gyakran véletlenszerű művelet, miközben munkáit rendkívüli precizitás jellemzi. Sugimoto minden kiállításához maga tervezte a bemutatás környezetét. Építészeti szemlélete az Enoura Observatoryban teljesedhetett ki, ahol színház, teaház, kertek és különböző terek közösen alkotnak egységes művet.
Az interjúban Sugimoto a világ új jelenségeiről is beszélt. Elmondta, hogy a digitalizáció és a mesterséges intelligencia korában a művészet különösen törékennyé válik, ami most mégis kevesebb figyelmet kap.
,,Mindent meg lehet csinálni mesterséges intelligenciával, és valószínűleg a művészek jelentik az első emberek utolsó maradványát. [...] Ha egy nagy digitális bomba becsapódna, és elveszítenénk az elektromosságot, vissza kellene térnünk a régi, sötétkamrán alapuló technikákhoz.”
Sugimoto képeiből ebben a korábbi cikkünkben mutattunk be egy válogatást.
