Az 1970-es évek egyik legvitatottabb fotósorozata most Londonban látható
26 • 11 • 03 Baki László Olvasási idő: 4 perc
Susan Meiselas korszakalkotó, az 1970-es évek vándorcirkuszi sztriptíztáncosnőit bemutató Carnival Strippers című sorozatából nyílt kiállítás a londoni Huxley-Parlour Galleryben. A 2026. november 21-ig látogatható tárlat huszonnégy nagyítást vonultat fel és az Egyesült Királyságban most első alkalommal mutatja be a sorozat részeit képező – de ritkán látott – színes felvételeket.
David Campany és Susan Meiselas 2004-es interjújában a Carnival Strippers című projekt kapcsán a fotográfus a dokumentarista ábrázolás, a nők megszólaltatása és a fotókönyv formájának kérdéseiről beszél. Az 1972 és 1975 között készült sorozat az Egyesült Államok vándorcirkuszainak sztriptíztáncosnőit mutatja be. A sorozat keletkezéséről Meiselas így írt:
„1972 és 1975 között a nyarakat azzal töltöttem, hogy Új-Anglia, Pennsylvania és Dél-Karolina kisvárosi cirkuszaiban sztriptíztáncosnőket fényképeztem és interjúvoltam. Ahogy városról városra követtem a lányok fellépéseit, a táncosnők nyilvános előadásait és magánéletét egyaránt megörökítettem. Hangfelvételeket is készítettem a táncosnőkkel, a barátaikkal, a műsorok vezetőivel és a fizető nézőkkel folytatott beszélgetésekről.”
Meiselas nem előre meghatározott koncepcióval kezdett dolgozni: „Nem egy kész elképzeléssel indulok neki a munkának; a koncepció a folyamat során alakul ki, és egy bizonyos ponton magától értetődővé válik.” Meiselas 24 éves volt, amikor elkezdte a Carnival Strippers sorozatát. „Fiatal nő voltam, aki megpróbálta kitalálni, hogy mi folyik itt – mesélte Meiselas egy interjúban. – Ekkor indult a feminista mozgalom, és attól a pillanattól kezdve, amikor láttam ezeket a cirkuszokat, nekem úgy tűnt, hogy ez mindent képvisel, amire gondolok; vajon ezek a nők a vágyakozás tárgyainak tekintik magukat? Figyeltem ezeket a nőket, láttam, hogyan használják a testüket. Ez egy nagyon intenzív élmény volt.” Már a kezdetektől fontosnak tartotta, hogy a fényképek mellett a szereplők saját hangja is megjelenjen, ezért hangfelvételeket és interjúkat készített velük. „A Carnival Strippers című korai munkám egyik célja az volt, hogy a nők hangját is bevonjam az ábrázolás egészébe” – mondta, hangsúlyozva, hogy a nők megszólaltatása a projekt szerves része volt. Úgy vélte, ha egy számára idegen világba lép be, az ott élőknek teret kell adnia a saját történetük alakításában: „Úgy éreztem, ha valaki más világába lépek be, teret kell adnom az ott élőknek a részvételre és az együttműködésre, még akkor is, ha végül nem válnak a munka társszerzőivé.”
A Carnival Strippers 1976-ban jelent meg könyvként, amelyben a fényképek szövegekkel és szerkesztett interjúrészletekkel kapcsolódtak össze. A könyv megjelenése után több kritikus és a közönség egy része is azzal vádolta Meiselast, hogy a női test árucikké tételét dokumentálja és voyeurisztikus módon használja ki a kiszolgáltatott helyzetben lévő táncosnőket. Meiselas pontosan azért tudta kivédeni a voyeurizmus vádját, mert a fotók mellé hangfelvételeket készített: a kiállításokon és a könyvben a táncosnők és a nézők saját hangjukon szólalnak meg, így a sorozat nem egyoldalú voyeurizmus, hanem egy komplex, szociológiai mélységű dialógus lett. Meiselas a könyv későbbi újrakiadása után a sorozat történelmi és társadalmi kontextusát is hangsúlyozta, különösen az 1970-es évek feminizmusának vitáit arról, hogyan lehet a sztriptíztáncosnőket saját tapasztalataik hordozóiként bemutatni. Mint mondta, „vissza kellett gondolnom az akkori kontextusra: a feminizmusnak az ezekről a nőkről folytatott vitáira, valamint arra a gondolatra, hogy belülről, maguknak a nőknek hangot adva mutassuk be őket”. A fotográfus az új kiadás előkészítésekor megpróbálta felkutatni a képeken szereplő nőket, hogy megtudja, hogyan alakult az életük a fotózás óta, ám néhányukat már csak akkor találta meg, amikor a könyv már nyomdában volt. Az új kiadásban az eredeti hangfelvételek is helyet kaptak, így a fényképek, a szövegek és a szereplők hangja együtt idézik fel a sorozat világát. Meiselas szerint a könyv ma már „a fényképeket, a szöveget és a hangot” egyesíti, lehetőséget adva arra, hogy a néző ne csupán a képeket lássa, hanem a mögöttük álló emberek történeteihez is közelebb kerüljön.
Meiselas munkásságát számos rangos elismeréssel díjazták: elnyerte többek között a MacArthur-ösztöndíjat (1992), a Guggenheim-ösztöndíjat (2015), a Deutsche Börse Photography Foundation Prize-t (2019), valamint 2025-ben a Sony Outstanding Contribution to Photography díját. Fényképei a világ legjelentősebb közgyűjteményeiben szerepelnek, többek között a New York-i Museum of Modern Art (MoMA) és a Whitney Museum, a San Franciscó-i Museum of Modern Art, valamint a londoni Victoria & Albert Museum kollekciójában.
Susan Meiselas: Carnival Strippers
Huxley-Parlour Gallery – London
2026. október 23. – november 21.
Susan Meiselas 2026. november 3-án a Capa Központ vendége lesz, ahol beszélgetésen és dedikálással egybekötött könyvbemutatón vehetnek részt az érdeklődők.