Sajnos egy ilyen kiállítás nem tudja méltósággal ünnepelni az ügynökség múltját és kulturális szerepét, mivel egy tőle teljes mértékben idegen, ügyetlen, sőt groteszk és alapvetően értelmetlen formában mutatja be azt. Mi köze az online térnek a Magnum-örökséghez? Mivel lát/tapasztal így többet a látogató, mint egy standard tárlaton?
Ella fotográfiái általában vagy az eseményekre figyelnek, megörökítenek egy arcot, csoportot, vagy az alkalomra, vagy ellágyulnak egy játszadozó gyermek mozdulatait követve. A képek nem a stílusegység jegyében sorolódnak: a fotós néha figyelmet fordít a formák, tónusok finom elrendezésének, máskor meg csak a kép funkciója számít.
A 2015 és 2020 között Johannesburgban készült alkotásokban Ballen egy félig ember, félig patkány szereplő bőrébe bújva „dokumentálja” teremtményének bezárt hétköznapjait, aki a többségi társadalomtól elszigetelten él, mégis igyekszik annak szerepeit betölteni, feladatait elvégezni, a féllénysége adta lehetőségek között – több-kevesebb sikerrel – megfelelni valamiféle külső (vagy belső?) elvárásoknak.
A kötet egészen a kezdetektől tárja fel a fotográfus kritikusi magatartásának, társadalmi érzékenységének és politikai tudatosságának forrásait. Az album lapjain helyet kapnak emellett az alkotó legutolsó felvételei is, amelyek, Goldblatthoz híven, közelről követik nyomon szülőhazája, Dél-Afrika belső változásait.
De miért lett ennyire meghatározó és kiemelt az ikreket ábrázoló kép? Ballen egyedi és jellegzetes formanyelve és művészi eszköztára az, ami ebben kapaszkodót nyújthat. A fotográfus több megszólalásában, munkáiról készült videóiban is felhívja a figyelmet arra, hogy ő fényképeket készít, ezzel azt képviselve, hogy a fotók önmagukban, a mögöttük eltűnő történelmi háttér és tudás nélkül is meg kell, hogy állják a helyüket.
August Sander tárgyilagos stílusa és rendületlen igazságkeresése, amelyeknek révén radikálisan szakított a korábbi korszak klasszikus portréeszményével, döntő hatást gyakorolt a fotográfia történetének további fejlődésére.
Pacifico Silano Paris Photo/Aperture First Book Prize jelölt I Wish I Never Saw the Sunshine című munkája egy olyan generációs traumát dolgoz fel, amely átível a meleg és queer identitások, a maszkulinitás mai jelentése és lehetőségei, a személyes emlékezet és az emlékezetpolitika, valamint a transzgenerációs gyász kérdésein egy meglepő és sokrétű felosztású koncept-fotókönyv formájában.
A The Power of Photography könyv ereje abban rejlik, hogy egyszerre kezelhető a 20. századi (angolszász-amerikai) fotográfia tömény és sűrített történeti áttekintésének, valamint a szerkesztő személyes fotónaplójának, ami globális kérdésekre reflektál egy mindenki számára megterhelő időszakban a fotó médiumán keresztül.
Számtalan apró érdekesség teszi a füzetet elgondolkodtatóan hitelessé. A papírminőség, a tipográfia és a képek fénymásolt-kitört keménysége az összhangzatot már az első fellapozáskor az 1980-as évek szamizdat-hangulatába sodorja, és ezt az egyfajta tiltottság-érzést pedig később a tartalom is képes tovább árnyalni.
Megváltoztathat egy életutat egyetlen fotó? Mi kell ahhoz, hogy egy kép örökre az emlékezetünkbe égjen úgy, hogy bárhol, bármikor fel tudjuk idézni? Miben rejlik a kép punctuma? Ilyen, és ehhez hasonló kérdések jártak a fejemben az Art Cinema új kiadványának, a The Photograph That Changed My Life lapozgatása közben.
A múlt szerteágazó és befejezetlen kutatásokat, a jövő kérdéseket és még fel nem tárt titkokat rejt. És éppen ebbe a kontextusba helyezve, és ezáltal élővé téve válik izgalmassá az ATLAS-projekt és az elkészült könyv.
Fotóművészekkel való képzeletbeli találkozóra invitálja a látogatót gyűjteményén keresztül Madeleine Millot-Durrenberger, a Mai Manó Házban megrendezett A műgyűjtés szenvedélye című kiállításon.
A That which is Unseen című keménykötésű fotográfiai albuma három évtized munkáját foglalja össze közel százhatvan oldalon. Úgy a riporteri évek munkáit, mint az önfinanszírozott (szerelem)projekteket felvonultató kiadványban Prashant Panjiar érdeklődésének egész spektrumát áttekinthetjük.
Wang Bing több mint nyolcszáz oldalas kiadványa, a The Walking Eye az alkotó nyolc filmjéből mutat be szekvenciákat. Az album a kínai művész a párizsi Le Balban megrendezett kiállításának katalógusa is, ahol az elmúlt húsz évben készített dokumentumfilmes munkáit videóinstallációkként mutatják be.
Geibl Kata új könyvének, a Void kiadó gondozásában megjelent There is Nothing New Under The Sunnak minden képét konzisztensen átjárja a napfény. Más sorozatban talán ez fel sem tűnne, mégis, ez az elem – a kiadvány címének tudatában – valahogy lemondóvá, kiábrándulttá, már-már nihilistává teszi e munkát.