5kérdés – Urbán Tamás

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Urbán Tamás Magyar Fotóművészek Szövetsége Életműdíjas (2007) fotóriportert kérdeztük. 

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

1964-ben érettségiztem Debrecenben. Onnan költöztünk Budapestre szüleimmel. Még abban az évben felvettek a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karára, de „sajnos” engem jobban érdekelt a fotózás, újságírás, mint az elméleti villamosságtan. Így hamarosan abbahagytam egyetemi tanulmányomat, és a fotózás felé kacsintgattam.

Első mesterem Kotroczó István volt, a Magyar Ifjúság fotóriportere. Az ő felszerelését cigöltem két éven keresztül. Aztán egy szerencsés találkozásnak köszönhettem, hogy Suha Andor a Pest megyei Hírlap főszerkesztője felvett a megyei napilaphoz. Az Újságíró Iskolában Keleti Éva és Féner Tamás voltak kiváló oktatóim. Később nagyon sokat tanultam Gera Mihálytól és Kincses Károlytól is.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

1972-ben kerültem az Ifjúsági Magazin című laphoz, ahova ebben az időben járt többek között a STERN és a LIFE magazin is. Pillanatok alatt rávetettem magam a két lapra, éjjel-nappal ezeket lapoztam szabadidőmben. Később összegyűjtöttem, félreraktam a példányokat. A Life sajnos megszűnt, a Sternekhez pedig már nagyobb szállodákban is hozzá lehetett jutni. 1970-től 1989-ig a tizenkilenc évfolyam számai máig megvannak az archívumomban.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

1974-ben a MÚOSZ újságírói iskolájának kétéves fotóriporteri tagozatára jártam. 1975 végén vizsgamunkámnak az aszódi 2. számú Fiúnevelő Intézetének életét szándékoztam bemutatni. Abban az időben a legnehezebb feladat a fotózáshoz szükséges engedély megszerzése volt. Nem volt egyszerű ilyen helyekre bejutni, és fényképezni. Nekem sikerült!  Az elkészült anyagból egy kiállítást terveztem ott, az intézetben.

Több hónapig jártam ki Aszódra, mire végre decemberre elkészültem az anyaggal. A kiállítás megnyitójára Keleti Éva tanárnőmet kértem fel. December 13-án volt a kiállítás megnyitója az intézetben. Sok ismerős, barát vette a fáradságot, s kijöttek a megnyitóra. Keleti Éva agyba-főbe dicsérte az anyagot, de amikor a beszéde végén megjegyezte, hogy reméli, hogy a kiállítás hamarosan Budapesten is látható lesz, László József elvtárs, az Oktatási Minisztérium osztályvezetője megnyitóbeszédként csak annyit mondott, hogy ez az anyag a továbbiakban nem lesz kiállítva sehol, „mivel nem mutatna jó képet az országban folyó szocialista nevelő munkáról”.
Ezek után 45 évig elkerültem nemcsak az intézetet, de még Aszód városát is.

Aztán véletlenül összetalálkoztam az intézet jelenlegi vezetőjével, Szarka Attila úrral, aki beszámolt arról, hogy rendezgetés közben a pincében, rátaláltak egy törött lábú zongora alatt az anno betiltott kiállításom anyagára, sőt leporolták, „restaurálták” is a képeket. Néhány hónap múlva újból falra kerültek a képek, hozzátéve Ádám fiam napjainkban az intézetről készült képeit is.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Számomra a komolyabb témák (mentők, börtönök, narkósok, „Pillangó”, stb.) feldolgozását minden esetben egy NIKON FM2 fényképezőgéppel és egy 35 mm-es objektívvel készítettem. Sem másik objektívet, sem vakut nem használtam, igyekeztem mindig a háttérben maradni. Talán ennek is köszönhetem, hogy tőlem soha nem kérdezte senki, hogy miért is fényképezek?

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Az utolsó nagyobb lélegzetű anyagomat, a rendőrség munkáját bemutató képeket öt év alatt több mint 4300 helyszínen készítettem. A gyakorlat alapján megtanultam, hogy ezt a munkát csak teljes „erőbedobással” lehet készíteni. Miután kiépítettem a jól működő „hírláncot”, ha riasztást kaptam, akkor azonnal indulnom kellett. Ha kétszer, maximum háromszor nem reagáltam a jelzésre, az a hírforrás kialudt. Ez viszont napi 24 órás „szolgálatot” jelentett. Így 1994-től az ezredfordulóig 1806 napot voltam „szolgálatban”. Ez alatt az idő alatt a fotózáson kívül kb. ezerötszáz HI8-as kis filmtudósítást is készítettem.

Volt egy Land Rover kocsim, benne ággyal, munkaasztallal, aggregátorral, kommunikációs eszközökkel, mentéshez, oltáshoz szükséges alapfelszerelésekkel.

Az is előfordult, hogy előbb voltam a helyszínen, mint az arra hivatott szervek. Ilyen esetben azonnal elkezdtem a beavatkozást, illetve az ellátást. Ehhez az kellett, hogy mindenkit ismertem, aki a területen mozgott, és viszont: ők is ismertek engem.  Én voltam az „501”-es. Máig vannak, akik rám köszönnek az utcán. Kínos, amikor már nem emlékezek rájuk. 🙁

Íme egy kép a korábban készített egymillióból: