5kérdés – Gerhes Gábor

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Lévén, elsősorban képzőművésznek tartom magam, így a hozzám hasonló módon konstrukciókban és változatos médiumokban gondolkodókkal érzek rokonságot. A mai napig talán a legmaradandóbb – amit újra és újra előveszek – Larry Sultan és Mike Mandel 1977-es Evidence projektje, de Ed Rusha, kis fotókönyvei vagy Sigmar Polke fényképei is emlékezetesek számomra. Ők mindketten inkább festők, és emiatt a fotóhoz való viszonyuk is sajátos; és persze ugyanúgy ide említhetném a féktelen John Baldessarit is.

A fotósok közül nyilván Hiroshi Sugimoto a legnagyobb, de egészen más miatt megunhatatlanok František Drtikol vagy Jaromír Funke műtermi munkái. David LaChapelle fotóival csak néha tudok barátságba kerülni, de a Land Scape című sorozata egészen csodás.

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Valahogy az albumokat halott tárgyaknak gondolom. A lapozgatható képeskönyv mint médium, jellegéből adódóan is mindig átveszi az irányítást a művek felett, és sokszor megfojtja azokat. Persze, töretlen a népszerűségük, hisz arra kiválóan alkalmasak, hogy felidézzék az eredeti műveket.

Kiállítások közül most hirtelen mindegyik Párizshoz kapcsolódik, ahol korábban rengeteg hosszabb-rövidebb időt töltöttem. Az egyik talán egy 2005-ös, Troisieme Oeil című hatalmas nemzetközi válogatás volt a spiritiszta fotográfia történetéből, aztán Étienne-Jules Marey Orsay-beli áramlástani kísérleteit bemutató kiállítása, ahol a fantasztikus nagyméretű, éteri füst-képek mellett, Marey szerkezetei is fel voltak építve, és bennük a látogató maga irányítgathatta az áramló füstöt. Ide napokon keresztül visszatértem játszani.

A Fondation Cartier földszintjén láttam először eredetiben Sugimoto Conceptual Form-jait, még 2004-ben. Az óriási méretű analóg nagyítások java részén olyan tárgyak szerepelnek, melyek valamilyen matematikai formula tárgyi megtestesülései. Szikár térgörbék vizualizációi is lehetnének ezek a fura absztrakt objektek, de árad belőlük valami rejtélyes, transzcendens metafizikai őserő. Azt hiszem, azokat a képeket szeretem, amelyek el akarnak magyarázni nekem valamit.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Valamikor nyolcvan körül, kábé tizennyolc évesen a Kálvin téri aluljáróban. Tizenöt-húsz, az előző években készült, saját nagyítású fekete-fehér képemet felragasztgattam pár nagy fekete fotókartonra és a hónom alatt kivittem az aluljáróba. Ott egymás mellé szépen felszigetelőszalagoztam a falra, kábé oda, ahol az a vörös macskás, szobor-izé lett később. Perceken belül, egy rendőr is előkerült, de végül abban maradtunk, hogy este ötig fent maradhatnak, utána vége. Addigra egyébként is meguntam az egészet. Terveztem, hogy másnap a Deákon, utána a Felszabon (Ferencziek tere) folytatom a vándortárlatot, de végül nem folytattam.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Nem vagyok eszközfetisiszta, mindig az adott feladat az, ami maga eldönti, hogy mire van szüksége. Szívesen elpiszkálgatom a 8x10-es Sinart, de akár egy eredetileg kulcstartónak készült, fél megapixeles mini mobileszköz is jól tud működni. Korábban nagyon sokat fotóztam műszaki géppel nagy diára, de az utóbbi tíz évben egy régi Hasselbladra feltett PhaseOne hátfal vált be a leginkább. Tárgy- és csendélet fotózásnál ugyanez a hátfal átkerül a Sinarra.

Egyébként meg tavaly ősszel csináltam pár szabadtéri cianotípiát, esővel, ezek ki is voltak állítva az acb-ben, februárban.