5kérdés – Szász Lilla

5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Szász Lilla fotóművészt kérdeztük.

1.     Mely fotográfusok inspirálták, és hogyan befolyásolták az alkotói folyamatokat?

Dokumentarista fotográfusként alapvetően azok a fotósok érintenek meg, akik emberi történetekkel, sorsokkal foglalkoznak, és akik elég közel tudnak lenni. Akik pontosan érzik azt a nagyon érzékeny és törékeny határvonalat a között, hogy mikor élünk meg együtt egy helyzetet, és mikor csap ez át egy öncélú alkotási folyamattá.
Minden anyagomat kutatómunka előz meg, aminek része azoknak az alkotóknak a nézegetése, akik hasonló témákkal foglalkoztak már. Így ismertem meg, vagy mélyültem el számos fotós munkájában, de ugyanígy inspirálnak filmek és könyvek is.
Nan Goldin képei örök rácsodálkozás és szerelem, most például Rév Marcell gyönyörű felvételei miatt az Eufóriában. Rév Marcell azt nyilatkozta, hogy az Eufória néhány meghatározó kockáját Nan Goldin képei inspirálták.
Richard Billingham a családját dokumentálta hosszú időn keresztül (Ray’s a Laugh), sőt, játékfilmet is készített később ebből a témából (Ray&Liz, 2018). Billingham festőnek készült, és egy egyetemi feladat miatt kezdte a családját fényképezni. A felvételeken alkoholista apja és túlsúlyos, tetovált, elhanyagolt külsejű anyja a brit alsó középosztály képviselői. Apja a szeszfőzéssel foglalja el magát, anyja nippeket gyűjt, egyébként pedig puzzle-t rak össze. Billingham minden értelemben belülről mutatja meg ezt a világot, amely részben a sajátja is, hiszen itt nőtt föl. Egyszerű eszközökkel, például olcsó színes negatívra dolgozik. Saját narratívájában elfogadja ezt az állapotot, nem elutasító, megbélyegző vagy kioktató. Éppen ez az, ami miatt a néző is közel tud kerülni ezekhez a képekhez, és legfőképpen magához a témához.
Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy Paz Errazuriz-zal többször is kiállítottam. Először a Gerardo Mosquera és Mónica Portillo ’Aqui Estamos / Here we are’ által kurált kiállításán volt szerencsénk együtt dolgozni, majd hat évvel később, 2018-ban a Simon Kati által kurált Nők három felvonásban (Fotohof, Salzburg / Fotogalleriet, Oslo / Inda Galéria, Budapest) kiállításokon állítottunk ki együtt. Paz Errazuriz olyan marginalizálódott közösségeket fényképez, mint a szexmunkások, a pszichiátriai betegek, a cirkuszi előadók, a bokszolók vagy a chilei katonai diktatúra. Errazuriz ezt mondja a munkájáról: "... amit fényképezek, azokhoz az emberekhez kapcsolódik, akik nincsenek a középpontban, akik kívül állnak és mindig a hatalomnak vannak alárendelve.”
Sok más fotóst kiemelhetnék még, csak, hogy azok nevét említsem, akik munkájára ránéztem az utóbbi időben, mert egy bizonyos aktuális anyagomhoz kapcsolódott: Harry Callahan, Rinko Kawauchi, Larry Sultan, vagy Wolfgang Tillmans… És még sorolhatnám hosszasan a jobbnál jobb fotósokat, valószínűleg sok poszt kellene, hogy a végére érjek a sornak. ☺

2.     Melyik fotóalbum vagy kiállítás volt a legmeghatározóbb az életében?

Nehéz választani a sok album és kiállítás közül, amivel munkásságom során találkoztam. Talán nem is tudnék egyet kiemelni közülük, mindig ahhoz is kapcsolódik, hogy én magam min dolgozom. Ezzel együtt vannak albumok, amikhez rendszeresen visszatérek, ilyen például Rinko Kawaucni ’the eyes, the ears,’ című albuma (Foil, 2005), vagy Richard Billingham ’Ray’s a laugh’ című könyve (Errata Editions (August 31, 2014).

Pár évvel ezelőtt láttam egy fantasztikus kiállítást a Barbicanban, Another Kind of Life - Photography on the margins volt a címe (2018. február 28. — május 27., Barbican Art Gallery). A kiállítás koncepciója szerint a társadalom szélén élőket, a marginalizált kisebbségeket igyekezett bemutatni, és érintett genderrel, szexualitással, szubkultúrával összefüggő kérdéseket. Később a tanítványaimnak tartottam is a kiállítás anyagából egy előadást, mert akkor, és azóta is azt érzem, hogy ez a kiállítás mindent elmond és megmutat a fotóról, amire én fotósként képviselni vágyom.
Nagyon megfogott továbbá 2015-ben a Velencei Biennálén Jaanus Samma ’Not Suitable for work’ című munkája. A ’Not Suitable for work’ / ’Munkára nem alkalmas’ egy fiktív opera, amely egy szovjet észt kolhoz elnökét követi nyomon, akit homoszexuális cselekedetei miatt bíróság elé állítanak az 1960-as években. A kiállítás a szovjet észtországi archív anyagokat és az opera esztétikáját ötvözi.

3.     Mikor és hol volt az első egyéni kiállítása?

Ha jól emlékszem, az első egyéni kiállításom 2000-ben volt a Hunnia moziban, a felső szinten, a kávézóban. A ’Szentpétervár napozók’ volt ott kiállítva, 30x40-es méretben, habkartonra kasírozva. Azért is maradt meg ez ennyire, mert akkoriban még lehetett dohányozni a kávézókban, úgyhogy a habkartonra kasírozott képek a kiállítás befejeztével gyakorlatilag használhatatlanná váltak. Viszont a lakásomban azóta is ki vannak téve.

4.     Analóg vagy digitális fényképezőgépet használ?

Főleg analóg gépeket használok, bár a gép- és nyersanyagválasztásom leginkább attól függ, hogy éppen min dolgozom. A két legutóbbi anyagom közül az egyik például mozifilm nyersanyagra készült (Üdvözlet új otthonomból), mert azt a hatást szerettem volna elérni, mintha a hetvenes években fényképeztem volna a képeket. A másik anyagomat viszont telefonnal lőttem (#Lisbonstreetfashion / Öndivatbemutató), ott a gyorsaság fontos szerepet játszott, sőt, a közösségi média (Instagram) is alakította az anyagot.

5.     Milyen fényképet készített legutóbb?

Legutóbb Mártáról készítettem egy portrét a ’Szabad Madár’ podcast és fotómunkához. A fotó, a videó és a podcast Márta életének egy döntő pillanatát követik: Márta ’Szabad Madár’ tetoválást készíttet a gyűrűsujjára, ezzel is ünnepelve és elkötelezve magát a szabadság mellett. Számára a szabadság egy létállapot, egy olyan érzés, ami nélkül „nem érdemes és nem is lehet élni”. A podcastban arról beszél, hogy hogyan találta meg a szabadságot és az ezzel járó biztonságérzetet a férje halála után.

A ’Szabad Madár’ itt hallgatható meg: https://www.buzzsprout.com/1936619/episodes/10041663