Berlin különleges szerepet játszik a magyar művészet és kultúra történetében. Már az első világháború előtt is érkeztek magyar művészek a gyorsan fejlődő, sokszínű és bohém városba, de az 1918-es őszirózsás forradalom után, immár a reakciós erők által hazájukból elüldözve, a Spree partján fekvő város menedékként szolgált az alkotói szabadság, a politikai progresszivitás és a kispolgáritól eltérő életvitelek kiélésére és egy más, feszültebb, de szabadabb kulturális légkör felfedezésére.
A Berlinische Galerie Magyar Modern című kiállítása a közép-európai művészettörténet új részleteit mutatja be a város modernitásához való sokoldalú magyar hozzájárulásának méltatásával. A tárlat a még mindig többnyire nyugat-európai orientációjú kánont kibővíti a közép-kelet-európai művészeti eredményekkel, mivel a weimari köztársaság kozmopolita Berlinje meghatározó szerepet játszottak e többnyire érkezésükkor még alkotói fejlődésük kora szakaszában lévő fiatal magyar művészek, akik – a város egyik legnagyobb emigráns csoportjaként – újszerű és progresszív látásmódjukkal jelentősen gazdagították a berlini avantgárdot. Annak ellenére is, hogy a nemzetiszocializmus megjelenése rövidre zárta ezt a két irányú, transz-közép-európai inspirációs áramlást, és az egykori kötelékek azóta jobbára a feledés homályába merültek.
A kiállítás kilenc szekciójában a magyar művészettörténetben már ismert és kevésbé kulcsfontosságú művészek alkotásai is egyaránt láthatók, amelyek a berlini éveik alatt készültek vagy kerültek először kiállításra. A történet a „Nyolcak” néven ismert csoporttal kezdődik. Annak idején a magyar modernisták – akiket a francia Fauve-ok (Vadak) tanítottak meg az élénk színű ecsetkezelésre – 1910-ben ünnepelték első berlini közös bemutatkozásukat. Végül az 1920-as években Herwarth Walden festő és művészetszervező volt az, aki legelőször felismerte és kifejezetten támogatta a magyar festők újító erejét és kulturális tevékenységét. Azzal, hogy „Der Sturm” (A vihar) című folyóiratában európai hírű és nívójú platformot kínált nekik, saját kvázi szerkesztői, kurátori profilját is bővíteni tudta: mások mellett itt mutatkozott be Kádár Béla és Scheiber Hugó is, akik friss megközelítésben keverték az expresszionizmus hagyományait a futurizmus elsöprő lendületével, és olyan különböző, egymástól messze eső motívumokat keltettek életre egyszerre, mint a magyar puszta és a berlini éjszakai élet. Bortnyik Sándor, Moholy-Nagy László és Péri Péter László ezzel szemben radikálisan az absztrakt, konkrét képi megformáltságok hívei voltak ekkor.
A magyarok elképesztően sokszínű szerepet játszottak a fotográfia és a filmművészet virágzásában is. Ahogy Berlin az 1920-as évek végén globális médiametropolisszá fejlődött, Besnyő Éva és Martin Munkácsi – utóbbi a Berliner Illustrirte Zeitung munkatársaként – kulcsfigurái voltak a modern sajtófotózás kialakulásának. Moholy-Nagy László és Kárász Judit, a „Neue Sehen” (Új látásmód) vezető képviselői voltak: a fotográfia médiumában rejlő technikai lehetőséget kutatták. A Funkturmról (Berlin híres rádiótornyáról) készített látványos felvételeik a műsorszóró technika eme ikonját meredek perspektívákból, diagonális kompozíciókkal és erős kontrasztokkal mutatták meg. A magyar filmművészet spektruma a kísérleti avantgárd filmtől a társadalmi dokumentumfilmekig terjed, Berlinben Moholy-Nagy László és Bándy Miklós eredeti filmkészítési technikákra való energikus törekvései példázzák ezt.
A kiállítás utolsó szekciójának középpontjában a késő weimari társadalom növekvő feszültségeit feltáró alkotások állnak. Számos magyar művész csatlakozott a német szociáldemokrata és kommunista párthoz, valamint a baloldali művészek ASSO nevű szövetségéhez. Fanyar karikatúráik a nemzetiszocializmus erősödésének egyre nyilvánvalóbb jeleit szatirizálták – amíg Adolf Hitler hatalomra kerülésével legtöbbjük második, hazánktól még távolabbi száműzetésbe nem kényszerült.
A tárlat többek között a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből is bemutat alkotásokat.
