Mit nézzünk 2025-ben? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

A Műcsarnok és a Budapest Fotófesztivál szakmai együttműködésében 2025-ben a világhírűnémet divatfotográfus Peter Lindbergh (1944–2019) kiállításával nyílik meg a Budapest Fotófesztivál a Műcsarnok kamaratermében. Peter Lindbergh az 1980-as évek óta a divatfotó egyik legtöbbet emlegetett képviselője. A fotográfiában úttörőként, minimalista eszközökkel az időtlen karaktert kívánta megragadni, egyéni látásmódjával újraértelmezte a szépség fogalmát. Portréi pózmentes természetessége, a reklám és a divat világában szokatlan látásmódja ellentétben állt a korszak szigorúan konstruált képstílusával. A nemzetközi ismertséget ezzel az American Vogue számára 1988-ban készített felvétellel szerezte meg, amelyen hat fotómodell egyszerű fehér ingben, önfeledt baráti közösségként jelenik meg a tengerparton.

Anna Daučíková a szlovákiai és csehországi feminista és queer művészet úttörő alakja. A pozsonyi és prágai művészeti akadémiák, valamint a közelmúltban a Salzburgi Nyári Akadémia professzora volt, a queer elmélet és művészeti gyakorlat egyik legfontosabb, előremutató gondolkodójaként tartják számon. Miután 1978-ban befejezte tanulmányait a Pozsonyi Képzőművészeti Akadémián, Daučíková az 1980-as évek elején Moszkvába költözött. Pozsonyba visszatérve több női nonprofit szervezet társalapítója volt, és az LMBTQI+ jogok hangos szószólója lett Szlovákiában. Művészeti gyakorlata a hagyományos műtermi munkától a videóművészeten át a performanszművészeti eseményeken való aktív részvételig ível. Az elmúlt öt évtized során Daučíková sokszínű és átfogó, a festészet, a fotográfia, a kollázs, a film és a szobrászat médiumait is magába foglaló praxist alakított ki. Gyakorlata különösen a „mentális test” fogalmára, illetve a „köztesség” (in-betweenness) fogalmának és tapasztalatának feltárására összpontosít – utóbbi kifejezés saját transznemű identitásának leírására született, és arra, ahogyan ez művészetét és világnézetét formálja. Daučíková jelenleg Prágában él és dolgozik.

A Kassák Múzeum először mutatja be a huszadik század első évtizedeinek ígéretes fotográfusa, Révai Ilka (1873–1945) munkásságát. Révai első nagyszabású tárlatát 1919-ben mutatta be a Ma kiállítóhelyiségében, ahol több mint kétszáz portrét állított ki barátairól, a kor neves művészeiről, értelmiségiekről. Az akkor megjelent katalógusában úgy fogalmazott, hogy „egyszerűen az embert megjelenésében igyekeztem megfogni, ahogyan azt a psychéje kivetíti”. A későbbiekben is főként ezek az egyéni hangulatú portréi jellemezték munkásságát. Egy nizzai kitérőt leszámítva, 1927-től 1943-ig Párizsban élt és dolgozott, ahol André Kertész és József Attila egyaránt az ismeretségi köréhez tartozott.

A Barcsay 125 emlékév kapcsán a Ferenczy Múzeumi Centrum több kiállítással és szakmai programmal emlékezik meg Barcsay Jenő művészi és pedagógusi pályájáról. A Közelképek 2. című kamarakiállításon Barcsay emblematikus figuráját, jellegzetes alakját idézik meg az 1960–1980-as évek ikonikus portréfotográfusainak kameráján keresztül. Az 1960-as évek második felétől szaporodtak meg azok a portréfotó-sorozatok, amelyek megörökítették a mestert, legfőképp életének három fő helyszínén: Szentendrén, Zentai utcai műtermében vagy az utcákat róva, budapesti, Kodály köröndi lakásán vagy a Képzőművészeti Főiskola anatómiatermében. A mesterről készült fényképsorozatok alkotói a korszak legismertebb fotográfusai: Tóth István, Féner Tamás, G. Fábri Zsuzsa, Molnár Edit, Keleti Éva, Balla Demeter, Gink Károly, Bojár Sándor, Kollár István, Sziklás Mária és Szebellédy Géza.

A nyugat-európai intézményekhez hasonlóan a Mai Manó Ház már tavaly decemberben közzétette a 2025-ös teljes kiállítási programját, mely szerint októbertől mutatkozik be a Mary Ellen Mark: The Lives of Women című kiállítás. Ez a tárlat a fotográfus első kiállítása hazánkban, mely a női életek komplex és gyakran nehéz valóságait tárja fel az ikonikus dokumentarista fotográfus több évtizedes munkásságán keresztül. Az életmű fotókat, filmeket és egyéb dokumentumokat foglal magában, amelyek Mark empatikus és mélyreható megközelítését tükrözik, és amelyek egyedi bepillantást nyújtanak a társadalom peremére szorult nők életébe. Munkái között megtalálhatók a Száll a kakukk fészkére (1975) című film forgatásán készült fotók, amelyeket az oregoni Ward 81 pszichiátriai intézet női pácienseiről készített. Emellett dokumentálta a mumbai prostituáltak mindennapjait, valamint Teréz anya jótékonysági munkáját is, érzékenyen bemutatva ezeknek a közösségeknek kihívásokkal teli életét. A tárlat átfogó képet ad Mark erőteljes humanista szemléletéről és a női tapasztalatok iránti elkötelezettségéről.

Oleñka Carrasco PATRIA című sorozata egy élet története, de egyúttal a mi életünk története is. A patria szó etimológiája a latin pater (apa) kifejezésig vezethető vissza, amely magában hordozza a nosztalgiát, az örömöt és néha a fájdalmat is, de mindig a szívből fakad. Az apa alakja testesíti ezt meg, de ugyanakkor a haza is – őseink földje, ahonnan származunk, amely oly kedves számunkra. Nem beszélve Venezuela vörös földjéről, amely a sorozaton végigvonuló vezérfonalként vezet minket. Vörös, mint a düh, amit az apa és a haza kettős elvesztése vált ki, és amit a száműzetés által előidézett fizikai távolság súlyosbít. Ez az ország, ahol „annyian halnak meg, hogy a temetők nem készülnek el időben”, ez az ország, amely elkerülhetetlenül darabokra hullik az Atlanti-óceán túloldalán, ugyanúgy, ahogyan az apa figurája is összeomlik, több mint 7568 kilométerre a művésztől, aki most Franciaországban él. A PATRIA Oleñka Carrasco válasza erre a kényszerű száműzetésre, távol a családi otthontól, egy „kölcsönkapott házban” megélt gyászban. Oleñka Carrasco művészi gesztusa különös erővel bír, amely személyes és egyetemes nézőpontokat idéz meg, és túlélésre szólít fel, miközben felszabadít a történeteink, veszteségeink és traumáink súlya alól, a belső erő helyreállításának útjára lépve. (Emmanuelle Halkin)

Schäffer Zsuzsa már gyermekkora óta erősen vonzódott a képek világához, ami később pályaválasztását is meghatározta. A Török Pál utcai gimnázium elvégzése után a Képzőművészeti Főiskolán szerzett diplomát, ahol Szentiványi Lajos és Barcsay Jenő voltak a mesterei. 1978-tól azonban minden figyelmét és energiáját a fotográfiának szentelte. A képek kidolgozásának minden mozzanatát – legyen szó fotópapírra vagy filmre készített nagyításokról – máig saját maga végzi, így biztosítva, hogy elképzeléseit teljes mértékben megvalósíthassa. „A képzőművészet felől érkeztem a fotográfiához. A festő diploma után kb. 10 évvel kezdtem fényképezni; a cél nem változott, csak az eszközök; ugyanúgy kézműves műfajnak tartom. Még mindig fekete-fehér filmet használok. Az exponálás után a teljes kép elkészítéséig minden munkafázist magam csinálok, az időközben bővült technikát, a digitalizálást is beleértve. Azt fényképezem, amit képnek látok. Szabad személyes képek-fotográfiák készítése, ez az egyszerű meghatározása annak, amit csinálok.” (Schäffer Zsuzsa)