Válogatás Molnár Zoltán Azonosulási pontok című kiállításának képeiből

Molnár Zoltán fotográfus pályája 1998-ban Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjjal indult, azóta számos hazai és külföldi kiállítóhelyen mutatkozott be. Az emberi létezés vizuális lenyomatainak készítésével értelmezi korunk társadalmi, szociális rendjét és struktúráját. A valóság kutatásában az emberi esendőség, az emberi méltóság, a létezés mélységeinek bemutatása áll fotóesszéi elkészítésének középpontjában. Az ART9 Galériában bemutatott fotográfiái – melyek 1998 és 2024 között készültek – a végtelenség kis darabkáinak vizuális feltérképezései bolygónk legkülönbözőbb helyszíneiről, az ember és a természet kapcsolatának jelentőségéről Brazíliától Kínáig, Franciaországtól Romániáig, Spanyolországtól Törökországig.

Ismeretlen tájak, különleges épületek, időtlen arcok, a rohanó világból kiragadott karakterek, apró figurák mind-mind a látványból kiváltó érzések lenyomatai, azonosulási pontok. Egymástól távol eső helyek, élettöredékek, szigorú formák, arányok, tónusok különböző időben, mégis minden eltérésük ellenére hasonló módon fejeznek ki általános érvényű, egyetemes gondolatokat: mint a születést, a halált, a kozmoszt, a múltat és a jövőt, az életet, a létezést. Mindenben az embert keresem, még akkor is, ha a fotográfiákon olykor mellőzöm. Az embernélküli képek világa nem feltétlenül jelenti a humánum kiszorulását. Az emberi érzéseket a fotográfia módja jelenti, még akkor is, ha a képeken lehagyom az embereket. Talált helyek, tárgyak, terek, értéktelennek vélt dolgok a véletlenszerű keresések kincsei. Olykor a semmi válik jelentőssé, azzal a képességével, hogy a részletekben, a mikrokozmoszban a teljesség, a mindennapiban, az érdektelenben a tágabb világ, a jelentéktelen dolgokban, pedig a szépség kapui nyílnak ki előttem. Az alig észlelt dolgok, mint egy málló fal repedései, utcai plakátok tónusai, egy üres teherszállító motorkerékpár, kidobott mosógépek, utcakövek, szeméthalmok, sok-sok apró tárgy látványa, a megélt találkozások, élmények, képekben való megjelenítése motivál. Fontos a szemlélődés, a megfigyelés, a kivárás és a dokumentarista fotográfia sajátos kifejező ereje. – olvashatjuk az alkotó gondolatait az Azonosulási pontok című kiállításon, melynek megnyitóján Szalontai Ábel így fogalmazott:

(...) Ezek a képek azonosulási pontok. Olyan metszéspontok, mint egy láthatatlan szövedék, egy finom, áttetsző pontháló ami a világ fölé borul. Nem rögzít, nem fog meg, hanem átölel. Mint egy álom, amelyről nem tudjuk, mikor kezdődött, és mégis az ébredésnél mélyebben bennünk marad.
Ez a háló nem rendez. Nem épít rendszert. Inkább mint a lélek domborzata: ott emelkedik, ahol fájdalom volt, és ott simul, ahol a csend van. A pontok hol sűrűsödnek, hol csak várakoznak. Pontháló. Emberi domborzat, lélekből szőtt térkép. Nem lehet tudni, mikor lesznek láthatóvá. Talán sosem. Talán csak egyszer. És mégis elég egy tekintet. Egy szándéktalan jelenlét, és az egész világ áthangolódik. A metszetek hol sűrűsödnek, hol csak a lehetőség ígéretét hordozzák. A gondolat megelőzi a tettet, a képzelet előkészíti a teremtést.
És ami megszületik, egyszeri. (...)