Mit nézzünk decemberben? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

Tombor Zoltán Budapesten élő és alkotó fotográfus. Nemzetközi pályafutását 2003-ban Milánóban kezdte, majd több éven keresztül New Yorkból dolgozott, ahol divatfotósként piacvezető magazinokkal és márkákkal működött együtt. Munkái számos hazai és külföldi kiadványban, kampányban és kiállításon szerepeltek. Tombor Nelli férje, Tombor Lujza apja. Hét éve felépülő függő. LOST & FOUND című egyéni kiállítása egyfajta önvallomás: alkalmazott és autonóm fotográfiai munkáin, valamint a családi archívumon keresztül végigvitt személyes beszámoló a szerhasználat éveiről, a kokain- és alkoholfüggőség szimbolikus jelenségeiről, a titkolózásról, a szégyenről, a kísértés különböző formáiról, az intenzív élethelyzetekről, a környezetében élők nehézségeiről és a függőségből való kilábalásról. Bár számára a fotográfia mindig is egyfajta önértelmezési és gondolkodási forma volt, ez az önismereti folyamat most először kerül egyértelműen előtérbe és válik meghatározó alkotói témává.

A kiállítás címe – Arcodat keresem – idézet az itáliai származású bencés apát, Canterbury Szent Anzelm (1033–1109) legismertebb művéből, a Proslogionból, amely éppannyira ima, mint vágyának kinyilatkoztatása Isten arcának megismerésére. Olasz Ferenc címválasztása bölcseleti szemléletű istenkeresésének önmeghatározása, tulajdonképpen a tevékenységének természetes leírása. Minden fényképe portré, amennyiben megőriz valamit, ami a távollévőt jelenné teszi. „Kincseket örökítettem meg, melyek az ezeréves Magyarország kultúrájának bizonyítékai, s melyek örökre emlékeztetnek (többnyire) ismeretlen mesterek Isten-dicséretére. Ezek a művészeti emlékek az egyetemes kultúra részei, egy hittel és tehetséggel megáldott nép, a magyarság üzenetét hordozzák. Képeim: meditációk… Hitről, csöndről, a lélek csöndjéről vallanak.”

Csáder Judit életműve a szlovák–magyar fotóművészet egyik különleges, ám kevéssé feltárt fejezete. Munkássága sajátos helyet foglal el a magyar, sőt a közép-európai fotóművészet történetében. Alkotói pályája az 1970–1980-as évek fordulóján bontakozott ki – abban az időszakban, amikor a fotográfia művészi szerepe és jelentése alapvető átalakuláson ment keresztül. Csáder tudatosan kívül helyezi magát mind a dokumentarista hagyomány, mind a klasszikus avantgárd irányzatok meghatározó mintázatain. Művészi gondolkodása a konceptuális fotográfia elvontsága és a meditatív látásmód belső csendje között teremt egyensúlyt. Képein a technikai kísérletezés nem pusztán formai játék, hanem a vizuális gondolkodás eszköze: az anyag, a fény és a figyelem kapcsolatának érzékeny vizsgálata. Fotográfiája halk, mégis következetes állítás a látás természetéről – arról, miként válhat a kép a belső tapasztalat, a jelenlét és az elmélyülés közegévé. Ez a retrospektív kiállítás ezért nem egyszerűen időrendi áttekintés, hanem egy gondolkodásmód térbeli és vizuális rekonstrukciója.

Idén is eredményt hirdettek a természetfotósok versenyén, melynek kiemelt képei láthatók a tárlaton, amely a pályázat közel 3000 pályaművéből kiválasztott legszebb 124 természetfotóját vonultatja fel. Ezek a képek betekintést engednek országunk és a nagyvilág természetének varázslatos és sokszor rejtélyes világába.

A 2010-es évektől látványos változás figyelhető meg Féner Tamás alkotói munkásságában. Egyik projektötlet a másikra épül, mégis mindegyik fotósorozat összegzés és lezárás is egyben. A személyes történetek, visszaemlékezések megidézésével párhuzamosan az utóbbi évtizedben Féner egy merőben új, absztrakt, konstruktív formarendszerrel kísérletezik. Fotókompozícióiban a tárgyak, geometrikus felületek szimbolikus jelentéssel bíró montázsokká, személyekhez, portrékhoz kapcsolódó attribútumokká válnak, máskor ugyanezek a formák a tiszta absztrakció játékos elemeivé változnak. L’art pour l’art, elvárásoktól mentesen. A kiállítás címe, „Írom vers, ahogy jön” is erről a spontán könnyedségről árulkodik. Az idézet a hetvenes években a Szentkirályi utcában működő bolgár zöldségestől származik. Féner Tamás a tiszta szerkesztésű kompozíciókhoz történeteket, olykor humoros anekdotákat rendel, amelyek a fotográfus spontán és játékos alkotói attitűdjére utalnak. A kiállításon látható fotográfiák elsősorban a konstruktivitás és a geometrikus szerkesztés jegyében készültek. A fekete-fehér kompozíciókat az idők során színes, játékos absztrakt képek váltják fel. A kiállítás előterében a szerző korábbi, hasonló szemléletű szerkezetes kompozíciói jelennek meg, így a látogató előtt kirajzolódik az egész életműben nyomon követhető konstruktív szerkesztési elv.

A Metamorphosis központi témája az emberi test és a természet kapcsolata. A képek gyakran álomszerűek, misztikusak, és a valóság határain túlmutatnak, ezzel is kiemelve az átalakulás folyamatának titokzatos természetét. A képek szimbólumrendszere arra utal, hogy az identitás folyamatosan változik, és hogy az emberi létezés szoros kapcsolatban áll az őt körülvevő világgal. Az emberalakok itt nem uralják a tájat, hanem szemlélődő jelenlétükkel engedik, hogy a környezet alakítsa őket, ez a gesztus filozófiai dimenziókat is megnyit. Így a Metamorphosis sorozat a természethez fűződő viszonyunkat állítja középpontba, ahol Fuggetti azt vizsgálja, miként alakult ki az a távolság, amelyben a természetet már nem élő közegként, hanem háttérként, dekorációként vagy fogyasztható látványként érzékeljük. A PaperLab Galériában látható tizenhét kép nem kínál kész válaszokat, sokkal inkább csendes meghívás a szemlélődésre. Fuggetti célja, hogy a nézők újra felfedezzék a természethez fűződő belső kapcsolatukat, és elidőzzenek abban a szimbolikus térben, ahol a táj nem csupán környezet, hanem az emberi létezés kiterjesztése.