A hamis tudás enciklopédiája – Weronika Gęsicka Encyclopaedia című fotókönyvéről

Gęsicka nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy a tudás rendszerezésének és archiválásának mechanizmusait művészeti eszközökkel kérdőjelezze meg, miközben az egész munkát a valóság és a fikció közötti folyamatos, bizonytalan határátlépések köré szervezi. Alkotói módszertanának alapja régóta a különféle történeti és vizuális dokumentumok kisajátítása. Munkáin szuverén módon használ fel talált archív anyagokat, sajtófotókat, stockfotókat, sőt még a rendőrségi archívumok rideg és tárgyilagos képanyagát is. Ebből a heterogén vizuális bázisból építkezik ez a kötete is, amely egy különös könyvészeti és jogi jelenségből merít: az enciklopédiákban szándékosan elhelyezett hamis szócikkekből. Ezek a koholt definíciók szinte minden történelmi lexikonban és szótárban felbukkannak. Keletkezésük mögött rendkívül prózai okok álltak: a szerkesztők vagy a plagizálás, az illegális utánnyomás kiszűrésére használták őket szerzői jogi csapdaként, vagy – mint a 19. századi Appletons’ Cyclopædia of American Biography esetében – a szerzők egyszerűen a több pénz, a bejegyzésalapú honorárium növelése érdekében találtak ki nem létező adatokat.

Gęsicka közel kétszáz ilyen szócikket gyűjtött össze régebbi kötetekből, amelyekben fikcionális szereplők életrajzai, sosem élt bizarr állatok, nem létező tárgyak és fiktív természeti vagy társadalmi jelenségek sorakoznak egymás után. A könyv lapjain így olyan abszurd entitások kelnek életre, mint a „spaerox” (fiktív, gömb alakú állat), a „liripipe”( különös, csuklyához rögzített hosszú szalag), a rejtélyes „zzxjoanw” (állítólagos maori hangszer, amelyről évtizedekkel később derült ki, hogy puszta kitaláció), a bizarr „Nihilartikel” fogalma, vagy a fiktív franciaországi „Massacre de Machecoul” történelmi hazugsága.

A projekt legizgalmasabb rétege az a vizuális módszertan, amellyel Gęsicka a textuális hazugságokat képpé formálja. Nem csupán illusztrálja a fiktív definíciókat, hanem archív- és stockfotók digitális manipulációja és generatív mesterséges intelligencia segítségével konkrét „képi bizonyítékot” gyárt hozzájuk. Ez a választás radikális határátlépést eredményez dokumentum és fantázia között. A fotográfia – amelyre a kultúrtörténet hagyományosan a valóság transzparens bizonyítékaként tekint – itt végleg elveszíti ártatlanságát és a koholmányok legfőbb tanújává lép elő.

A könyv arany betűs, tekintélyt parancsoló, kemény borítója mögött megbúvó képek első pillantásra az archív fotók megnyugtató, idilli realizmusát árasztják, ám az egész anyagot átszövi egyfajta abszurd képi humor. Gęsicka játékos és szellemes módon, ugyanakkor nyugtalanítóan torzítja el a jeleneteket, vizuális poénokat és fanyar vicceket rejtve el bennük. A mesterséges intelligencia beemelése ráadásul ironikus reflexió napjaink technológiai szorongásaira: az AI tökéletesen alkalmas arra, hogy a forrás nélküli fikciókat a valóság látszatával hitelesítse.

Különösen bravúros a könyv strukturális felépítése, amellyel Gęsicka végleg dekonstruálja a műfajt: szakít a hagyományos lexikális renddel, így a kötet nem alfabetikus, oldalszámozása pedig látszólag kaotikus. A befogadónak magának kell rekonstruálnia a struktúrát ahhoz, hogy a szócikkek visszaálljanak a megszokott ábécésorrendbe. Ez a részvételi aktus mélyen metaforikus. Napjainkban a valóság és a fikció közötti határvonalak kibogozása már nem passzív befogadás, hanem aktív, kritikai munka. Az Encyclopaedia nem moralizál és nem is mutogat ujjal, hanem egy végtelenül intelligens vizuális csapdát állít. Arra kényszerít minket, hogy felismerjük: a jelenkori információs zajban a tisztánlátás záloga éppen a gyanakvás – minél reálisabbnak és meggyőzőbbnek tűnik egy kép, annál éberebben kell keresnünk a mélyben rejlő fikciót. Gęsicka könyve így nemcsak a hamis tudás zseniális katalógusa, hanem a kritikai gondolkodás nélkülözhetetlen kézikönyve is egyben.