A hazai fotográfia kulturális életének egyik legfontosabb színtere a Magyar Fotóművészek Szövetsége által rendezett Fotóhónap fesztivál, melynek kiemelt tárlata mellé számos kiállítás is csatlakozik Budapestről és az ország minden tájáról. Idén külön öröm, hogy végre a régi kerékvágásban, előreláthatólag járványügyi intézkedések nélkül, személyesen látogatható valamennyi program.
Drozdik Orsolyára egyszerre szokás a magyarországi feminista, posztfeminista, látens feminista vagy implicit feminista művészet megteremtőjeként hivatkozni. A terminológiai kavalkád oka, hogy pályájának 1970-es évekbeli, magyarországi indulásakor az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában már a művészeti praxis és az akadémiai közbeszéd szerves részeként létező feminizmus, és általában a társadalmi nemekkel foglalkozó mozgalmak és elméletek a keleti blokk országaiba nem jutottak el.
A Hauser & Wirth Monaco épületében nyílt SWEET IS THE SWAMP WITH ITS SECRETS című kiállítás – mely először vizsgálja Roni Horn munkásságát a filmművészet világán keresztül – Horn fotográfiáit és szobrait Ingmar Bergman 1966-os Persona című drámájából vett részletekkel együtt mutatja be.
A kiállítás Krász és alkotótársa, George Roast egymásra épülő munkáit mutatja be. Ezek eredete a 2020-as lezárások élménye. A pandémia okozta bezártság, a hazaköltözéssel és kettős állampolgársággal járó kihívások egyszerre formálták az alkotókat, és gyakoroltak hatást művészetükre.
A Foam Talent 2022 idén ősszel is a művészek olyan új generációját fedezte fel és mutatja be, akik külső környezetünket és belső világunkat egyszerre járják körül, miközben nyitott szemmel, kényelmetlen vagy fájdalmas tényezőktől sem visszariadva alkotnak. Klímaváltozás, politikai konfliktusok, hátrányos megkülönböztetés, társadalmi igazságtalanság – a legkiválóbb alkotások e sürgető problémákkal foglalkoznak, miközben arra is emlékeztetnek, hogy a fotográfia médiuma a kimondhatatlant is képes megragadni.
A tárlat célja bemutatni, hogy mennyire sokrétű lehet a portréfotózás, hiszen nem kizárólag hírességekről vagy műtermeikben éppen alkotó művészekről készült képeket láthat a közönség. A kiállított fotók olyan témákkal is foglalkoznak, mint a kulturális identitás, a személyes kapcsolatok/tapasztalatok különböző területei, valamint az egyének származásával és saját magukkal kapcsolatos kérdések.
Ahogy a cím is sugallja, Tress karrierje igencsak szerteágazó, 82 évesen továbbra is naponta fényképez, számos új sorozatot készít, amelyek a San Francisco-öböl változó területével foglalkoznak, és jelenleg a Los Angeles-i The Gettyben 2024-ben nyíló nagyszabású retrospektív kiállításra készül.
A tárlaton az elmúlt húsz év központi témái és munkái kerültek bemutatásra. Brotherus különböző képsorozatokban és videómunkákban ismételten foglalkozik a modell és a művész, a férfi és a nő, az alak és a hely, valamint a portré és az akt műfajával. A rá jellemző sokszor humoros és ironikus hangvételével a létrejövő érzelmeket és feszültségeket vizsgálja: az együttlétet, az elveszettséget, a biztonságot, a szerelmet, a szomorúságot és az örömöt.
Az Apró rejtélyek című kiállítás kiindulópontját Van der Meer 1985–86-ban Budapesten készített utcai fotósorozata jelenti, melynek egy részét 1986-ban kiállították a Váci utcai Fotóművészeti Galéria, és Quirk of Fate (A sors fintora) címmel 1987-ben könyv formában is megjelentettek.
Violette Cornelius és Ata Kandó munkássága rendkívüli fontos volt az 1956-os forradalom képi láttatásában és jelentőségének elismertetésében, illetve az 1956-os magyar menekült helyzet dokumentálásában. A PaperLab Galériában látható válogatás Ata Kandó gyerekekről készített érzékeny portréit mutatja be, ahol a tekintetek többet mondanak minden szónál.
Siklós Péter (Budapest, 1937–) elsősorban autodidakta módon tanult meg fényképezni a Magyar Optikai Művek munkatársaként, azonban életének első két évtizede inkább a klasszikus zene körül forgott. Hegedűtanulmányait a családját ért kitelepítés következtében kényszerült abbahagyni, azonban kapcsolata nem szakadt meg a zenével, csak módosult annak átélése és iránya: elsősorban már a jazz és a fotográfia kapcsolata foglalkoztatta élete derekán. Képeiből a Magyar Fotográfiai Múzeumban látható kiállítás.
„Ami a nézőnek feltűnik, az az elszigeteltség és néha a gyengéd szomorúság érzése, amely ezeket a későbbi fotókat jellemzi, ahol a gyerekek és az idős emberek közös törékenységükben hasonlítanak egymásra. Melankólia és néha sötét komorság árad ezekből a képekből, amely ellentétben áll a fotográfus élénk, játékos személyiségével, amely felett az idő, úgy tűnik, nem tud úrrá lenni.”
A New York-i Metropolitan Múzeumban novemberig látható posztumusz retrospektív kiállítás Becherék figyelemre méltó teljesítményét ünnepli, és ez az első olyan kiállítás, amely teljes hozzáférést biztosít a művészek személyes munkaanyag-gyűjteményéhez és átfogó archívumához.
Ez az első retrospektív kiállítás, amely Ergy Landau pályafutását teljes egészében próbálja bemutatni a magyarországi kezdetektől a franciaországi munkásságán, valamint a Kínában és Mongóliában készült képein keresztül. A kiállítás Laurence Le Guen évekig tartó munkájának eredménye, aki a Mai Manó Házban is tartott már előadást 2020-ban Ergy Landau at “open books” címmel.
Sajnos egy ilyen kiállítás nem tudja méltósággal ünnepelni az ügynökség múltját és kulturális szerepét, mivel egy tőle teljes mértékben idegen, ügyetlen, sőt groteszk és alapvetően értelmetlen formában mutatja be azt. Mi köze az online térnek a Magnum-örökséghez? Mivel lát/tapasztal így többet a látogató, mint egy standard tárlaton?