Markó élete elmúlt három évét dolgozza fel a kiállítás keretein belül, és saját tapasztalatain keresztül keresi a választ ezekre az egyetemes kérdésekre, miközben egy új perspektívából kezdi szemlélni az őt körülvevő környezetet, saját testét, gyermeke fejlődését, kiutat találva ezzel egy fizikai és lelki (kettős) karanténból.
A Mai Manó Házban látható kiállítása kapcsán Roger Ballen fotóművésszel beszélgettünk az életművéről, az inspiráló fotográfusokról, a képei pszichológiai erejéről és a modelljeihez fűződő viszonyáról is.
A Mai Manó Házban megrendezett kiállításon 85 fotó látható, melyekből Roger Ballen kérésünkre ezúttal hetet választott ki és fűzte hozzájuk gondolatait, melyek – egy takeover keretében – a Mai Manó Ház Instagram oldalán jelentek meg.
Klein 1963-ban utazott Afrikába a brit Town című férfimagazin és a Weekly Telegraph megbízásából. Dakartól Nigeren át Szenegálig utánozhatatlan stílusú fényképeket készített, amelyek egy részét annak idején publikálta, de a legtöbbjük negatívként és diaként a fiókban maradt, és soha nem kerültek nyomtatásba vagy állították ki őket. A munkákat nemrégiben fedezték fel William Klein párizsi műtermében.
A munka és az állatok szeretete az az örökség, amely a tradicionális mezőgazdaság szép és (elsőre) kevésbé szép oldalát is megmutató fényképeken visszaköszön. Bányász felváltva forgatja a vasvillát és a fényképezőgépet, így szó szerint testközelből láttatja ezt a néha romantizált, néha démonizált világot.
A Chronicle of an Exile című tárlat Krull azon munkáiból válogat, amelyek az 1941. március 24-én Marseille kikötőjéből útnak indult Capitaine-Paul-Lemerle teherhajó utasait és kihívásait mutatja be.
Az Open for Business – Magnum Photographers on Commission című kiállítás Amszterdamban a Magnum Photos egy olyan oldalát kívánja bemutatni, amelyet a nagyközönség valószínűleg alig ismer vagy nem köti őket a meghatározó fotográfiai műhely alkotóihoz. Illetve ezen munkákkal maguk a fotográfusok sem gyakran reklámozzák magukat, ezek a megbízások többnyire nem képzik részét hivatalos fotográfusi ouevre-üknek.
Nemzedékének egyik legfontosabb amerikai művésze Cindy Sherman, olyan kivételes alkotó, aki korai munkáiban forradalmasította a fotográfiáról való gondolkodásunkat és a kamera művészeti gyakorlatban elfoglalt szerepét. Sherman ezzel művészek és kritikusok generációi előtt nyitott ajtót a fényképezés médiumként való újragondolására.
A Capa Központban látható kiállítás egy egész életen át tartó utazás tájait jeleníti meg, országokat, ahol Nicolás Muller élt. A tárlatot százhuszonhat, többségében ez idáig még nem publikált kép alkotja, amelyek az 1930 és 1967 közötti időszakban készültek.
Láthatóvá tehető-e a múló idő, összeköthető-e a saját, szubjektív időérzékelésünk objektív időegységekkel? Az ember személyes, belső időészlelése a külvilágtól elvonatkoztatott, és csupán az átélt események, élmények határozzák meg tempóját, dinamizmusát. Ezzel szemben az objektív idő, egzakt időintervallumokkal mérhető. Szinkronba hozható-e ez a két idősík?
Modotti egyszerre volt fotográfus, forradalmár, kommunista harcos, politikai menekült, később pedig a Nemzetközi Vörös Segély tagja. Életvitelében és fotóiban is képviselte azt a hozzáállást, miszerint a nőknek is aktív helye és alakító ereje van a társadalmi és politikai életben. Művészetében is a társadalmi igazságosságért küzdött, esztétikai eszköztárának és látásmódjának hála, a propaganda művészetet teljes mértékben elkerülte.
Vadászi Zoltán aktuális, a Foton Galériában megrendezett kiállításának legfőbb motívuma a fekete tulipán, aminek tökéletes példányát évszázados kísérletek során sem sikerült előállítania a botanikusoknak. Vadászi CT-szkennelt és 3D-nyomtatott virága az orvosi technológia eszköztárával váltotta valóra azt, amit a természet nem tudott.
Pacifico Silano Paris Photo/Aperture First Book Prize jelölt I Wish I Never Saw the Sunshine című munkája egy olyan generációs traumát dolgoz fel, amely átível a meleg és queer identitások, a maszkulinitás mai jelentése és lehetőségei, a személyes emlékezet és az emlékezetpolitika, valamint a transzgenerációs gyász kérdésein egy meglepő és sokrétű felosztású koncept-fotókönyv formájában.
A Heart & Cherry elegáns budai terében a két művész képei akár egy alkotó több különböző sorozatának is tűnhetnének, amelyeket csak közös és valószínűleg régiósan jellemző koncentráltságuk rendez egy kiállítási anyaggá.
Fejér Ernő fényképein keresztül szembesülni a késő Kádár-kor „éjszakai oldalával” olyan, mint egy Méhes László Langyosvize utáni hirtelen jött hidegzuhany. Egyszerre kijózanító, kábító, dezorientáló: a korszak ismerős-banális világa egyszer csak kísérteties idegenségként áll előttünk, míg a biztos fogódzókat elnyeli a terjengő köd, amely mintha e langyosvízből képződött volna.