„Az emberek legyenek olyanok a fotókon, amilyenek a valóságban, s ne olyanok, amilyeneknek látszani szeretnének.” – Lóránt István (1901–1997) képei és élete

1933-ban Hitler hatalomátvétele után Lórántot az elsők között tartóztatták le, és több mint fél évig tartották börtönben mindenféle kihallgatás, indoklás és ítélet nélkül. A konzervatív, nemzeti érzelmű, de minden szélsőségtől elzárkózó Münchner Illustrierte vezetőin álltak így bosszút a nemzeti szocialisták azért, mert a nácik fellegvárában, Münchenben az őket támogató lap sikertelen volt Lóránték lapjával szemben. A magyar állampolgárságú lapszerkesztő elleni jogtalanság Magyarországon példátlan felháborodást keltett. Több mint két tucat cikkben foglalkozott ügyével a liberális sajtó. A parlamentben Lázár Miklós képviselő, a Reggel főszerkesztője heves retorikájú felszólalása keltett nagy figyelmet. A magyar újságírók megmozdulása olyan erővel nyilvánult meg, hogy Horthyék külügyminisztériuma kénytelen volt követelni Berlinben, hogy helyezzék Lórántot szabadlábra. A szakmai szolidaritás eredményes volt, hat és fél hónapi fogság után Lóránt hazatérhetett, s Miklós Andor, a Pesti Napló Vasárnapi Képes Mellékletének létrehozója felkérte Lórántot a melléklet szerkesztésére. Az 1933 decemberétől 1934 márciusáig általa szerkesztett számok modern tördelésükkel, kép-centrikusságukkal, kiváló külföldi és hazai fotóanyagukkal – nemzetközi mércével mérve is – élvonalbeli szintet képviseltek. Escher Károly, Balogh Rudolf riportjai, Munkácsi Márton, Aigner László külföldön készült anyagainak másodközlései mellett világhírű sztárriporterek – Alfred Eisenstaedt, Felix H. Man, Wolfgang Weber – izgalmas anyagai tették hihetetlenül érdekessé, változatossá a mellékletet. A képriportok hatását Lóránt nemcsak az újszerű, izgalmas tördeléssel emelte ki, hanem a feszültséget fokozó szövegekkel is kísérte. Méltán nevezték az ’újságírás mesterművének’ a Pesti Napló 1933-as karácsonyi ünnepi számát. Lóránt Istvánnak feltehetően komoly hatása volt Escher Károly érett fotoriporterré válásában. „Escher Károly különösen sokat köszönhetett Lórántnak. Szinte minden általa jegyzett szám hozott tőle egy-egy fotóesszét.”[15] – mutatta ki Kincses Károly. A lapszerkesztés mellett Lóránt a börtönben írt, és onnan kicsempészett feljegyzései alapján alapos, riporteri módszerrel, a tényekre koncentrálva írta meg beszámolóját a börtönben töltött hónapokról, elsőként hívta fel a figyelmet a közelgő náci veszélyre.

Hitler foglya voltam[16] című könyvének kiadására 1935-ben már Angliában került sor, mivel Lóránt családjával Londonba emigrált. A könyv – melyet Lóránt a magyar újságíróknak és Lázár Miklós képviselőnek ajánlott – az előzetes kételyek ellenére világszerte hatalmas érdeklődést keltett, milliós példányszámú bestseller lett. Lóránt angliai lapszerkesztő karrierje 1934-ben a Weekly Illustrateddel kezdődött, melyben elsőként honosította meg Angliában a Németországban már sikerre vitt magazinstílust. Ekkor már a kor egyik legelismertebb vizuális szakembereként tartották számon. A brit képes sajtó ezekben az években nem tartozott az európai élvonalhoz, de Hitler hatalomátvétele után számos, a szakma élvonalát képviselő fotográfus menekülni kényszerült, s a modern német képes magazinokat elhagyva közülük többen Angliába emigráltak. Nevük feltüntetése gyakran azért hiányzott, mert nem kaptak munkavállalási engedélyt Angliában. Lóránt vezényletével alapjaiban újították meg a brit sajtó képi világát, melyben mindmáig hasonló elvek szerint tervezik a képes lapokat. A rögtön negyedmilliós példányszámúra felfuttatott lapban Lóránt – aki a magyar fotográfusok következetes támogatója volt – híres magyar barátaitól – Brassaïtól, Kertésztől, Moholy-Nagytól – is sokoldalas fotóesszéket közölt. Fél év múlva Lóránt megvált a Weeklytől, és két évig újságíróként dolgozott. Filmsztárokról, hírességekről, politikusokról írt cikkeiben többnyire hétköznapi életüket, arcukat mutatta be.  

1937-ben Lóránt ötletessége, kreativitása újfent egy hatalmas sikerű, új stílusú laptípust teremtett. A saját kiadásában megjelentetett és merészen szerkesztett, csípős, olykor tiszteletlen hangvételű Lilliput – alcíme szerint zsebmagazin mindenki számára – érdekes cikkei, novellái, karikatúrái, John Heartfield politikai montázsai mellett népszerűségét ötletes, szórakoztató, egy-egy oldalpáron a képi kontrasztok játékára építő képpárjainak köszönhette.[17] „Sokat kell nyújtanunk … Azt akartuk – mondta Lóránt, – hogy eredeti legyen, hogy sikeres legyen, … hogy a mi magazinunk sokkal élőbb, naprakészebb, szórakoztatóbb (legyen), mint a többi. … Az olvasónak, ha megvesz egy számot, rögtön látnia kell, hogy többet kap a pénzéért, mint amit a többi magazin nyújt – akkor továbbra is venni fogja. Nem kell rábeszélnünk a következő számra, örömmel várja majd. … Szándékosan olyan fotókat kerestem, amelyekben az összehasonlítás vagy párhuzam lehetősége rejlett.”[18] Első ötlete is már az emberek meggondolkodtatását szolgálta: a nagyon öreg milliomos, Rockefeller szomorú, üres arckifejezése mellé Vadas Ernő bizakodó tekintetű parasztasszonyát tette, a dúsgazdag olajkirály alatt a „Gazdagság – a boldog, öreg parasztasszony alá a Szegénység” aláírás került.

A rendkívül színesen szerkesztett lap alapvető stratégiája volt, hogy – a fotókat egymással összefűzve – különleges témákról meséljenek el színes történeteket. Mesterien adagolták a hírességekről szóló sztorikat, a világraszóló érdekességeket, s elegyítették kemény szociofotókkal, háborús tudósításokkal, a mindennapok valóságának képeivel. A társadalmi élet kíméletlenül őszinte, nyers bemutatása olykor a felsőbb körök tiltakozását váltotta ki. Az embereket érdeklő témák közt nagy szerepet kaptak a hírességeket – a művészeti és tudományos élet nagyjait, a politika vezető egyéniségeit – emberközelbe hozó képsorozatok. Különösen a politikusok magánjellegű szituációban való bemutatása volt addig szokatlan a médiában, de a közönség hamar megkedvelte az újdonságot. Lóránt és munkatársai nemcsak az olvasók kíváncsiságát akarták felkelteni, hanem tanítani, meggyőzni is akarták őket. Nem csupán a szórakoztatás volt a céljuk, hanem hittek abban, hogy a tömegkommunikációs eszközökkel taníthatják a tömegeket. Nem a világ radikális megváltoztatására, hanem megértetésére, javítására törekedtek. Lóránt szerkesztőként igen határozottan, mondhatni autokratikus módon tartotta kezében a lap irányítását, de az ötletek ’szállításában’ az egész kollektíva részt vett. Az újságíróknak és fotóriportereknek lehetőségük volt arra, hogy saját szemszögükből mutassák be témájukat. Lóránt állandóan kereste az új tehetségeket, szinte nincs olyan jelentós európai fotós abból az időből, aki ne dolgozott volna legalább egyszer a Postnak. Elképesztően sokszínű és változatos archívumot épített fel, mely a legváltozatosabb módon mutatta be a korszakot, mindenről volt kép, amit csak el lehet képzelni.

Az újságban Lóránt mindent a rendkívüli műgonddal komponált, hatásosságában is művészien igényes képeknek rendelt alá, a bő terjedelem lehetővé tette nagyméretű, olykor egész-oldalas képek közlését. Egy-egy oldalpáron két-három nagy kép ötletes tördeléssel és tipográfiával, tömör, frappáns képszövegekkel, gyakran a képi humort kiemelő képaláírásokkal rendkívül figyelemfelkeltően hatott. Ha a téma szükségessé tette, a képesszé oldalakon át folytatódott, s több lapszámon áthúzódó sorozatokat is közölt, hogy az olvasókat a folytatás megvételére ösztönözze. Brassai Párizsi éjszakájának 32 képet szentelt 1939-ben, Capa híres, 26 képből álló spanyol polgárháborús riportja 11 oldalas volt. Az Ebro környéki kopár, sziklás terepen folyó elkeseredett, súlyos harcokról tudósító drámai képsor 1938. december 3-án jelent meg a Postban. A képriportot Capa portréja vezette be, alatta a „Robert Capa: a világ legnagyobb hadifényképésze” képaláírással.[28] Lóránt a világ legjobb íróival, fotográfusaival dolgoztatott, azzal a kiváló gárdával, amelyet már az általa szerkesztett lapoknál előzőleg is foglalkoztatott. A Picture Post liberális, népszerűségre törekvő hangvétele nem volt pártpolitikának elkötelezett, direkten politizáló cikkeket nem közölt, de radikálisan humanista megközelítéssel reagált kora súlyos történelmi eseményeire. Egész szellemiségéből határozottan áradt nyílt náciellenessége, és Churchill megalkuvásmentes politikájának támogatása. Churchill még 1940-ben történt miniszterelnökké választása előtti két évben nagy interjút is adott a Postnak és maga is írt több cikket a lapba, melyen keresztül szinte az egész nemzethez szólhatott. Lóránt a képek nyelvén emelt szót az értékek védelmében. Az elsők közt figyelmeztetett a náci zsidóüldözésre: 1938-ban a Vissza a középkorba című összeállítás Németország vezetőinek –  Adolf Hitler, Joseph Goebbels és Hermann Göring –  arcképével szemben az általuk betiltott, elüldözött, illetve letartóztatott világhírű zsidó tudósok, írók és művészek – Einstein, Freud, Heine, Mendelssohn, Mahler – portréját állította párhuzamba, akiknek nincs helyük a náci Németországban. „Ez volt a legerőteljesebb példája annak, hogyan lehet a fotográfiát politikai hatáskeltésre felhasználni.”[29] – emlékezett Tom Hopkinson, aki Lóránt utódjaként szerkesztette 1957-ig[30] a Picture Postot. A Post korunkig tartó hatását jelzi, hogy 2021-ben Picture Stories címmel dokumentumfilm készült a lap történetéről és fotográfusairól, azt is vizsgálva, hogy hogyan hatott a fotográfusok későbbi nemzedékére az ikonikus lap. A film rendezője, Rob West szerint „A brit társadalomról alkotott elképzeléseink közül sokat a Picture Postnak és alkotói egyedülálló csoportjának köszönhetünk. … Érzékeltetni akartuk, hogy az alapító szerkesztő, Stefan Lorant alatt a folyóirat a hétköznapi embereket a maguk valójában mutatta meg, természetesen, miközben Nagy-Britannia társadalmi viszonyait is felfedte. Tehát a forradalom, amelyet a Picture Post fotográfiai szemléletmódja jelentett, politikai célokat is szolgált: e két cél találkozása az, ami oly érdekessé teszi a magazint.”[31]

Az USA hadba lépése előtt 1940 júniusában Churchill javaslatára 160 oldalas különszámot adtak ki az Egyesült Államokról, hogy – mint a miniszterelnök mondta – „előbb-utóbb ezek a kókler amerikaiak beszállnak a háborúba a mi oldalunkon, és talán hasznos lenne, ha az angolok valami pontosabb képet formálhatnának róluk.”[32] Ennek a számnak az összeállítása céljából utazott Lóránt előszór Amerikába, és a háborús előkészületek idején érlelődött meg elhatározása, hogy elhagyja Angliát. A háború alatt a németekkel szövetséges ország idegen állampolgáraként Lóránt helyzete Angliában bizonytalanná vált annak ellenére, hogy a náci lapok Németország első számú közellenségeként emlegették. Bár az egyik legbefolyásosabb lap főszerkesztője volt, autóját, biciklijét lefoglalták, nem tartózkodhatott Londonon kívül, hetente kellett sorban állnia a rendőrségen, hogy tartózkodási engedélyét lepecsételjék. 1940-ben Anglia náci megszállásától tartva az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, s bár a Post tulajdonosa 1953-ban megkísérelte lapjához visszahívni, Lóránt végleg Amerikában maradt, Lenoxban vásárolt birtokot. A művészi és politikai élet számos kiválósága tartozott baráti köréhez, mindenkivel kapcsolatba került, aki egy kicsit is számított akkoriban az Egyesült Államokban.