Mit nézzünk márciusban? – A Punkt fotókiállítás ajánlója

„Először a Szilágyi Sándor által szervezett Kind of Blue című csoportos, a magyar dokumentarista fotográfiát – Balla András, Benkő Imre, Féner Tamás, Horváth M. Judit, Szilágyi Lenke – a magyar konzulátuson bemutatott kiállítás résztvevőjeként jártam New Yorkban 1999-ben. Akkor kezdtem el Manhattenben, Williamsburgben, Harlemben analóg, fekete-fehér fotósorozatokat készíteni. 2017-ben turistaként néhány hetet ismét ott tölthettem, és meglepő volt a változás, amelyet tapasztaltam. Ekkor főleg Bronxban fényképeztem, mert ott találtam a korábbi, a Budapest Pro Cultura Urbis Józsefvárost és a Moholy-Nagy ösztöndíj által támogatott Berlin Neukölln városrészt bemutató munkáimhoz hasonló szubkultúrát. 2022-ben elnyertem az NKA ösztöndíj pályázatát, hogy folytassam a munkámat, és sikerült a pályázatban leírt elképzelésemet megvalósítani. Koncepcióm szerint végigjártam az előző évek helyszíneit, fényképeztem Williamsburgban, Harlemben, Bronxban, Coney Islanden, de érdekelt Manhatten és a Broadway nyüzsgő világa is. Dokumentáltam a város változását, és az én megváltozott viszonyomat is a fotográfiához. A korábbi fotóim analóg fekete-fehér technikával készültek, majd digitális fényképezőgéppel folytattam, de fényképeztem mobiltelefonnal is."

Benkő Imre hat évtizedre visszatekintő fotográfiai életművének bemutatója a Műcsarnok 2024-es programjának első kiemelkedő eseménye. A térben és időben szerteágazó anyag három földrész húsz országát érinti, a hetvenes évektől napjainkig mutatja be az emberi viszonyok sokféleségét. A kiállítás az életmű teljességéből válogat: az 1975-ös World Press Photo díjnyertes felvételétől az ikonikus ózdi, budapesti és külföldi sorozatokon át, egészen a kínai utazásainak 2019-ben készített képekig. Művei egy csoportjában a szocialista múlt és az átmenet éveinek illúzióvesztettsége kerül szembe a hétköznapok vagy épp az ünnepnapok véletlenszerű, enigmatikus mozzanataival. Hosszú távú fotóesszéi, mint az ózdi kohászat leépítésének stációi, a Sziget fesztivál zabolátlan, ritualizált koncertpillanatai, vagy épp az ikerpárokról készített sorozata, az időben kibomló folyamatok részletgazdag regiszterét nyújtják.

Apáti-Tóth Sándor Cegléden született. Tizenhárom éves korától szerepeltek képei hazai és nemzetközi kiállításokon. Fényképeit ciklusokba rendezi: Etűdök, Jelek, Talált képek, Ecce homo, Csöndek, Atlantisz, Csendéletek és a mostani összeállítás: Az idő kapujában – más dimenziók. Korai munkáitól kezdve végigkíséri a szimbólumteremtés szándéka: képei az elsőleges látványon túl kínáljanak mögöttes tartalmakat is. Magáról így ír: „Fel kell mutatnom a szerelem-születés-elmúlás hármas alapélményét. Nagy, megrázó érzés. Hogyan kapcsolódott bennem egybe a három? Fiunk születésének másnapján boncolási fotók készítésére kértek fel. Sem előtte, sem utána nem vállaltam, képes sem lettem volna rá, de akkor...”
Munkássága első szakaszát 2008-ban, a 60. születésnapján, a Magyar Nemzeti Galériában megnyíló nagy önálló kiállításával zárta le. Jelentősebb egyéni tárlataink száma közel 90. A Magyar Művészeti Akadémia köztestületi tagja, a Magyar Arany Érdemkereszt kitűntetettje, Cegléd díszpolgára, a Tihanyi Bencés Apátságban is volt már kiállítása 2016-ban Atlantisz címmel.

Az 1885-ben császári és királyi udvari fényképész rangot kapott Mai Manó (1855–1917) fényképészmester, szakíró és a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselője volt. Mai Manó univerzális módon viszonyult a fotográfiához, és tevékenységét nem szűkítette le a megélhetést biztosító, megrendeléseken alapuló üzletre. A fotográfia helyzetét, fejlődését teljes összefüggésrendszerében vizsgálta, és írásaival, lapszerkesztői, szervezői, közéleti munkájával, a hazai fotográfia közösségi kérdéseinek megoldásáért dolgozott. Egyik kezdeményezője volt a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének, valamint 1906-tól alapítója és főszerkesztője A Fény című lapnak. A PaperLab Galériában kiállított 50 fotóból álló válogatásban olyan alkotásokat láthatunk, amelyeket Mai Manó fotográfus a budapesti műtermeiben készített a századforduló környékén.

Schreck Mo a székesfehérvári Szent István Király Múzeum szellemiségéből édesapja fotográfusi indíttatásával indult neki a világnak, hogy megkeresse a helyét emberként, nőként, fotográfusként, művészként. Nagy utat járt be mind földrajzilag, mind alkotóként, hogy aztán mára hazataláljon és megtalálja önmagát. Nyitott szemmel élt, érzékenysége a környezetre határtalannak bizonyult, de eljött lassan az ideje annak, hogy a maga láthatatlan belső világát is felfedezze. A benne rejtőzködő érzések, gondolatok, élmények, álmok előhívása minden külső hatásnál fontosabbá váltak. Ennek az érzelmi indíttatásnak köszönhetően a legújabb képei, amelyek lehelletfinoman lebegnek át a belső világból a valóságba. A fotográfia segített ebben a felfedezésében és megmutatkozásában. A kör bezárult, Mo hazatért.