„Minden egyes expozíció egyfajta morális kérdés is volt számomra” – beszélgetés Szabó Dezső képzőművésszel

A Magyar Képzőművészeti Főiskolára egy izgalmas időszakban léptél be, ahol festő szakon, Károlyi Zsigmond osztályában abszolváltad a tanulmányaidat. Monokróm festőként kezdted a munkásságodat, de idővel váltottál a fotográfia médiumára. Mi indokolta ezt a lépést? 

A monokróm, radikális vagy redukcionista festészet főként médiumelmélettel, illetve önmagával foglalkozik, tehát alapvetően elméleti megközelítése mindannak, hogy mi a kép, illetve mi a festmény. Akinek nincs elméleti ismerete, vagy elszánt affinitása ahhoz, hogy miként közelítsen a monokróm műalkotásokhoz, nem is fog megérteni belőle semmit, amennyiben nincs meg a kellő tudása hozzá. Ez az egész a 20. századi modernista festészet irányzatainak az egyik végpontja vagy következménye. Vagyis nyilvánvaló eredménye, ahogy mondjuk Malevicstől és Mondriantól eljutunk a 60-as, 70-es évek fordulóján erre a pontra. Szóval logikus, hogy idáig jutunk, de mégis nehezen érthető. Azt gondoltam, hogy meg kellene ezt vizsgálni, hogy mások ezt az egészet kívülről hogyan értelmezik. És akkor másodpercek alatt átfutott rajtam a gondolat, hogy a kor vizuális nyelve nem más, mint a fotográfia. Ez már a 90-es években is egyértelműen így volt. Az persze még nem egészen ugyanaz a fotográfia volt, mint amiről ma beszélünk, de ez egy másik történet. Lényegében így vetődött fel, hogy akkor nézzük meg a fotográfiát. Közben elkezdtem elméletet olvasni. Szerintem Peternák Miklós vagy Sugár János óráján történt – mivel bejártam őket is hallgatni –, hogy szóba került Vilém Flussertől A fotográfia filozófiája, ami akkor jelent meg. Elmentem, megvettem és elolvastam, ahogy az akkor hozzáférhető alapműveket, Susan Sontag és Roland Barthes könyveit is. A végkövetkeztetésem ebből az volt, főleg Flusser nyomán, hogy a fotográfia nem művészet. Ha megérted belülről ezt az egészet, de tényleg nagyon mélyen, akkor van az, hogy nem te vagy használva egy eszköz által, hanem te vagy a felhasználó.

Hogyan alakultak az első próbálkozások a fotográfiával?

Az első próbálkozások, hozzányúlások, ami szerintem nyilvánvalóan mindenkinél megvan, hogy belenyúl a fotográfiába, vagy a fotóalapú képekbe, képeslapokba. Fennmaradtak akkori munkáim, nem mind publikus. Aztán rákerültek a fotóalapú képek a festményekre. Ezek sem annyira ismertek, de megvannak a művek. Tehát ezek voltak az első próbálkozások. Ami engem ebben az egészben foglalkoztatott, hogy a fotó mint médium, mint tárgy, mint kép, mint print, önmagában álljon meg, és ne egy mix médium, vagy valamilyen eszköz legyen, amit kilyuggatunk, átfestünk, vagy ráragasztunk valamire. Ennél többet akartam. Közben a gyakorlatban megtanultam fényképezni, illetve elkezdtem bizonyos motívumokat fotózni. Ami nagyon fontos volt mindig is, hogy minden egyes expozíció egyfajta morális kérdés is volt számomra. Meggondolni, hogy van-e értelme lenyomni a gombot, és nem csak úgy, ahogy egy amatőr, vagy egy profi teszi, akinek az a dolga, hogy lövöldöz a géppel. De vajon én miért fényképezek, és mit fényképezek le, és mi ezzel az egésszel a célom? Minden egyes expozícióról beszélni persze erős túlzásnak hat, de mégiscsak egy komoly kérdés volt számomra, hogy mindezt miért is teszem.

Lassan két évszázada, hogy a fotográfia, mint objektív képalkotó eljárás, felkínálta a lehetőséget a festészet számára, hogy megszabadítsa magát a valóságábrázolás kényszere alól. A festészet és a fotográfia azóta is reflektál egymásra, hovatovább folytonos kölcsönhatásban van. A te munkásságod esetében pedig úgy érzékelem, hogy bár a médiumod évtizedek óta a fotográfia, de ma is inkább festőként gondolkodsz.

Bár nem dúl bennem állandó háború ezzel kapcsolatban, azért a kétely folyamatosan bennem van. A fotográfia születésétől kezdve az egy kettős probléma, hogy a képfelületen lévő információt, amit az agyunk konstruál, azt miként érzékeljük. Vagy tudatában vagyunk-e annak, hogy amit nézünk, az valójában egy médium. Tehát valamilyen információhordozó dolog, és hogy minden kép absztrakció, a festmény is. A festménynél talán egyértelműbb ez a dolog, hiszen, ha közel lépünk hozzá, akkor ott ecsetvonásokat, mozdulatokat látunk, meg színeket felpakolva. Ugye a művészettörténet különböző korszakaiban ez vagy nagyon elment az illuzionizmus irányába, lásd az úgynevezett fotorealista vagy hiperrealista amerikai vonalat, vagy ellenkezőleg, a totális absztrakcióig jutott. Tehát ez az állandó harc a szöveg és a kép között, vagy a kettőnek az időnként kialakuló egyensúlya állandóan foglalkoztatott engem is. Tulajdonképpen az érdekelt, hogy miként működik a fotográfiai médium, ezért muszáj volt feltennem ezeket a kérdéseket újra és újra, majd megtalálni azokat a képi formákat, amelyek ezt fel is mutatják. Vagy egyenesen bele vannak kódolva a munkáimba.

A munkáiddal hová pozícionálod magad a kortárs művészet koordinátarendszerében?

Nekem mindig fontosabb volt az, hogy amit csinálok, azzal rendben legyek, mint az, hogy karriert építsek. Huszon-, harmincéves koromban azt gondoltam, hogy először le kell tennem valamit az asztalra. Aztán majd nézzük meg, hogy ez mire elég. Vagy elég jó vagyok-e ahhoz, hogy mondjuk elfogadtassam magam. Aztán rájöttem arra, hogy egy szűk, maroknyi csoporton kívül mind Magyarországon, mind máshol a világban nem igazán értik, hogy én miről gondolkodom. De ugye ezzel nem vagyok egyedül. Van egy fősodor, amit tulajdonképpen akadémizmusnak is hívhatunk, amire évtizedek múlva talán ugyanúgy fognak az emberek visszatekinteni, mint a 19. századi akadémizmusra: hogy tök érdektelen. Ami mellett viszont megszülettek azok a dolgok, amelyek fontosak lettek, vagy fontosak lesznek. Vagy nem. Szóval én jól elvagyok a saját kis kertecskémben.

Jeff Wall nyilatkozta valahol, hogy a jó művészetnek valamilyen módon tükröznie kell saját létrejöttének folyamatát is. Ez nálad mintha egészen konkrétan megjelenne azon munkáid esetében, amelyekkel felfeded a készítés folyamatát is.

Mindig csodálattal töltöttek el a tudományos kísérletek a különféle laborokban, ahol modellálják akár a föld mágneses terét is, ami például egészen elképesztő látvány. Idővel a makettes, dokumentarista munkáim készítése közben felvetettem, hogy jó, de mi van akkor, ha a szemcsés kisfilmet felváltom nagy felbontású középformátumú, 50-es érzékenységű diára, a makett pedig csak egy jelkép vagy szimbólum lesz arra, hogy mellette bizonyos jelenségekre fókuszáljak. Mert ezek a dolgok műteremben lemodellezett természeti jelenségek, tehát nem igazi tájak, nem a természetben létrejött valós jelenségek.

A Mai Manó Házban megrendezett kiállításon van olyan munkád, ami most látható először?

A félbemaradt vulkános projektből van három nagy mű, azt senki nem látta eddig. Ahhoz kapcsolódik egy hatrészes, kisebb méretű sorozat Infrared címmel, meg egy hétrészes sorozat, illetve egy triptichon is. Tehát a Vulkánhoz tartozik egy csomó werkszerű anyag. A többi mű elszórtan és több évtizedre széthúzva látható volt már valahol. Először elkezdtem gondolkodni, hogy mit lehetne csinálni ezzel a kiállítótérrel, mi lenne célszerű, ami végeredményben egy értelmes gondolat vagy mondat. És hát a tarsolyomban volt ez a Jelenség/Phenomenon problematika, ami egyébként kiterjeszthető, mert vannak még művek, amelyekkel mindez folytatható. De úgy gondolom, hogy ez a kiállítás kerek és egész, összeolvasható dolog lett.