„Egy képnek nem kell millió dollárba kerülnie ahhoz, hogy boldoggá tegyen” – Beszélgetés Sir Elton Johnnal fotógyűjteményéről

Több mint harminc év gyűjtői szenvedélyének legkiemelkedőbb darabjaiból rendezett kiállítást a párizsi Jeu de Paume FRAGILE BEAUTY. Photographs from the Sir Elton John and David Furnish Collection címmel, amely 2026. június 12. és szeptember 27. között látható. A több mint hétezer fotóból válogató tárlat a modern és kortárs fotográfia ikonikus alkotásain keresztül vizsgálja az emberi sérülékenység, a vágy, a divat, a hírességek és a fotóriport határterületeit. A kiállítás apropóján Sir Elton John és David Furnish Russell Tovey-val és Robert Diamenttel 2023 nyarán készült beszélgetése a Jeu de Paume jóvoltából kizárólag a PUNKT olvasói számára érhető el magyar nyelven.

Russell Tovey: Jelenleg a dél-franciaországi csodálatos otthonotokban vagyunk, és körülvesznek bennünket a gyűjteményetek darabjai. Arról szeretnék beszélgetni, szerintetek mi a közös minden gyűjtőben. Mit jelent gyűjtőnek lenni?

Sir Elton John: Ami engem illet, olyan szülők mellett nőttem fel, akik állandóan veszekedtek. Gyerekként ezért gyakran elvonultam a szobámba. A könyveimben, lemezeimben és játékaimban találtam vigaszt, amelyeket mindig tökéletes állapotban őriztem meg. Megnyugvást találtam ezekben a tárgyakban: nem tudtak elszomorítani vagy kiabálni velem. Később imádtam bejárni a világot, és különböző tárgyakat hazahozni – egy Jézus-szobrocskát Brazíliából vagy egy gyönyörű festményt New Yorkból. Rengeteg örömöt és inspirációt adott mindez. Az ember így minden reggel olyan dolgok között ébredhet, amelyeket szeret. Amikor Bernie [Taupin] és én pályakezdők voltunk, nem volt pénzünk. Gyakran jártunk az oxford streeti Athena boltba, ahol Man Ray Les Amoureux (1933) című plakátját és hasonló dolgokat vásároltunk. [...]

David Furnish: Számomra ez nem státuszkérdés, inkább az élet és a világ szépségének ünneplése. A gyűjtés ennek a részévé válik. Minden tárggyal együtt élünk, amit gyűjtünk: nem befektetésként vásárolunk. Amikor egy művészeti formát valóban kezdünk megérteni, és felfedezzük a benne rejlő lehetőségeket, rendkívül lelkesek leszünk – szeretjük, hová képes elvinni bennünket vizuálisan és érzelmileg egyaránt. [...]
Robert Diament: Az Athena-poszterek története és az, ahogyan a képeket már jóval azelőtt beemeltétek a mindennapi életetekbe, hogy műtárgyakat tudtatok volna vásárolni, nagyon erős üzenetet hordoz.

E. J.: Egy képnek nem kell millió dollárba kerülnie ahhoz, hogy boldoggá tegyen. Lehet akár egy újságból kivágott fénykép is.

D. F.: A fotográfia mindig is közel állt hozzám. Azon az estén, amikor Eltonnal megismerkedtünk, sok mindenről beszélgettünk, de igazán akkor alakult ki közöttünk a kapcsolat, amikor a kanapén ülve fotókönyveket lapozgattunk együtt. [...]

E. J.: Ez 1993-ban történt, de valójában csak 1991-ben kezdtem el fotográfiát gyűjteni, amikor abbahagytam az ivást. Elmentem egy barátomhoz – Alain Dominique Perrinhez, aki akkoriban a Cartier vezetője volt. [...] Alain ismert egy Los Angeles-i műkereskedőt, David Fahey-t. Ő hozott Herb Ritts-, Horst P. Horst- és Irving Penn-nyomatokat, fekete-fehér divatfotókat. Megnéztem őket, és rögtön vettem körülbelül tízet. Addig egyáltalán nem érdekelt a fotográfia. Vettem egy lakást Atlantában, és Jane Jacksontól kértem tanácsot, akinek ott volt egy kis galériája. Rengeteget tanított nekem a fotográfiáról.

R. T.: Mi volt az, ami leginkább megragadott?

E. J.: A nyomat minősége, annak felismerése, hogy valóban azt a példányt kell-e megvenni. Elég jó szemem van, de Jane gyakran mondta: „Ezt ne vedd meg, várjunk inkább egy vintage példányra.” Amikor megvásároltam Man Ray Les Larmes (1932) című fotóját – amely akkoriban, azt hiszem, a valaha eladott legdrágább fénykép volt –, akkor éreztem először: „Most már igazán benne vagyok.” Annyira szerettem ezt az egészet. Korábban soha nem tekintettem a fotográfiára művészetként, pedig számos kiváló fotós készített rólam portrét. Talán éppen ezért sem érdeklődtem iránta, mert utáltam, ha fényképeznek! [...]

D. F.: Lenyűgözőnek találom, hogy Elton – aki rendkívül vizuális művész, és aki a képek erejét használta fel ahhoz, hogy „a nagy Elton Johnná” váljon – csak azután kezdte a fotográfiát művészetként látni, miután felhagyott az alkohollal. Ez sokat elmond arról a lelkiállapotról, amely szükséges ahhoz, hogy az ember valódi kapcsolatot érezzen valamivel. [...]

R. T.: Nálatok a kivételes fényképek keresése valóságos megszállottság. Ha felajánlanak nektek egy nem tökéletes nyomatot, még akkor is visszautasítjátok, ha maga a kép nagyon fontos számotokra.

E. J.: Vegyük például Diane Arbus kézigránátos gyerekét. Éveket kellett várnom rá. Nagyon sokat fizettem érte, de végül megtaláltam a megfelelő példányt, és tökéletes állapotban van. A fotógyűjtéshez türelem kell. [...] Ellenőrizni kell a provenienciát, az állapotot, minden apró részletet. Ez olyan, mint egy gyerek. Védeni kell, szeretni és gondoskodni róla.

D. F.: És néha pihentetni is kell. Ezért veszünk le időnként bizonyos fotókat a falról, és tesszük őket sötét fiókokba.

E. J.: Amikor megnéztem Nan Goldin kiállítását a White Cube-ban, a Duke Streeten, a galéria mind a négy falát fényképek borították. Azt mondtam Jay Jopling galeristának: „Ez elképesztő. Lehetetlen lenne csak egyetlen fotót megvenni, ezek együtt alkotnak egy teljes művet.” Mire ő azt válaszolta: „Akkor meg kell venned az egészet!”

D. F.: Emlékszem, amikor megláttad ezeket a műveket, teljesen magukkal ragadtak. Azt mondtad: „Ez az én életem. Ez a múltam jelentős része.” [...]

E. J.: Végül valóban megvettem az egészet, és nagyon örülök neki, mert egyszerűen mestermű. Az ő lelke ott függ a falon. Azt hiszem, ritkán hatottak rám művek ennyire mélyen. [...]

R. T.: Nan Goldin Thanksgiving-sorozatának egyes képei rendkívül traumatikusak és fájdalmasak. Az ilyen művekkel együtt élni békét ad nektek, vagy inkább próbára tesz benneteket?

E. J.: Többféle érzés keveréke. Számomra az egyik legszebb fénykép Richard Drew Falling Man című képe, amelyen egy férfi zuhan egyenes testtartásban a World Trade Centerből. A kép geometriai szépsége lenyűgöző, még akkor is, ha rendkívül tragikus körülmények között készült. Akkoriban számos újság címlapján szerepelt, majd később le kellett venniük.

D. F.: Az embereket traumatizálta. Rendkívül erős kép.

R. T.: Tehát megláttátok Richard Drew fényképét az újság címlapján, és rögtön azt gondoltátok: „Ezt a képet akarom”?

E. J.: Igen. Két évembe telt, mire megszereztem. Richard Drew nem akarta akárkinek eladni. Biztos akart lenni benne, hogy gyűjtőként őszinték a szándékaink. [...] Mindig egy fiókban tartottuk, mert túl felkavaró ahhoz, hogy a falra kerüljön. De ahogy gyakran mondom, néha a tragédiában találjuk meg a legszebb dolgokat. Később elmentem a Ground Zeróhoz Ingrid Sischyvel, az Interview magazin főszerkesztőjével. Greenwich Village környékén két üres üzlethelyiségben bárki kiállíthatta a katasztrófáról készült képeit.

D. F.: A Magnum működtette ezt a helyet. Lehetett nyomatokat vásárolni. A képek rendkívül sokfélék voltak, mert mindenki, aki átélte ezt az eseményt, hirtelen fotóssá és riporterré vált. [...]

E. J.: Azt hiszem, korábban még soha nem rendeztek olyan kiállítást egy nagy katasztrófa után, amely hétköznapi emberek fényképeiből állt volna. Őszintén gondolom, hogy ez az élmény és Richard Drew képének látványa adta meg a lendületet a sajtófotók iránti szeretetemhez. Azóta minden jelentős eseménynél sajtófotókat kezdtem keresni, különösen az elmúlt években Trump és az ukrajnai helyzet kapcsán.

R. T.: A polgárjogi mozgalom központi témája a gyűjteményeteknek.

E. J.: Van egy rendkívül megrázó képem, amelyet Jemal Countess készített John Lewis temetésén – közvetlenül azelőtt, hogy a nagy amerikai fekete politikus koporsóját szállító gyászkocsi áthaladt volna a selmai hídon, ugyanazon az útvonalon, ahol korábban a polgárjogi tüntetők vonultak. Nagyszerű tisztelgés ez egy rendkívül bátor ember előtt. John Lewis kivételes kongresszusi képviselő volt, aki sokat tett a polgárjogi mozgalomért. Emellett nagyon fontos képek léteznek tüntetők és katonák vagy rendőrök összecsapásairól is. Ezeknek a képeknek erőteljesnek kell lenniük. Amit mutatnak, az valós és megtörtént. Semmi sincs kitalálva.

D. F.: Mivel ezek a képek ablakot nyitnak a társadalmunkra, meg kell őrizni és fenn kell tartani őket, hogy tanulni tudjunk a történelmünkből. [...]

R. D.: A gyűjtemény „Riport” részében szerepel William Klein 1988-as Act Up, Atlanta című fotója is, amely a színt használja a kép erejének fokozására. Ez különösen megragadott engem, mert bár dokumentarista fotó, erősen festői, művészi dimenziója van.

E. J.: Igen, erre a képre azonnal felfigyeltem. Ráadásul az Act Up egyik AIDS elleni akcióját ábrázolja, és Atlantában készült, így számomra egyértelmű volt, hogy meg akarom venni. Mindig sajnáltam, hogy a nyolcvanas években nem vettem részt az Act Up tüntetésein. Akkoriban nem álltam ki eléggé, ezért próbáltam ezt később jóvátenni az Elton John AIDS Foundation létrehozásával. Ez a kép különbözik William Klein megszokott munkáitól, aki inkább fekete-fehér divatfotóiról ismert.

R. D.: Van egy másik fotó is Julio Corteztől, amely egy tüntetőt ábrázol Minneapolisban George Floyd 2020-as meggyilkolása után. A háttérben egy égő üzlet látható, valamint egy fejjel lefelé fordított amerikai zászló. Ez a kép tökéletesen illeszkedik a gyűjteményetekbe, hiszen a zászló – különösen az amerikai zászló – visszatérő motívum.

E. J.: Első pillantásra az ember azt gondolja, milyen gyönyörű ez a fotó, de amikor megtudja, miről szól, hirtelen sokkal kevésbé szépnek tűnik. Rendkívül erős kép: először magához vonz, majd amikor belegondolsz, mit ábrázol, még mélyebben beszippant. Ez a sajtófotók ereje. Ezeket a képeket látni kell. Emlékeztetnek bennünket arra a kegyetlenségre, amelyet az emberek minden pillanatban elszenvednek a világban.

D. F.: Az élet törékenysége egyetlen képbe sűrítve. Rendkívül fontos azt megvenni, amit valóban szeretünk, mert ha egy mű ennyire mélyen és személyesen szól hozzánk, akkor mindig helye lesz a szívünkben. [...]

R. T.: Mit jelentett számotokra, hogy olyan fotográfusok készítettek rólatok képeket, akiket hőseiteknek tekintetek?

D. F.: Amikor Irving Penn vagy Richard Avedon fényképezte Eltont, szó sem lehetett róla, hogy kihagyjam ezeket a fotózásokat. Ők hihetetlen mesterek voltak. Látnom kellett, hogyan dolgoznak. Richard Avedon harmonikás nagyformátumú kamerát használt egyetlen lemezzel. Képes volt előre látni a teljes kompozíciót, ezért képenként csupán öt-hat lemezt exponált. Szinte rendezőként irányította Eltont, aki a zongora előtt ült, kezét a billentyűkön tartva. Azt mondta neki, emelje egy kicsit magasabbra az ujját, mozdítsa el kissé a zakóját… Így ezek a képek, bár spontánnak és „elkapott pillanatnak” tűnnek, valójában teljesen tudatosan megkomponáltak voltak – kicsit úgy, ahogyan Alfred Hitchcock készítette a filmjeit. [...]

E. J.: Negyvenöt percébe telt elkészíteni egyetlen képet. [...]

R. D.: Van egy csodálatos fénykép a múzsájáról, a Dovima with Elephants (1955), amelyen Dovima Yves Saint Laurent egyik első, a Dior számára készített ruháját viseli. A kép nagyformátumú kamerával készült, így nemcsak a ruha redői láthatók rendkívüli részletességgel, hanem az elefántok bőrének ráncai is. Az ember és az állat közötti kapcsolat egészen különleges benne.

E. J.: Ez igazi szürrealizmus. Emlékszem, rábeszéltek, hogy megvegyem ezt a fotót, és később arra gondoltam: „Istenem, milyen szerencse.” Ez minden idők egyik legnagyobb fényképe. Ahogyan egy dal megírásakor, úgy a fotográfiában is van valamiféle szerencse és véletlen – valami történik a megfelelő pillanatban, és az embernek megvan az intelligenciája ahhoz, hogy megnyomja az exponálógombot. Richard Avedon rendkívüli művész. [...]

R. T.: Szeretitek a rólatok készült fényképeket?

E. J.: Nagyon szeretem azt a portrét, amelyet Irving Penn készített rólam, mert úgy nézek ki rajta, mint Alan Bennett.

D. F.: Irving Penn a torzítással dolgozott. Leültette Eltont félhomályba, majd nyitva hagyta a zárat, és egy keskeny fénysugarat vetített az arcára. Ezután arra kérte, hogy változtassa az arckifejezéseit, miközben lassan végighúzta a fényt az arcán, létrehozva valamit, ami számomra Francis Bacon festményeire emlékeztet – a belső trauma mély érzetével, az emberi élet és az emberi törékenység számos rétegével.

E. J.: Robert Mapplethorpe-nak kellett volna lefotóznia engem, de hét nappal a fotózás előtt meghalt.

R. D.: Ő szintén szerepel a gyűjteményetekben, többek között azzal a lenyűgöző önarcképpel, amelyen egy koponyával díszített sétapálcát tart.

E. J.: Egy évvel a halála előtt készítette ezt a képet. Rendkívül profetikus és ismét csak gyönyörű. [...]

D. F.: Ami engem különösen lenyűgöz ezen a képen, az az, hogy bár Robert Mapplethorpe AIDS-ben halt meg, erősnek és határozottnak tűnik rajta. Egyáltalán nem látszik törékenynek. Érezni lehet a belső erejét, és azt az erőt is, ahogyan a kezét a koponyás sétapálcára helyezi. [...]

R. T.: Beszéljünk David LaChapelle rólatok készült fényképéről. Hogyan született?

D. F.: David LaChapelle édesanyja elegánsan öltöztette a gyermekeit, és gazdag emberek házainak kertjében fényképezte őket. Nagyon kevés pénzük volt, mégis létrehozta az életnek ezeket a stilizált, idealizált változatait a hetvenes évek Amerikájában. Ez volt a The Brady Bunch és az Ozzie and Harriet korszaka, azoké a televíziós műsoroké, amelyekben minden család és minden ház tökéletesnek látszott. David pontosan egy ilyen tökéletes díszletet épített fel. Műanyag tükörtojásokat helyezett Elton elé egy tányérra, Elton pedig viccből a szemüvege alá csúsztatta őket. David LaChapelle megörökítette ezt a pillanatot. [...] Amikor a Farewell Yellow Brick Road turné fotóit kellett elkészíteni, tudtam, hogy senki nem tudná jobban megörökíteni Elton hetvenes évekbeli és későbbi szellemiségét, mint David. Ő megragadja az ember lényegét, felnagyítja és romantizálja azt, szinte túlságosan tökéletessé téve. [...]

R. D.: A gyűjteményetek sok képén a fotográfus mintha ráérezne az emberben rejlő tehetségre, lélekre vagy örömre.

E. J.: Irving Penn Miles Davisről készített fotóján a zenész keze olyan, mint egy fáraó keze – öregnek és megviseltnek tűnik. Ez a kép rendkívül sokat elmond róla. Látható benne minden fájdalma, öröme és az a rengeteg munka, amelyet életében végzett.

R. D.: Engem Peter Beard 1972-es Francis Bacon-portréjára is emlékeztet, amely hasonlít Elton Irving Penn-féle portréjára, amiről az előbb beszéltünk.

E. J.: Francis Bacon az egyik hősöm, a 20. század egyik legnagyobb festője. Imádom, hogy Beard portréja kissé elmosódott, akárcsak Bacon festményei. Rendkívül izgalmas figura volt számomra: meleg volt, alkoholista, és erősen önpusztító életet élt, mindez pedig zseniális műveken jelent meg.

R. D.: Ez a portré azért is rendkívül erős számomra, mert abban az időben rengeteg olyan művészportré készült, amelyeken az alkotó a műtermében, saját művei között látható. Ez a kép ezzel szemben sokkal inkább az ember belső világáról szól.

D. F.: Számomra ez egy gyötrődő lélek képe. Az arc torzulása pontosan azt tükrözi, amit Bacon a festményein is megfogalmazott: az emberi lények összetettségét.

R. T.: Az előbb a hőseitekről beszéltetek. Marilyn Monroe végig jelen van a gyűjteményetekben. Mikor kezdődött ez a rajongás?

E. J.: Gyerekkoromtól mindig rendkívül varázslatosnak találtam, de igazán akkor értettem meg, mennyire gyönyörű volt, amikor megláttam Richard Avedon és Bert Stern róla készített fényképeit. Mindig úgy gondoltam rá, mint nagyszerű színésznőre és egyben rejtélyes figurára. [...]

R. D.: [...] A gyűjteményetek másik visszatérő témája a „vágy”. Nagyon sok Ryan McGinley-munkátok van, köztük a Having Sex (1999) című kép. A háttérben rengeteg Polaroid látható a falon – úgy tudom, McGinley mindenkit lefotózott, aki meglátogatta a lakásában. Tudnátok mesélni Ryan McGinleyről?

E. J.: Ez volt az első kép, amit tőle megvásároltam. Később barátok lettünk, és ő készítette a The Captain and the Kid (2006) album borítóképét is. Imádom a Dakota Hair (2004) című fotóját. Gyakran utazott keresztül az Egyesült Államokon egy autóban néhány emberrel, hogy fényképeket készítsen.

D. F.: Számomra ebben van valami mélyen amerikai: az ország hatalmas terei, az autóval megtett hosszú utak vidéken és sivatagokon keresztül… Ezt rendkívül romantikusnak érzem. A Dakota Hair hátul ülő fiatal nőalakja az „Americana” szellemiségét idézi. Olyan, mintha a Thelma és Louise egyik jelenete lenne.

R. D.: Szerintetek mik az erősségeitek a gyűjtésben? Miben különbözik az ízlésetek?

D. F.: Engem mindig mélyen érdekelt a divat. Számomra a divat művészeti forma: az önkifejezés egyik legerősebb lehetősége, valamint társadalmunk tükre. A divatfotográfia az egyik olyan terület, amelyben teljesen egyetértünk. Szerinted miben különböznek leginkább az ízlésünk és a véleményeink?

E. J.: David valószínűleg kevesebb művet tenne ki a falra, mint én. Sokkal minimalistább, ami azért nem túl nehéz.

D. F.: Elton sokkal inkább belemerült a gyűjteménybe, részben azért, mert jelentős részét akkor építette fel, amikor Atlantában élt a 36. emeleti lakásában, koncertek között. Én kisétálhatok az utcára, beülhetek egy kávézóba vagy bemehetek egy galériába, de Eltonnak szüksége volt arra, hogy saját világot teremtsen maga köré, ahol otthon érezheti magát. Elképesztően kíváncsi ember, és megvan benne az a képesség, hogy olyan művekben is meglássa a szépséget, amelyek kívül esnek a megszokott kánonon. Mélyen beleásta magát a fotográfia történetébe, és folyamatosan új hangokat keres. Én inkább azokhoz a dolgokhoz vonzódom, amelyek már régóta részei a kulturális képzeletnek. Mindig lenyűgöz ezeknek a képeknek az ereje. [...]

„Egy képnek nem kell millió dollárba kerülnie ahhoz, hogy boldoggá tegyen” – Beszélgetés Sir Elton Johnnal fotógyűjteményéről

Következő

Miért tartották veszélyesnek Lillian Bassman divatfotóit? – Bazaar and Beyond a Met kiállításán

Körhinta, könnyek, kimentett negatívok: a magyar filmgyártás 125 éve a Mai Manó Házban

Meglepő párosítások és a fotográfia rejtett párbeszédei – Online is megtekinthető kép-párok a Fahey/Klein Galleryben

Nem csak a ruha teszi – Yves Saint Laurent és a fotográfia

Mit nézzünk a Múzeumok Éjszakáján? – A Punkt fotókiállítás ajánlója