Mit nézzünk júliusban? – a Punkt fotókiállítás ajánlója

A Mai Manó Ház második emeletén látható kiállítás a magyar származású fotóművész, Juan Gyenes és a spanyol képzőművész, Pablo Picasso az ötvenes, illetve a hatvanas évek eleje között tartó barátságát mutatja be. Egy olyan kapcsolatot, amely a fotóművész szavai szerint úgy keletkezett, mint egy „háromfelvonásos irodalmi mű: az első felvonás a megismerkedés volt, a második felvonás Picasso lefényképezése és a harmadik felvonás, amikor meg tudtam mutatni neki a felvételeket”.¹ Valójában a három eseményből az elsőre 1953-ban került sor a La Galloise-ban, Vallauris-ban. Később, a további két alkalomra 1958-ban Picasso cannes-i La Californie nevű házában, illetve a Mougins-ban található Notre Dame de Vie-ben került sor, ez utóbbi 1961-ben. Ebben a három, a francia Riviérán található műteremben készült felvételek bemutatásával arra invitáljuk Önöket, hogy Gyenes fényképei segítségével látogassanak el Picasso mindhárom otthonába, amint éppen olvas, vagy a műhelyébe, ahol dolgozik, pillantsanak be a mindennapjaiba, a magánéletébe, sétáljanak egyet a festményei, szobrai, installációi vagy kerámiái között, vagy fedezzék fel a rendet a rendetlenségben a művész cinkos beleegyezésével.

Sorozatom célja, hogy bemutassam a Magyarországon élő roma származású gyermekek, fiatalok életének momentumait, választ keresve arra, hogy milyen külső és belső hatások alakítják személyiségüket és önképüket. Az összetartozás, a családi kötelékek és kapcsolatok rendkívül fontos szerepet játszanak a roma közösségek életében. Ezek megfigyelése elengedhetetlen, hiszen a kultúrájukban a mai napig erősen jelen lévő, identitásukat is alapjaiban meghatározó értékeik és hagyományaik megértésének ez az alapja. A roma közösségek Európa-szerte olyan problémákkal küzdenek, mint a szegénység, a kirekesztettség és a közösségen belüli és kívüli lehetőségek hiánya. Mindez a fiatalok felnőtté válási folyamataiban is tükröződik. Bár ma már számos fontos kezdeményezés létezik az integráció elősegítésére (az oktatás, a reproduktív egészségügy, a foglalkoztatási lehetőségek stb.), fontos látni, hogy csakis a környezeti hatások, a társadalmi szokások, a hiedelmek és különféle hagyományok figyelembe vételével működhet a segítség. – írta a Hemző-díjas fotográfus.

Walter Péter 1950-ben született Császártöltésen, egy apró, kétezer lelket számláló sváb faluban. A gimnáziumi évei alatt, Kalocsán kezdett fényképezéssel foglalkozni. 1971-ben fényképész szakmunkás bizonyítványt szerzett. Pályáját a Bács-Kiskun megyei Tanács Mikrofilmtechnikai Központjában kezdte (1975–1988), amit később a Petőfi Népe szerkesztőségében folytatott. A Kecskeméti Fotóklub tagja 1970-től. 1979-ben a Kecskeméti Fémmunkás Vállalat ösztöndíjasa. 1980-tól rendszeresen részt vett a Nagybaracskai Alkotótelep munkájában. 1982-ben elnyerte az Eurofoto pályázat dokumentum kategóriájának aranyérmét. Önéletrajzi írásában (1985) feltárta: „Napi munkámon kívül, ami főként épület-, tárgy- és műszaki fotókból áll, legszívesebben a szociofotóval, valamint az ember és környezete kapcsolatával foglalkozom…” Walter Péter alázatos és kitartó munkája olyan egyedülálló sorozatot eredményezett, mint a császártöltési lakosokról készült igazolványkép-sorozat. Az alkotó arra vállalkozott, hogy a település összes lakóját megörökítse, megfagyasztva az időt, és ezzel teljes körű lenyomatot adva szülőfalujának lakosairól. Húsz alkotó év, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek végéig készült sorozataiból készült válogatást láthatunk a tárlaton. Walter Péter témái az alföldi ember létének küzdelmeit és boldog pillanatait egyaránt megörökítik.

A dokumentarista fotográfia egyik fontos témája az ember és a víz törékeny kapcsolata, az a kötelék, mely örök és elválaszthatatlan, akkor is, ha valaki távol él a természettől, mert a víztől való függés mindenhol jelen van. A Hullámtörés című kiállítás olyan fotográfiai anyagokat mutat be hat magyar fotográfustól, amelyeknek központi eleme a víz, vagy éppen annak a hiánya. A sorozatok közös jellemzője a társadalmi felelősségvállalás fontosságára való figyelemfelhívás, legyen szó akár egy lokális probléma bemutatásáról, akár globális kérdésfelvetésekről. A víz sok formát ölthet a környezetünkben, lehet az idilli táj egyik eleme, jelentheti a harmóniát ember és természet között, mítoszok, hiedelmek és rítusok kötődhetnek hozzá. De lehet korlátok közé szorított, betonmederbe terelt vékonyan csordogáló erecske, szögesdrótok övezte zöld sáv, örvénylő, piszkos víztömeg, megközelíthetetlen és élet nélküli holt víz, megfigyelt és szigorúan őrzött határzóna, fegyveres konfliktusok és az elsivatagosodás terepe, vagy az életért folytatott küzdelem metaforája.

Fabricius Anna fotó- és médiaművész, a 2023. évi Kassák kortárs művészeti díj nyertese évek óta kutatja a munka kulturális és életmódformáló szerepét. Új műveiben a transznacionális családok szociális kapcsolatain keresztül rávilágít a globális kapitalizmus működésében rejlő alapvető feszültségekre, többek között a társadalmi újratermelés biztosítását szolgáló láthatatlan munka nélkülözhetetlen, mégis alulértékelt szerepére. A munkások vándorlása a tizenkilencedik század végétől öltött tömeges méreteket, ebben a folyamatban hazánk máig érintett kibocsájtó és befogadó országként is. Ennek ellenére csak töredékes képünk van azokról az emberekről, akik családjuktól távol dolgoznak, hogy az otthon maradottak jelenét és jövőjét biztosítsák. Fabricius Anna az elmúlt évben a mezőgazdaságban vagy a feldolgozóiparban alkalmazott távol-keleti munkavállalókkal dolgozott együtt. A közösen létrehozott művek nem dokumentarista ábrázolások, hanem a videózás és fényképezés kedvéért létrehozott szituációk során mutatják meg a beilleszkedés, az elfogadás, a hiányérzet, a családszeretet és a felelősségvállalás személyes megélését. A kiállítás szervező ereje a „láthatatlanság”: a többségi társadalom számára láthatatlan vendégmunkások és hozzájárulásuk közös jólétünkhöz, valamint az egymásról és a szeretteikről való gondoskodás rejtőzködő formái.

A Petőfi Irodalmi Múzeum 70 éves működése alatt fényképész-generációk váltották egymást, alakítva az irodalom vizuális tablóját. A halandóság törékeny arcai fotókiállítás második része, A múzeumi fényképészek íróportréi ezeknek az évtizedeknek napi munkájába ad betekintést, amely a műtárgy-felvételek, reprodukciók készítése, kiállítások és irodalmi események, helyszínek fényképezése, kiadványok anyagának fotózása mellett írói arcképek megörökítését jelentette. A most nyíló tárlat a PIM fotográfusainak – Berekméri Zoltán, Flesch Bálint, Bókay László, Gál Csaba, Dobóczi Zsolt, Belicza László Gábor és Birtalan Zsolt – 1958 és 2024 között készült különleges, fekete-fehér és színes íróportréit mutatja be, emellett ízelítőt nyújt Berekméri és Birtalan közel 70 év eltéréssel a múzeum tereiben készített művészfotóiból. A múzeumi fotográfus foglalkozása különleges kiváltsággal ajándékozza meg: az utókor az ő szemével nézi a valaha volt tárlatokat és az ő objektívjén keresztül látja a múzeumba ellátogató szerzőt. Az érdeklődők eddig jórészt ismeretlen képekkel találkozhatnak a tárlaton: kiderül, hogy az elmúlt évtizedek alatt mely írók, költők fordultak meg a múzeumban, a fotográfusok kiket kaptak lencsevégre süppedős fotelben vagy magányos széksorok között, kiket fotóztak előadás közben vagy kiállítási enteriőrben, kikről készülhetett felvétel saját otthonukban vagy otthonuk ablakában. De megtudhatják azt is, hogy mely íróink szerepeltek együtt megrendezett, tréfás csoportképen és miért.

A TOBE Gallery immár harmadik alkalommal szervezi meg közös kiállítását a MOME Fotográfia szak hallgatóival, mely az előző együttműködések folytatásaként a C-VITAMIN nevet kapta. A közös tárlat során a hallgatók az egyetem falain kívül szerezhetnek szakmai tapasztalatokat a kereskedelmi galériák világában, a nagyközönség számára pedig lehetőség nyílik felfedezni és megismerni már most a fiatal tehetségeket. Az idén kiállító hallgatók Dorogi Enikő, Eördögh Lola és Gajewszky Anna lesznek.