Körhinta, könnyek, kimentett negatívok: a magyar filmgyártás 125 éve a Mai Manó Házban

A filmes standfotózás fénykorában a fotográfus nélkülözhetetlen szereplő volt a forgatáson. A filmkockák minősége ugyanis nem volt alkalmas nyomdai felhasználásra, ezért külön állófényképész készítette a sajtóképeket, plakátfotókat és promóciós anyagokat. A digitális technológia megjelenésével azonban a helyzet megváltozott. A modern mozgóképes kamerák már rendkívül nagy felbontásúak, így sok produkció költséghatékonysági okokból a filmkockákból készít promóciós képeket. A Mai Manó Házban megnyílt Felvétel! – Pillanatok a 125 éves magyar film történetéből című kiállítás éppen arra emlékeztet, hogy a standfotó sosem pusztán technikai feladat volt – egyetlen képkockából ráismerhetünk a filmre, képes megmutatni az esszenciát – a tárlat így valójában a magyar filmtörténetet meséli el nekünk.

A legendás standfotós, aki közel 250 ezer negatívot mentett meg

A magyar film idén 125 éves. Az első hazai mozgóképvetítések 1896-ban kezdődtek: május 10-én érkezett Budapestre a Lumière-féle cinematográf és a Royal Szálló különtermében tartották az első nyilvános vetítést – alig fél évvel azután, hogy Auguste és Louis Lumière Párizsban bemutatta a mozgóképet a nagyközönségnek. Thomas Edison kinetoszkópja pedig már korábban mozgóképpel varázsolta el a publikumot. Már az első filmforgatásokon megjelent az állófényképész, aki a standfotóval egyetlen pillanatba sűrítette a jeleneteket. Előfordult, hogy csak a fényképek maradtak fenn egyedül – maga a film elveszett. A magyar némafilmkorszak alkotásainak jelentős része megsemmisült vagy lappang – köztük az első magyar film, a Táncz is, amelynek 1901. április 30-i vetítésétől számoljuk a magyar film születését. Egy korszak hangulatát, színészeinek arcát, díszleteit és gesztusait ilyenkor kizárólag a standfotós szemén keresztül ismerhetjük.

Különösen szimbolikus, hogy a magyar filmgyártás történetének egyik legnagyobb vizuális emlékezete éppen egy standfotós, B. Müller Magda munkájának köszönhetően maradt fenn – a magyar filmtörténet egyik legfontosabb képi memóriáját mentette át a következő generációknak. B. Müller Magda harminc évig hatvan filmben dolgozott a Mafilmben. Bé Malőrnek hívták a háta mögött, mert ha ihletett pillanatot látott, gondolkodás nélkül exponált – mindegy volt, hogy a stáb épp hangot vesz-e, vagy sem. A Szindbád forgatásán egyszer Latinovits sírni kezdett, az egész stáb lélegzetvisszafojtva figyelt, és egy kattanás törte meg a csendet. Született egy szenzációs kép – és tönkrement a felvétel. Kis híján az állásába került. Hazament, egész éjszaka dolgozott a laborban, és másnap reggel – az egyméteres nagyítást tartva maga elé – lépett be a stúdióba. Huszárik Zoltán rendező és Sára Sándor operatőr megbocsátott neki. Hasonló eset kötődik Szabó István Redl ezredes című filmjének forgatásához is: amikor Klaus Maria Brandauer szeméből csorogtak a könnyek, Magda ismét belelőtt a felvételbe – kezdhették elölről. Ilyen szakmai szenvedéllyel nem csoda, hogy szívén viselte a standfotó-gyűjteményt. Amikor a filmgyár privatizációja megindult, az évtizedeken át felhalmozott fotóarchívum gazdátlanná vált. Magda látta, ahogy az anyag szétszóródik, elveszik, kidobják. Egy nap az udvaron megpillantott egy szemetesautót, amely épp kifelé kanyarodott a filmgyár kapuján. Filmszalag lógott ki az egyik konténerből. Utána futott, kiabált, de a sofőr nem hallotta, az autó nem állt meg. Abban a konténerben rendezői anyag volt, és örökre eltűnt. Ettől a naptól kezdve B. Müller és férje, Bauer György esztéta eldöntötte: ez nem ismétlődhet meg. Alapítványt hoztak létre és ketten nekiálltak annak a munkának, amelyre egy egész intézménynek kellett volna. Gondozták, rendszerezték, digitalizálták a gyűjteményt, előbb a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény Alapítvány keretein belül, majd az Országos Széchényi Könyvtár égisze alatt. 2025 elején a Nemzeti Filmintézet Filmarchívuma vette át végre a fizikai és digitális állományt egyaránt. Ez a gyűjtemény adja most a Mai Manó Házban látható kiállítás alapját.

A standfotó tehát nem illusztráció, hanem önálló forrás, kutatható, elemezhető, datálható dokumentum, amely olykor pontosabban tükrözi egy korszak vizuális kultúráját, mint maga a film. Éppen ezért nem mellékes, hogy B. Müller Magda gyűjteménye végül intézményi keretek közé került, és hogy ebből a közel 250 ezer negatívból most kiállítás születhetett. A Felvétel! nem csupán retrospektív tárlat, hanem annak bizonyítéka, hogy a magyar filmtörténet képi emlékezete, ha töredékesen is, de megőrizhető. Ami egyszer már majdnem a szemetesautóval távozott, most a Mai Manó Ház falain látható.